Éjszaka túl meleg volt a hálózsák, ezért kimásztam inkább belőle. Így viszont amiatt izgultam egy darabig, álmatlanul forgolódva, hogy vajon milyen trópusi fenevad esik rám a fagerendák közül éjszaka, aminek akár halálos csípése félbeszakítaná az expedíciónkat ... Fóbiám a rovaroktól visszakergetett a hálózsákom szaunájába ...

Reggel 6-ra állítottam telefonom ébresztőjét, mégis eltelt legalább félóra, mire végre kikászálódtam az ágyból. Gyors mosdás, visszapakolás a málhákba és hét órakor, mint a jó gyerekek, már ültünk is az aprócska étkező asztalánál, várva a reggelinkre.

Miután még nem érkezett meg a dzsip, amivel folytatni akarnánk az utunkat Koto felé, így Angival úgy döntöttünk, hogy szétnézünk a valaha szebb napokat látott falucskában. Amióta az Annapurna Circuit ezen szakaszán kiszélesítették a gyalogösvényeket annyira, hogy a járművek is tudjanak járni rajta, nagyon megfogyatkozott a gyalogosan közlekedő turisták száma. Mivel dzsippel, busszal nagyobb távolságokat lehet megtenni, mint gyalog, ez a falucska is sokat veszített az idegenforgalmából. Láthatóan sok lodge árválkodott máris üresen a gyalogösvény mellett.

Mire visszaértünk, a dzsipre már felkerültek a felszerelések, csak miránk várt mindenki, hogy végre elindulhassunk a ma előttünk álló közel 80 kilóméteres szakaszon.

Úttalan utakon, vízeséseken, folyókon átkelve haladtunk tovább és mitagadás szívesebben mentem volna gyalog, mint dzsippel. A meredek kaptatókon a gyalogosan haladók félreálltak, hogy elengedjék autónkat, ami hálából kipufogógázzal kevert port dobott a levegőbe ... egy kicsit szégyelltem is magam emiatt ...

Útközben, fél 11 körül megálltunk egy csodálatos vízesésnél, aminek a látványával nehezen tudtam betelni. Szerencsére itt volt egy kisebb "étterem", ahol kicsit korán, de megebédeltünk. A nyitott terszról még volt időm rácsodálkozni a természet alkotására és próbálgatni a telefonom videórögzítő funkcióit ...

Koto-ba, a 2600 m magasan fekvő városba fél négykor gurultunk be... Innen holnaptól már végre gyalogosan folytatjuk tovább a túrát.

Szerencsénkre még ezen a szálláson is volt tusolási lehetőség, és úgy gondoltam, hogy már hosszú napokig ez lesz az utolsó alkalom, hogy meleg víz ér a bőrömhöz ... Mikor végeztünk a tusolással még langyosan sütött a nap, így még szétnéztünk egy picit vacsora előtt a "városban", ami kb 10-12 házból állt mindössze. Kilépve a városka egyetlen utcájára a szállással szembeni hordárpihenőn asszonyok sütkéreztek a napfényben ... Pár lépésre a város szélétől néhány asszony köveket aprított szorgalmasan, egyikük mellett egy csecsemő aludt édesdeden. Kíváncsiságunk lehajtott a közeli folyó partjára, mire odaértünk, már bekúsztak a völgybe a felhők és felélénkült a szél. A gátnak emelt köveken sétálgatva hallgattuk a folyó zúgását ... közben a távolban néhány percre szétoszlottak a felhők és az egyik Annapurna csúcs hósapkája ránk mosolygott ...

A szállásra vissazérve Ngima megkért minkat arra, hogy ismét válogassuk át a felszereléseinket - immár harmadjára 🙂 - és a következő 5 napra pakoljuk össze kettőnk holmijait egy málhába, amit a porter fog utánunk hozni gyalogosan. A maradékot pedig rakjuk bele a Bodhatól kapott kék táskákba, amikbe korábban a mászófelszerelések kerültek bele. Utóbbiak majd öszvéreken kerülnek fel az alaptáborba. 

Vad pakolászás vette kezdetét, próbáltuk úgy összeállítani az öt napra való holmit, hogy a hordár ne rokkanjon bele a cipekedésbe, de azért minden szükséges dolog ott legyen. Emiatt úgy gondoltam, hogy egy-két nehezebb dolgot inkább a hátizsákomban magam cipelek ...

