Az aprócska, napsütötte udvar közepén virágoskert volt, melyben itthonról nagyon jól ismert növények virágoztak. Mosolyogtam, amikor megláttam az anyám udvarából ismert körömvirágot, a nagymamám kertjéből is ismerős büdöskét egymás társaságában. Kérdeztük, hogy vajon tudja-e, hogy a körömvirág gyógynövény? Nem tudta, csak a szépsége miatt nevelgette …

Cipőinket levéve, beléptünk a szentélybe. A falakat és a mennyezetet kézzel festett, buddhista témájú freskók díszítették, az oszlopokon kézzel szőtt selyemzászlók lógtak… Az oszlopok mellett egymással szemben ülőhelyek voltak kialakítva, a szerzetesek itt ülve tartották szertartásaikat. A ülőhelyek bejárat felőli végénél egy-egy dob volt felfüggesztve, az oltár felőli végénél pedig a helyi láma „trónja” volt elhelyezve, a fotójával.

A „főoltárnál” pedig három nagyobb, méteres, aranyra festett buddha szobor helyezkedett el. Előttünk mécsesek égtek, víz volt edényekbe helyezve, a szobrok mellett, a szentély két oldalán pedig színes selyembe burkolva a  szent könyvek sorakoztak polcokon …  

Fotózni sajnos nem lehetett, így kénytelen voltam jól az agyamba vésni a látnivalót … és bizony volt mit. Elég sok kolostorban jártam már az elmúlt években, de állíthatom, hogy mind közül ez volt az egyik olyan, ahol még lélegezni is alig-alig mertem, annyira rabul ejtett a freskók apró kidolgozása. Az itteni freskók semmiben sem hasonlíthatók az európai templomok freskóihoz, sem témában, sem alakokban, sem színhasználatban … Itt sokkal egyszerűbbek, a színek az imazászlókon használt színekből állnak, azonban mégis finom átmenettel a sötét árnyalatokból a világosabb felé. A minták egyszerű vonalrajzok árnyékok, árnyalások nélkül… Egyszerűségük teljesen magával ragadt …

Míg a falakat bámultam, Ngima elvégezte üdvözlő szertartását, mely során füstölőt és gyertyát is gyújtott… Mielőtt elhagytuk a kolostort, némi adományért cserébe kapott szentelt rizst, melyet egy selyemsálba csomagolva adott át neki a szerzetesnő.

Kilépve a meleg napsütésre, gyorsan beleugrottam a cipőmbe, mert a nagy nézelődésben már nagyon fázott a talpam…

Lassan hagytuk el az épületet, vissza-vissza tekintgetve. Elhaladtunk egy sor sztúpa mellett is, amik csak nevükben hasonlítottak a Kumbu régióban épített sztúpákhoz. Az itteni sztúpák kupolája szögletesre volt építve és három különböző színre voltak festve: szürkére, vörösre és fehérre, míg a Khumbu régióban a kupolák fehérre voltak meszelve és a hagyma kerek formáját követték.  Funkciójukat tekintve viszont megegyeznek… minden sztúpa korábban tartalmazott ereklyét, vagy egy szent ember maradványát, és a mai napig olyan szent helyek, ahol felajánlások (szertartás) végezhetők …

Elhagytuk a kolostort és a dombot, amelyre épült. Visszafelé a városba egy másik ösvényen indultunk el, ami felvezetett a legmagasabbra épült házakhoz. Szomorú látványt nyújtott a korábbi  tűzvészben elpusztult épületek látványa az elüszkösödött gerendáikkal … Megkerülve az épületek maradványait, a városka északi részéhez jutottunk, ahol utcák helyett, kisebb kertek voltak kialakítva. Megálltunk nézelődni. Az egyik kertben tehenek kérődztek, másikban asszonyok ásták kezdetleges szerszámaikkal az agyagos talajt. Néhány fotó és videó elkészülte után visszaindultunk a szállás felé... utcák nem lévén, a kerteken, udvarokon át.

Ngima megállt és egy erkély felé mutatott. Egy asszony éppen vajat köpült… ugyanúgy, ugyanolyan eszközzel, mint amit itthon már csak a múzeumokban látni …. említettem már, hogy időutazáson vagyok? Odébb egy másik asszony fürgén szaladt fel egy kb másfél méteres rönkfából kifaragott „lépcsőn” … de most komolyan … melyik évben járunk??? Egyik ámulatból a másikba estem, míg visszaértünk a szállásra …

Ebéd után kiheveredtünk a kövekre a napos udvaron, holnaptól már nem lesz ilyen jó dolgunk … Ngima csatlakozott hozzánk, némi sós pisztáciát és kesudiót hozva magával. Korábbi mászásairól faggattuk, leginkább a Cho Oyu-ról (8201m), pedig Angival korábban megbeszéltük, hogy csak akkor kérdezősködünk 8000-es hegyekről, ha sikeresen lejöttünk a Himlungról. Mégis, valahogy kihozta a szó …

A szemben lévő ház udvarán közben a helyi asszonyok hangos beszédbe fogtak… Éles, vísító hangjuk belengte az egész „várost”. Egy picit később, mintha „fentről”, a felsőbb házak irányából érkezett volna a válasz … Az asszonyok „telefonáltak” …  Egyikőjüket sem zavarta, hogy mindenki hallja, hogy miről beszélgetnek. Az egész olyan furcsa volt, nem megszokott.  Majd egyikük egy vödröt vitt a napra és merőedénnyel a hajára locsolta belőle a meleg vizet. Kollektív hajmosás következett … Törülközőbe csavarva hosszú, fekete hajukat ücsörögtek még a napon, egymás között hangosan beszélgetve, nevetgélve…

Lassan délután lett és a nap is elindult a hegyek mögé. A levegő nagyon gyorsan lehűlt és mire sötét lett, előkerült a csomagból a vastagabb mászónadrág és a pehelykabát is. Ngima legnagyobb örömünkre velünk együtt ült be az étkezőbe a forró tea mellé. Hosszan beszélgettünk az itteni politikai helyzetről, az oktatásról, az egészségügyről, családról, sőt még a tibeti naptár is lekerült a falról és így tudtam meg, hogy Nepálban most 2048-at írnak …

Lehet, hogy mondtam már … időutazáson vagyok …

Szerencsére az éjszaka elfogyasztott liternyi tea és még egy kevéske víz a vizes palackból meghozta áldásos hatását. Azon kívül, hogy vagy háromszor kényszerített ki a jó meleg hálózsákomból a folyadék túlzott fogyasztása, reggelre a véroxigén szintünk is jócskán magasabb, a pulzusunk pedig alacsonyabbá vált (91/96)

A reggelire kért főtt tojást kiegészítettem egy kis hazai kolbásszal. A tojáshoz chapatit kértem, ami itt a kenyér. Víz és liszt keverékéből készítik egy kis víz és só hozzáadásával. Az asztalon az elmaradhatatlan citromos tea már gőzölgött. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor jön el az a pillanat – a korábbi évek tapasztalata alapján -, amikor már ránézni sem tudok a teára …

Reggeli után kiültünk egy picit a már melegen sütő napra és néztük, ahogyan egy másik expedíció segítői hogyan pakolják a felszereléseket az öszvérekre… Ráértünk, mert a mai napunkat itt töltjük akklimatizációnak. Még ebéd előtt felsétálunk a közeli „domb” tetejére épített buddhista kolostorhoz.

Míg üldögéltünk és csendben figyeltük a többiek ténykedését, az udvar sarkában lévő aprócska virágoskertre tévedt a tekintetem.  A kertecskében sarkantyú virág tekergőzött felfelé a melléje szúrt botra és a tövénél mintha menta bokrosodna … Néhány levelet letéptem és a teámba csempésztem.