Mire végeztünk a rakodással, a vacsoránk is elkészült. Most zöldséges tésztalevest és tükörtojást kértem sültkrumplival. Kíváncsian vártam az ízkavalkádot, mert már nagyon éhes voltam ...  A leves ahhoz képest, hogy levesporból készült egy kis hozzáadott sárgarépával és csíkokra vágott fejeskáposztával és spenóttal  egész ízletesre sikerült, a második fogásban sem kellettt csalódnom 🙂

Vacsora után kihasználtuk, hogy az étkezőben van wi-fi és hosszas beszélgetés következett a családdal, barátokkal. Csak később tudtuk meg, hogy talán itt tudunk utoljára beszélgetni haza, mert innen már sehol nem lesz sem térerő, sem wi-fi egészen addig, míg az expedíció után vissza nem térünk ebbe a városkába ... könnyeimmel küzdve búcsúzkodtam az otthoniaktól ... talán 28-30 napig semmit sem fogok tudni hazaüzenni  Ngima, látva könnyeinket megnyugtatott, hogy az alaptáborban lesz majd műholdas telefon - percenként 4 dollárért - , amivel azért ha nagy ritkán, de legalább hazatelefonálhatunk ... megírtam ezt a boldogító infót a családnak és így már Ők is megnyugodhattak, hogy nem fogunk elveszni a hegyek között ...

Még egy kis ideig beszélgettünk a tervezett akklimatizációs körökről, a folyadékfogyasztás fontosságáról a magashegyen, a korán illetve nem korán kelésről ... majd eltettük magunkat holnapra, mert mi akkor még ugyan nem tudtuk, de nagyon hosszú napok vártak ránk az elkövetkezendőkben ...

A reggel 7 órai indulás késett egy kicsit, mert nem készült el időben a reggelink. Gyorsan befaltuk a két szelet pirítóst a jó kiszárított omlettel és már kaptuk is magunkra hátizsákjainkat.

Kathmandu már rég felébredt, a motorok, autók felverték az éjszaka leült port ... Csak másfél óráig tartott mire kiszabadultunk végre a város koszos, poros, szmogos levegőjéből kisbuszunkkal, amivel csapatunk  - Ngima és Tenji a két mászósherpa, Pemba, a szakács, Phurba, a hordár, két nepáli hivatalnok és mi - elindult a Phokarába vezető úton.

Szerencsére a fiatal fiú, aki a kisbuszt vezette, nagyon rutinosan mozgott az itthon szokatlan közlekedési káoszban. Néha még a szemem is eltakartam, amikor úgy előztünk a keskeny, néhol egysávosra szűkülő, tehén méretű kátyúkkal tarkított "főúton", hogy szembe épp egy utasokkal megrakott busz, vagy kővel telepakolt teherautó jött ... Nem tudom, hogy mennyi időt kell még eltöltenem, hogy itt magam is volán mögé merjek ülni és vezessek - pedig már több, mint 25 éve vezetek autót (is) otthon...

Szerencsére baj nélkül jutottunk el Besi Saharba, ahonnan már nem vezet tovább betonozott út ... Ebben a "városban" szálltunk volna meg először, ha Bodha nem felejt el szállást foglalni nekünk ... Mindez akkor derült ki, amikor a kisbuszból minden expedíciós felszerelés kikerült a "szálloda" előtti járdára ... Hosszú, várakozással teli percek következtek, mire úgy döntöttek a fiúk, hogy ne maradjunk itt, hanem menjünk tovább a következő faluba dzsippel.

Míg Ngima és Tenji elindultak a továbbhaladáshoz megfelelő járművet keresni, mi is nyakunkba vettük a várost és nagyon lassú léptekkel haladva kb tíz perc alatt kisétáltunk a szélére :-) Mire visszaértünk már sikerült egy gépszörnyet előkeríteni, amivel a köves, sziklás úton tudunk tovább haladni.

Míg a felszerelést elkezdték felpakolni a platóra a fiúk, addig Ngima finoman beterelt kettőnket a gépszörny belsejébe. Eddig azt gondoltam, hogy egy dzsip belülről tágas ... de tévedtem. Ketten épphogy elfértünk a keskeny hátsó ülésen, lábainknál a hátizsákjainkkal. És még ide kényszerült mellénk Tenji is, az első üléseken pedig a sofőr, a minden autóhoz kötelező kellék :-) autószerelő és Ngima szorongott.