Tíz óra is elmúlt már, amikor elindultunk a kolostorba. A várost megkerülő folyón több függőhíd is ívelt a túloldalra, de mi inkább egy régi fahídon keltünk át. Innen egy meredeken emelkedő, poros ösvény vezetett felfelé arra a „dombra”, ahová a kolostor épült. Felérve a kapuhoz Ngima meg sem állva, folyamatosan balra tartott felfelé, buddhista szokás szerint balról megkerülve minden építményt. Azt gondoltam, hogy egyenesen magához a kolostorhoz megyünk, de tévedtem. Először felvezetett minket a „domb” tetején álló póznához, amelyre szép, színes imazászlók voltak kifeszítve.

Erről a helyről tökéletesen rá lehetett látni célunkra, a Himlungra. Míg ott álltunk és készítettünk pár fotót a hegyről, meg az alattunk fekvő sziklavárosról, Ngima néhány érdekes dogot mesélt nekünk erről a helyről…

Konkrétan ez a hely Phoo város lakóinak a temetkezési helye … nem nagyon értettem, hiszen itt sem fejfák, sem sírok nem voltak.  A városlakók ide hozzák fel a halottaikat. Nepál ezen részén buddhista temetkezési szertartás, a tibeti égbe temetés vált szokássá. Ez azt jelenti, hogy míg a szerzetesek felolvasnak a szent könyveikből, addig egyikük feldarabolja a testet, amit a hegyekről, sziklákról alászálló sasok elfogyasztanak. A sasok által meghagyott csontvázat összeaprítják és liszttel keverve odaadják a kisebb testű varjaknak és héjáknak, amelyek a sasok távozására vártak. A buddhisták hisznek az újjászületésben, és úgy tartják, hogy minél előbb „tűnik el” a kiüresedett porhüvely, annál hamarabb tud újjászületni az, aki a testből eltávozott. Ezen a vidéken nincs fa, így a testet nem tudják elhamvasztani, a kövek közé pedig nagyon nehéz, szinte lehetetlen temetni.

Még álldogáltunk néhány percig itt, nézve a Himlung felé … mindkettőnk gondolatai a Himlung körül forogtak… Próbáltunk „beszélni” hozzá, bemutatkozni, megmutatni magunkat, hogy itt vagyunk, készen arra, hogy amennyiben Ő is megengedi, a csúcsára tegyük a lábunkat … azonban ez még távolinak tűnt …

A temetkezési helyről  - betartva a balra elhaladást – elindultunk lejjebb, a kolostorhoz. Útközben Ngimat kérdeztük, hogy a mellettünk levő kőhalmok mit jelentenek. Rámutatott az „Om Ma Ni Pe Me Hung” szankszrít írásjelekkel: ॐ मणि पद्मे हूँ feliratú nagyobb kövekre …. rájuk kisebb, lapos kövek voltak sorban elhelyezve, különböző feliratokkal.  A feliratokon az elhunyt emberek voltak rávésve. Odébb nagyobb kövek tetejére kisebb sárgára festett kövek voltak helyezve. Ezeken az egykor ebben a kolostorban szolgált lámák nevei és haláluk dátuma szerepeltek.

Még mindig a szertartáson tűnődve ballagtam lefelé a kolostor felé … amikor elértünk a kicsi kolostor bejáratához, amit lakat zárt el a külvilág és a kíváncsi szemek elől… Néhány perc múlva megjelent egy idős, bordó ruhát viselő szerzetesnő, akit mindannyian „Namaste!”-val üdvözöltünk. Ngima megtudta Tőle, hogy a Láma most Kathmanduban, a „kisláma” pedig Tibetben tartózkodik még 3 napig. Míg beszélgettek, előkerült a nő kötényéből a kulcs és feltárult a zárt ajtó mögött a kolostor belső udvara…

Már fáradt és éhes voltam, átfáztam, minden kanyar után azt vártam, hogy végre felbukkan „a” város… Tenji meghallotta sóhajtozásaimat és mosolyogva mondta, hogy már csak félórára vagyunk … megnyugodtam és úgy döntöttem, hogy nem igyekszem minden kő mögött meglátni a megláthatatlant …. aztán egyszercsak megállt előttem és előrebökött : „Ott van Phoo!” …