Izgatottan vártam az út folytatását :-) és már rögtön a faluból kiérve rá kellett jönnöm arra, hogy ez bizony nem lesz egy leányálom ... a köveken, sziklákon a járgány ide-oda billegett, jobbra-balra dőltem, hol Anginak, hol Tenjinek ütközve ...

Próbáltam a figyelmemet inkább az autón kívülre, a természetre terelni ... szerencsére volt min ámulni ... Az országnak ezen a részén a trópusi időjárásnak köszönhetően teraszosan termelnek rizst. A növény a zöld milliónyi árnyalatából változott a sárgáéba, annak megfelelően, hogy éppen a  fejlődés melyik fázisában tartott éppen ... közben a hegyek felhőbe burkolózva, szégyenlősen eltakarták magukat és a lehulló esőcseppeken átvilágító napfény szivárványt rajzolt az itt-ott kilátszódó haragoszöld erdők elé ... 

Ezt a csodaszép látványt mindenképpen meg akartam örökíteni, ezért keservesen, de előkotortam a zsebemből a telefonomat, hogy fotót készíthessek ... és ekkor történt meg a baj ...

Vagány sofőrünk, aki mindenáron szerette volna megmutatni nekünk :-) hogy milyen egy igazi nepáli sofőr és autóját nem kímélve "száguldozott" a köves terepen, egy rossz mozdulatának hála a dzsip alja egy nagyobb sziklán megcsúszott és felütődött. Sofőrünk túl sokat nem foglalkozott ezzel, így egészen a nemzeti park első ellenőrző pontjáig robogott velünk.

Itt mindenképpen megállásra kényszerültünk, és míg Ngima a papírmunkát intézte a rendőrökkel, addig a sofőr és a szerelő egy olajemelőt kerítettek elő az üléseink alól ... Addigra már a láttam, hogy a továbbhaladással gond lesz... a törött differenciálműből csöpögött az olaj ... csendben hálát adtam a Jóistennek ezért, mert már úgy éreztem, hogy leszakad a derekam az ide-oda verődéstől...

Szerencsére sherpáink nem estek emiatt kétségbe, egy éppen arra jövő, a felsőbb hegyi falvakba tartó terepbuszt leintettek és miután a viteldíjban sikerült megállapodni, a teljes cuccunkat átpakoltuk a buszra. Végre kényelmesen, nem szorongva utazhattunk tovább :-) úgyis szerettem volna kipróbálni, hogy milyen egy helyi "tömegközlekedési" eszköz ... Fellépve a buszra már tudtam, hogy az elkövetkezendő öt hétben csodálatos időutazásban lesz részünk ...

Az út minősége semmit nem változott, csak egyetlen egyszer, amikor a Marsyangdi Nadi nevű folyón épített vízerőmű közelébe értünk. Ez az erőmű látja el a teljes Sagarmatha Nemzeti Park területét árammal, és bizony jó munkát végeztek az építőmunkások. Közel 2 kilóméteren keresztül simára betonozott úton haladtunk tovább, sőt még egy hegybe vésett alagutat is sikerült betonburkolattal ellátniuk ... 

Már sötétedett, mire a busz begördült Ngadi-ba, ahol az első éjszakánkat töltöttük. Egy aprócska hotelben, a MIRA-ban szálltunk meg, ahol koszt és kvártély mellett még meleg vizes fürdési lehetőség is várt minket. Felcipeltük cuccainkat az emeleti kis szobába, ahol kettő, tiszta ágy várt minket. Az energiatakarékos izzó fénye alig-alig világította be a picinyke szobát, de így is láttuk, hogy az ablakon a szúnyoghálón kívül nincs üveg ...csak egy vékonyka, színes sötétítő függöny lengedezett. Túlzottan nem zavart az ablaküveg hiánya, hiszen nagyon párás, meleg volt a szobában. 

Gyors tusolás után a nyitott étkezőben fogyasztottuk el vacsoránkat, ami paradicsomleves és zöldséges sült tészta volt. Utóbbi tetejére apróra darabolt omlett került. Kísérőink - helyi szokásnak megfelelően, amit sosem sikerült megértenem, hogy miért - tőlünk távolabb, egy másik helyiségben ültek neki a vacsorának...

Amikor végeztünk az evéssel, Ngima odajött hozzánk beszélgetni, ismerkedni, elvégre mégiscsak az elkövetkezendő néhány hetet együtt fogjuk eltölteni. Mászósherpáink közül Ő volt az idősebb, a fiatalabb Tenji jóval zárkózottabb volt még ekkor. Beszélgetésünkből kiderült, hogy a velünk egyidős sherpa húszonéves kora óta mássza Nepál kőóriásait és büszkén árulta el, hogy kilenc alkalommal állt már a Föld legmagasabb, 8848 m magas Mont Everest/Csomolungma/Sagarmāthā tetején és ez csak egy hegy a repertoárjából... megállt a kiskanál a kezemben, ahogy kevergettem a forró teámat...

Mindig is csodálattal és tisztelettel tekintettem az ebben az országban élő, nehéz sorsú emberekre ... akik mindent megtesznek azért, hogy a hozzám hasonló "turisták" jól érezzék magukat az országukban és visszatérjenek ide. 

És most itt ül előttem egy végtelenül szerény ember, aki ekkora teljesítményt tett már le ... egy picit elszégyeltem magam, hogy itt vagyunk mi, akik jövünk egy Nepálhoz képest gazdag országból és a pénzünkért megveszünk egy lehetőséget ... és a lehetőséghez kapunk kettő olyan embert, aki hozzánk képest minden tekintetben hegymászóklasszis ... itthon az ilyen teljesítményért minimum kitüntetés jár ... ott meg ...?

Gondolataimba merülve ballagtam fel a fejlámpám fényével megvilágított lépcsősoron ... Nehezen tudtam álomba vergődni magam, mert egyfolytában azon járt az agyam, hogy ha eddig kétségeink lettek volna küldetésünkkel kapcsolatban, mostanra mind elpárologtak ...biztosak lehetünk mindketten abban, hogy semmi baj nem történhet velünk a hegyen ... biztonságban vagyunk ... Ki-be takargattam magam a -42 fokra tervezett hálózsákommal, mire végre elnyomott a dzsungelből érkező kabócák hangja, ami a melletünk elsuhanó folyó morajlásával keveredett ...

Ma reggeli után Bodha irodájába siettünk.

Rendeztük a fennmaradt összegét az expedíciónknak és átbeszéltük a további részleteket. Megtudtuk, hogy a Himlung Himal 2017 Autumn Expedícióra jelentkezett többi személy visszalépett, így csak ketten maradtunk ... Vigyorogva néztünk össze ... Ez már a sokadik nem várt meglepetés volt, mióta elhagytuk Magyarországot.

Bodha bemutatta nekünk azt a két mászósherpát, akikkel egy csapatot alkotunk a mai naptól :-) Kaptunk még egy szakácsot és egy hordárfiút. Mi ketten. Ekkor gondoltam csak bele, hogy akkor mi most tényleg expedíciózni megyünk, úgy, ahogy a nagyok, az igaziak ... Mindketten külön-külön mászósherpát kaptunk, így akár egymástól függetlenül is tudunk majd mászni, ha szükséges - tájékoztatott Bodha. Az alaptáborban lesz majd több expedíciós csapat, de mi tőlük függetlenül mozoghatunk majd a hegyen, a saját tempónkban. Izgatottan vettem át a cég logójával ellátott kék málhát, amibe a mászófelszereléseink fognak utazni az alaptáborba.

Ezen hírek hallatán az adrenalin boldogsághormonnal keveredve felugrott bennem és a piciny iroda ajtaján kilépve sem tudtam abbahagyni a mosolygást a boldogságtól. 

A megbeszélés után nyakunkba vettük ismét a Tamelt, hogy az expedícióhoz még szükséges, a csomagok súlyhatára miatt otthon maradt dolgainkat beszerezzük. Miután nagyjából összeállítottuk a felszerelést, besétáltunk a tavaly tavaszról már ismert útvonalon a Durbar Square-re, ahol többek között az idén újraválasztott Kumari palotája is áll.

A színes forgatagban mi most a tér helyett inkább a sikátorokban merültünk el, ahol megannyi kereskedő kínálta portékáját. Millió füstölő illata lengte be az aprócska, szűk utcákat, ahol a szivárvány minden színébe burkolózott asszonysereg lármázott. Európai öltözékünkkel igencsak kilógtunk ebből a színes tömegből, de nem sokan voltak, akik ne állták volna ki szó nélkül Angi kartetoválásait vagy a fejemen levő szőke hajfonatokat ...  