Akárhogy guvasztottam a hideg széltől és a felvert portól égő szemeimet … nem láttam a házakat… Tenji kinevetett … és tényleg, ahogy egyre közelebb haladtunk, körvonalazódni kezdtek a házak, amik egy hatalmas szikla köré épültek … a kövek, amikből a házakat építették annyira beleolvadtak a környezetbe, hogy csak az aprócska, színes imazászlókat lehetett látni, amint azokat a szél lobogtatta 🙂

A városhoz vezető függőhídnál elváltunk Tenjitől és Pembától, ők a híd melletti pihenőben töltötték az éjszakát az állatokkal együtt. Holnap, amíg mi a pihenőnapunkat töltjük Phoo-ban, továbbmennek az Alaptáborba, felépíteni a sátrakat és előkészíteni nekünk a helyünket.

Mi Ngimával átkeltünk a hídon és a város felé vettük az irányt. Mire a szobánkba értünk, Phurba már berakta a nagytáskát és elbúcsúzva tőlünk, csatlakozott Tenjiékhez. Érkezés után gyorsan áttöröltük magunkat, míg nem fázunk nagyon, később már nem lenne kedvünk ehhez a művelethez 🙂Közben elővettem egy félkilós datolyacsomagot a táskából, hogy enyhítsünk picit az éhségünkön. 

Még vacsora előtt megmértem a véroxigénünket: az enyém 89/99 volt… (89% a vér oxigéntartalma és 99-es a ❤pulzus, otthon a véroxigén szintem 99% szokott lenni). 4000 méter felett naponta kétszer mértem véroxigént, hogy tudjam, minden rendben van, nem sűrűsödik a vérünk, ittunk elég folyadékot.

A forró tea már az asztalon várt ránk az étkezőben Ngimaval együtt, aki a vacsorarendelést is gyorsan felvette. Most fokhagymalevest és zöldséges sült tésztát kértem. Gyorsan elkészült a vacsoránk, alig néhányan voltunk a szálláson. A fokhagymalevesem, mint máshol is, levesporból készült, nyers fokhagyma volt belereszelve. Én így szeretem a legjobban. Most azonban pirított vagy inkább égetett vöröshagymadarabok is úszkáltak benne és mi tagadás sokat rontott rajta. Ennek ellenére amennyit csak tudtam, megettem belőle, mert már túl magasan járunk és minden csepp folyadékra szüksége van a szervezetünknek … A sült tészta nagyon finom lett, de a datolya és a leves után sajnos nem maradt neki túl sok hely…

A mellettünk lévő szobába egy német házaspár költözött be, előttünk egy-két nappal. Ők trekkingelni jöttek a környékre. A vacsoránál beszélgettünk egy keveset és a náluk lévő útikönyvből tudtuk meg, hogy a mai utunk mindössze 19 km és a teljes szinteltérés 1420m volt … nekem a távolság többnek tűnt 🙂 de nem gondoltam volna, hogy Meta 3600m és Phoo 4080m magassága  közötti különbséget ilyen sokszor tettük meg.

Beszélgetés után mi is visszavonultunk pihenni, aludni. Befészkeltem magam a jó meleg hálózsákomba és magamhoz öleltem a forró teával megtöltött Nalgene-t, fagyos lábujjaimat pedig egy forróvizes palackhoz dugtam … Így gyorsan átmelegett a pihepuha libapehellyből készült hálózsák és hamarosan lekerült rólam minden vastagabb holmi, már csak egy vékony gyapjú aláöltözet maradt. Még lejegyzeteltem a ma történteket és miközben hallgattam az egerek mocorgását a mennyezetet helyettesítő fólián, elnyomott az álom ...

Szokás szerint most is reggel hatkor ébredtünk volna … ha nem felejtem el ébresztőre állítani a telefonomat. Ennek ellenére nem aludtunk el nagyon, és hét órakor már a reggelizőasztalnál ücsörögtünk a hidegben.