Elmúlt már délután 5 óra is, mire visszakeveredtünk a Tamelba. Úgy döntöttünk, hogy ma este "normális" vacsorával lepjük meg magunkat, ezért a The Third Eye nevű indiai étterembe ültünk be, ahol egyszerű rántott csirkemellet sikerült választanom egy kis zöldségkörettel és burgonyapürével... Anyué otthon finomabb ...

A szállásra visszafelé menet még beugrottunk a helyi élelmiszerboltba, ahonnan a holnapi útra vizet, és szárított magvakat (kesudiót, aszalt szőlőt és sárgabarackot, mandula-, és, kókuszbelet) szereztünk be. Tusolás előtt átrendeztük a táskák tartalmát, a mászófelszerelést a kapott kékbe, a többit pedig az otthonról hozott 110 literes málhába gyömöszöltük bele. Ekkor már sejtettük, hogy mostantól heteken át erről fog szólni az életünk - kipakolunk és átpakolunk ...

Elalvás előtt még váltottam néhány szót az otthoniakkal, abban reménykedve, hogy még napokig olyan helyeken fogunk éjszakázni, ahol van még wi-fi ...

Abu Dhabiban időben szálltunk le. Meglepetésemre újra csomagellenőrzésen kellett átmennünk a földetérés után ... úgy tűnt, itt jobban aggódnak az idegenektől, mint Európában ...

Végigsiettünk a csillogó üzletek szinte soha véget nem érő sora előtt a T3-as terminálban, míg el nem értünk az 53-as beszálló kapuhoz ... ahonnan már eltűnt az előző csillogás-villogás ... a túl szegényesre sikeredett váróteremben hófehér lepelbe burkolózott indiaiak várakoztak csendesen a Kalkuttába induló gépre ... 

Mi is ledobtuk hátizsákjainkat, és a közeli büféhez siettem életmentő kávéért. A kávé erős volt, de a fáradtságom az alváshiány miatt győzőtt. Pár pillanatra lehunytam a szemem és az álomvilág gyorsan hatalmába kerített. Szerencsére csak percek teltek el,mégis kipihentnek éreztem magam, amikor a többi érkező hangja felriasztott. 

A Kathmanduba induló járatunk szerencsére időben indult és túl hamar, alig 4 óra alatt elértük azt. A gép még tett néhány kört a levegőben - szerencsére, mert láthattuk a csodálatos Himaláját fenntről is - mielőtt a pilóta letette volna a kifutópályára ... 

Kilépve a légkondícionált, hűvös gépből megcsapott Kathmandu párás, poros levegője. Megkönnyebbülve szippantottam be immár harmadjára ennek a különleges világnak a mindenféle füstölőkkel, kétütemű motorok kipufogógázával keveredett oly izgalmas illatát ... 

Kiváltottuk 90 napra a vízumunkat, majd az útlevélkezelő kedves, érdeklődő kérdései után végre felvehettük a hatalmas útitáskáinkat a csomagosztályról. Kiléptünk a terminálból. Szemeinkkel kerestük a színes tömegben a nevekkel teli táblák között a mienket ... többször is pásztáztunk jobbra és balra, majd balról jobbra ... és sehol nem láttuk azt a mosolygó embert, aki a mi nevünkkel várakozna...

Ez nem lehet igaz! Elfelejtettek értünk jönni - már majdnem rámjött a para, amikor Angi az orrom elé dugta a telefonját - küldött e-mailt Bodhanak, a trekkingcég vezetőjének, hogy hamarabb érkezünk. A válasz gyorsan megérkezett, negyedóra múlva az ember is, aki hatalmas csomagjainkat egy icipici Suzuki Marutiba próbálta lelkesen begyömöszölni. Csendben figyeltem az esélytelennek tűnő küzdelmet ... az ember győzött. A csomagokat nehezen, de elnyelte a kisautó csomagtartója, az utastér pedig minket nyelt el a hátizsákokkal együtt ...

Kikanyarodtunk a repülőtér forgalmas parkolójából és a már jól ismert útvonalon elindultunk a a főúton a város turistaközpontja, a Tamel felé. Útközben elhaladtunk a híres halottégető, a Pashupatinath mellett, majd az amerikai nagykövetség hosszú-hosszú fehér téglakerítése után végre a Tamel jött... máskor félóra alatt elértünk idáig, most ez az út a hatalmas dugók miatt másfélórásra sikeredett.