A reggelire kért almáspalacsinta ezen a szálláson majdnem feleakkorára sikeredett, mint a tegnapi helyen, ráadásul egy picit dohos volt az íze L. Nehezen magamba gyűrtem, de nem sokkal az indulás után már el is égette a szervezetem.

Ma a cél Phoo (4080m) lett, amit az eredeti menetrend szerint holnap kellett volna elérnünk. Olyan jól sikerült kilépnünk, hogy ma fél 5-re ide is értünk … na, de haladjunk csak szépen, sorjában 🙂

Fél tizenegykor beértünk egy 6 házból álló faluba, ahol az egyetlen normális lodge-t már „elözönlötték” az előttünk járó trekkingelők… mire mi itt ebédet készítenek nekünk, már  a nap is lemegy …  Úgy gondoltuk, hogy túl korán van még az ebédhez és egyébként is sokan voltak, kértük Ngimatól, hogy menjünk tovább…

Ngima megtudakolta, hogy milyen messzire van a követező falu, ahol tudunk enni… a válasz: 1 óra tíz percre… Ez volt a következő talány: honnan a fenéből tudják, hogy mi mennyi idő alatt fogunk odaérni? Mert, hogy pontosan ennyi óra és perc kellett ahhoz, hogy beérjünk a következő néptelen faluba, ahol egyetlen! házaspár élt a legalább húsz üres ház egyikében …

Ngima intézkedett, szinte azonnal hozta is a forró teát termoszban. Amíg elkészült az ebédünk – hajában főtt krumpli – addig szétnéztem egy picit az üres faluban … csak ámultam az üres házak láttán … Ngima elmagyarázta, hogy télen benépesül a falu, Phoo-ból lehajtják az állatokat az emberek és leköltöznek a védettebb helyen lévő faluba… Hamarosan megérkezett a két nepáli  hivatalnok is. Reggelre mindketten jobban lettek és meggondolták magukat 🙂 ,  továbbjöttek utánunk.

Megebédeltünk és lassan szedelőzködtünk az induláshoz, amikor Yagya váratlanul közölte, hogy mégsem folytatják az utat … hazamennek, mert a családdal egy, a nepáli-indiai határ melletti faluban hindu fesztiválra kell mennie… hittük is, nem is az indokot. Ha a munkájuk nem olyan fontos, akkor vélhetőleg megoldható, hogy ne jöjjenek velünk az Alaptáborba. Így ők Meta, mi pedig Phoo felé vettük az irányt. Közben megérkeztek az öszvérek is Pembával, így sherpáink megnyugodtak, hogy a felszerelés is úton van.

Az otthon lefotózott térkép szerint még 3 órányi út állt előttünk. Az ösvény a faluból lefelé vezetett a hegyoldalba vájva a folyó partjához, majd kanyarogva a folyó mentén egy kanyonba jutottunk. A magas sziklafalak között bandukolva eleinte olyan érzésem volt, mintha a Grand Canyon falai között járnék … A sok fel és lemenet közben a gondolataimba mélyedtem és otthon jártam …  csak bambultam a lábam elé, annyit érzékelve egy idő után a világból, hogy egyik lábam tettem a másik után … közben egyetlen dal ment folyamatosan a fejemben … Andrea Bocelli „Time to say good bye” dala … régi, szép emlékek tolultak fel bennem …

A felszerelésünket hozó öszvéreket is beértük. Merengésemből  egy öszvér nyakába akasztott csengő zökkentett ki.  A kanyon végéhez értünk, és az öszvérek által szélesebbre taposott út hirtelen eltűnt, „egysávosra” beszűkülve meredeken vezetett felfelé … az öszvér pedig a csengővel a nyakában szorosan a hátam mögött küzdötte felfelé magát, nem hagyva nekem se, hogy megálljak szuszogni, akár egy pillanatra is. A kis mocsok szó szerint felhajtott a hegyre 🙂

Lihegve álltam meg a tetőn levő városkapunál… Megpaskoltam az öszvér hátát, megköszönve neki a „hajcsárkodást” 🙂

Míg a kapunál megpihentünk, ledobáltam magamról az izzadt pólót és száraz ruhát vettem fel helyette.  A kanyonban lent, már erősödött a szél, itt feljebb pedig kifejezetten kellemetlen volt az egyre hidegebb és erősebb légmozgás. Innen már egy picit lankásabb út vezetett tovább és egy kanyar után mintha házakat láttam volna … valóban csak volna, mert azok romok voltak 

Holnap folytatás következik ...

Reggel hatkor szólt az ébresztő a telefonomon. Nehezen kászálódtam ki a jó meleg hálózsákból, Koto-ban az éjszaka már hideg volt. Egész éjjel kopogott az eső a szoba bádogtetején, hajnalban pedig pockok szaladgáltak a szoba előtti terasz fapadlóján.

A reggelinket 7 órára készítették el, én almás palacsintát kértem. A párom biztosan jobban örült volna a vastag tésztának, mint én most, de ha itt így készítik el, akkor én így eszem meg 🙂

Míg mi a reggelinket fogyasztottuk el, Ngimáék összeállították a málhákat és még itt, a "városban" vásároltak hozzá néhány fej káposztát, karfiolt. A mi nagy narancssárga táskánk is összekötözésre került, alig ismertem rá. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas narancsárga hernyó🙂. Csak remélni tudtam, hogy a porter, aki majd ezt viszi a hátán, elég magas lesz és nem a földön húzza maga után az alját ...

Hamarosan mindannyian készen álltunk az indulásra. Rajtunk a hátizsákok, a porteren a nagy hernyó, a felszerelés többi részét pedig majd Pemba hozza utánunk öszvéreken. Elindultunk és néhány lépés után máris megállásra kényszerültünk ... újra ellenőrizték az engedélyeinket, amivel a Nemzeti Park területén jogosultak vagyunk tartózkodni. Amíg Ngima a kötelező papírmunkát elrendezte, addig mi a két nepáli hivatalnokkal beszélgettünk. Kiderült, hogy a turisztikai hivatal munkatársai és velünk jönnek el az Alaptáborba. Ott ellenőrizniük kell a hegyre feljutni vágyók mászóengedélyeit.

Ngima végre végzett a bódéban, készítettük néhány "before" fotót háttérben az Annapurnával,  elindulhattunk végre Meta-ba, a 3600 m magasan lévő falucskába, ahol az éjszakát fogjuk tölteni. 

A Koto melletti folyón átívelő függőhídra lépve eszembe jutott életem első függőhidas élménye ... akkoriban reszkető lábakkal léptem a híd acéllemezeire, kezeimmel görcsösen kapaszkodtam az acélsodronyokba, amire az átkelőt védelmező drótháló volt felfeszítve. Óvatos léptekkel indultam el és végigimádkoztam azt a húsz métert, amit meg kellett tennem az ingatag építményen a hangosan morajló folyó vize fölött ... szerintem az akkori túratársaim jót mosolyogtak a parámon 🙂 Most én is megmosolyogtam ezt az emléket, és magabiztos léptekkel haladtám át, az amúgy rendkívül ingatag hídon... 

Az erdő illata, mint mindig, most is rabul ejtett. Fenyőfélék váltakoztak itt még a lombosokkal, amelyek lassan az ősz színeibe burkolták magukat az éjszakai és hajnali hideg miatt... közeledik a tél itt is.

A nap felbukkant végre a magas hegyek takarásából és a hőmérséklet is gyorsan emelkedett, lekerültek a vastagabb túraholmik és a lezippzározható nadrágszár, a rövidujjú póló is előkerült a hátizsákból. Bevártuk a két hivatalnokot,akik ráérősen ballagtak utánunk. Ngima úgy döntött, hogy mi négyen, a hivatalnokok nélkül továbbindulunk, hogy haladjunk, majd utolérnek a következő pihenőnél.

11 óra körül egy erdei házikónál megálltunk pihenni. Vezetőink úgy döntöttek, hogy itt ebédelünk meg egy kis hajában főtt krumplit sóval, meg egy kis nak-sajttal (a yak párja). Már egy óra is eltelt, mire a nepáliak utolértek minket. Ők is a házikóban étkeztek, mint vezetőink. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és pici kamerámmal belestem a házikóba

http://www.hegymaszotanonc.com/436027635

ahol éppen az ebédet készítették a konyhában. Nekünk a már említett helyben termelt krumplit, a fiúknak pedig nepál nemzeti eledelét a dal batot.

Egy óra körül újra nekilódultunk az erdei ösvénynek, ami hol le vezetett a mellettünk folyó gleccserpatak partjára, hol fel vezetett a környező sziklák oldalára. Hol a folyó egyik partján, hol a másikon mentünk, attól függően, hogy az ösvényt hova vésték éppen. Volt alkalmunk egy gyönyörű vízesés alatt is elhaladni (címfotó)

Szerencsére felfelé is vezetett jócskán, így megmaradt a remény bennem, hogy ma még valaha feljutunk 3600 méterre is. Egy órányi trekking után egy kis pihenő jött, Ngima elővarázsolt mosolyogva a hátizsákjából két csokit és átadta nekünk ... nem szeretem a csokit, főleg a Snikers-t nem, de most úgy faltam föl, mintha először látnék ilyet... lehet, hogy megéheztem???

Míg pihentünk, egy fára aggattam izzadtsággal átitatott pólóm, hogy a közben felélénkülő szélben megszáradjon. Addig fázósan húztam magamon össze polárkabátkámat ... ahogyan telt a nap, úgy élénkült a szél és hűlt a levegő... a nap lassan eltűnt a kanyonból. Fénye még világított, de meleget már nem adott. Még nedves volt a póló, amikor visszavettem, de tudtam, hogy néhány lépés után, már újra melegem lesz, és polár túl vastag még ... 

Innen már szinte csak felfelé kanyargott az ösvény és egyre nehezebb volt továbbhaladnunk a zsákokkal a hátunkon. Egy kisebb vízmosásnál Ngima pihenőt javasolt, mielőtt az utolsó, nehezebb, meredeken felfelé haladó ösvényre lépnénk. Pár perccel korábban már láttuk a narancssárga táskát a magasban kanyarogni... akkor már sejtettük, hogy hamarosan mi is ott fogunk tekeregni. Összenéztünk Angival, egyikőnk sem akart pihenni, haladni akartunk, hogy a szállásra érjünk még sötétedés előtt. Kértük a vezetőinktől, hogy ne álljunk meg pihenni ... szép, lassú léptekkel induljunk el felfelé... Szerencsére nem ragaszkodtak a pihenőhöz - szerintem még örültek is, hogy nem kell ránk várni - és elindultunk felfelé, és végül délután négy órára felértünk META-ba.

Gyorsan elfoglaltuk picinyke szobánkat, ahol csak két ágy és egy asztal volt az összes berendezés. De legalább nem fújt be a szél az ablakon és az energiatakarékos izzó is egy picit nagyobb fénnyel világított, mint az előző helyeinken 🙂 A korábbi napsütésben felmelegedett szoba még nem hűlt le nagyon, így gyorsan ledobáltuk az izzadtságtól átvnedvesedett ruháinkat, popsi-törlőkendőkkel "letusoltunk" és száraz, tiszta ruhát varázsoltunk magunkra a nagy narancsból... A nedves ruhákat pedig kiterítettük száradni a balkonra kihúzott drótra, remélve, hogy a hideg szélben megszáradnak és nem pedig megfagynak ... Ez a "fürdési rituálé" aztán a későbbiekben mindennapossá vált, mivel itt már nem volt sem melegvizes tusolási lehetőség, sem folyóvíz ....

Lesétáltunk az étkezőbe, ahol annyira hideg volt már, hogy kabátban ücsörögve is vacogtunk. Kaptunk termoszban forró teát, ami egy picit átmelengetett bennünket. Egy kis didergés után úgy döntöttünk, hogy a teát szétöntjük kulacsainkba (Nalgene), a kabát alá dugva visszabattyogtunk a szobánkba... ott legalább még langyos volt a levegő...

Ngima megjelent a szállás "étlapjával", ahonnan kiválasztottuk szerény vacsoránkat, lementünk az addigra picit felfűtött étkezőbe, amit egy lengőajtó választott el a konyhától. Benézve a lengőajtó ablaküvegén, láttam, hogy a szerencsés sherpák és teherhordók körülülhették a tűzhelyet. Az agyagba ágyazott fémsparheltet narancssárga lánggal égő borókafenyő husáng forrósítpotta fel, ezen készült a vacsoránk. A füst pedig szabadon áramlott az konyha apró helyiségében, majd utat találva a mennyezeten, a tetőn át távozott... valamikor gyerekkoromban hallottam a mondást: ahol füst van, ott meleg is ... vágyakozva néztem a füstös helyiség felé, de mégis inkább akevésbé füstös, és hűvösebb étkezőben maradtam ...

Vacsorára zöldséges tésztalevest és a korábban már említett dal bat-ot kértem ... míg a konyhában elkészült a vacsorara kinéztünk az udvarra, mert a füst kezdett átszivárogni a konyhából. A látvány csodás volt ... az erős szél végre elfújta a felgyűlt felhőket és teljes pompájában láthattuk az Annapurna II-t ... még egy ideig csodáltam a Hölgyet, de a hideg elől bemenekültem újra a szobába.... 

Már az összes nálam lévőkabátot felvettem, mégis rettentően fáztam. A lábfejemet, míg kucorogtam az ágyon, betakartam a hálózsákommal... végre elkészült a vacsora mehettünk újra le. Szerencsére a füst is távozott ... igaz a meleggel együtt... Dideregve ücsörögtem és azon tűnödtem, hogy már itt, 3600 méteren ennire fázok, mi lesz velem feljebb?  Gondolataimból az érkező, forrón gőzölgő leves zökkentett ki. Komótosan kanalazni kezdtem a zöldségfélékkel, de leginkább spenóttal és fejeskáposztával bőségesen megrakott levest... gyorsan  átmelegedtem és végre mindkét kabát is lekerült rólam. Mire megettem a levest, annyira jóllaktam, hogy a dal bat feladta a leckét ...

A dal bat nepál nemzeti eledele, a sherpák és a teherhordók vacsorára mindig dal batot esznek. A kérdésemre, hogy miért?, mindig azt a választ kaptam: mert ebből annyit lehet enni, amennyi beléd fér! ... Hát, most belém nem sok fért a leves után ... Egy nagy kerek fémtálcán rizst, párolt spenótot, chilis főtt krumplit, egy kisebb edényben pedig a "dal"-t, azaz a lencselevest szervírozzák. Néhol adnak hozzá húst is. Ezeket mind össze kell keverni és nepáli módon: kézzel illik megenni. Én szerencsére kaptam hozzá kanalat 🙂

Mire végeztünk a vacsoránkkal a nepáli hivatalnokok is leértek az étkezőbe mosoloygva, de fáradtan. Az utolsó emelkedőt 2 óra alatt tették meg, és mire felértek Meta-ba úgy döntöttek, hogy holnap inkább hazamennek. Nem érezték jól magukat, fájt a fejük - a magashegyi betegség tünetei látszódtak rajtuk. Javasoltuk nekik, hogy igyanak sok folyadékot - a mai éjszakától már mi is elkezdünk többet inni.

Yagya-nak adtam magnéziumot izomgörcsei ellen, mielőtt elmentünk aludni a mostanra teljesen kihűlt, jéghideg szobába... Remélem, holnapra rendbe jönnek a hivatalnokok és tudnak velünk jönni tovább ... nagyon megkedveltük Őket ...