Már lement a nap, amikor alkalmi taxink bekanyarodott a Tamel egyik szűk utcácskájába, ahol az Alpin Hotelben kaptunk szállást. Fáradtan kászálódtunk ki a hátsó ülésről, végre kinyújthattam elgémberedett lábaimat. Emberünk - aki a repülőtérre kijött elénk, besegítette a nagy málhákat az aulába, majd tisztelettudóan elköszönt Tőlünk. 

Megkaptuk a szobakulcsokat és nagyokat nyögve felcipeltük a kettő, darabonként 25 kilós málhát a második emeletre a szűk lépcsőn... benyitottam a szobába ... jó hűvös volt az ablak nélküli aprócska helyiségben, de legalább fürdőszoba volt :-) gyorsan letusoltunk, majd fejlámpával a zsebünkben elmerültünk a Tamel nyüzsgésében :-)

Első utunk a kedvenc pékségünkbe vezetett, ahol a világ legfinomabb spenótos, fokhagymás pitéje készül :-), Gyorsan vettünk belőlük néhányat, amiket a pékség tetején kialakított teraszon fogyasztottunk el ... A teraszon üldögélve csendesen figyeltem az utcán hömpölygő turista áradatot ... látszott az arcokon, hogy ki érkezett most és ki, aki már hazafele készülődik... az utóbbiakat arról lehetett felismerni, hogy a nepáli nap pirosra-vörösre égette az arcuk bőrét ... 

Meglátogattuk még a 8848 Ltd. cég picurka üzletét, ahonnan tavaly hoztam néhány pehelykabátot a családomnak ... most új, vastagabb pelyhekből lehetett válogatni a teljesen megújult készletből. A tulajdonos hölgy azonnal megismert, nagyon  jólesett, hogy nem felejtett még el :-) Váltottunk néhány szót, miközben a dizájnos kabátok és mászónadrágok között nézelődtünk. 

A szállásra visszafelé menet még kíváncsian nézegettük a sok kicsi üzlet hatalmas árukínálatát ... itt minden eladó :-)

Fáradtan a sok utazástól és izgatottan az új kaland kezdetétől zuhantam ágyba ...

Az éjszaka nem sok alvással telt. Az izgalom nagyobb úr volt, mint a fáradtság ...

Tűkön ülve (fekve) vártam, hogy végre magamra rángathassam az este gondosan kikészített utazóruhámat. Gyors mosdás, reggeli kávé ... kocsiba bedobál a kissé túlsúlyosra sikeredett málha és már indulás is a Liszt Ferencre 😊

Angi mar várt a terminál kapuban, a megbeszélt helyen. Becipeltük a zsákokat és türelmetlenül tekintgettünk a kijelzőt, vajon hol tudunk majd becsekkolni. Egyszercsak egyenruhás férfiak kitereltek mindenkit a terminálból, miközben egy nagyobb csomagot fekete paravánnal körbekerített néhány "tűzszerész" feliratú ruhát viselő ember ... 

Jól kezdődik...

Kb negyedóra múlva elhárult a "veszély" és újra bemehettünk a terminálba. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, gyors becsekkolás, csomagfeladás és már nyargaltunk is a biztonsági ellenőrzésre ...

Rómába délután kettőkor repültünk be 😊 Mivel volt még este tízig rengeteg időnk, betaxiztunk a városba Esztihez, Angi jógás barátnőjéhez. Tárt karokkal, mosolyogva fogadott minket a szépen felújított, kellemesen hangulatos, aprócska jógastúdiójában. Körbenéztem és úgy éreztem, mintha a nyugalom szigetére léptem volna. Tiszta, hófehér falak, néhány fotó jógamesterekről, apró szentély, ahol a már Nepálból ismert Ghanesa szobrokat fedeztem fel 😊 Kellemes citromillat terjengett a levegőben ... nem nagyon akaródzott innen kimenni ...

Eszti Smartja 2 főre lett tervezve, ettől függetlenül mi hárman elfértünk benne ... és az imádkozás is jól ment, mert egyetlen római rendőr sem állított meg minket emiatt.

Eszti lakása közelében, egy hangulatos kis ristorettoban megebédeltünk. Ebéd után nem maradhatott el az igazi olasz kávé, melynek minden cseppje koffeinbomba 😊

A kulináris élvezetek után belecsaptunk a kulturálisba ... a kicsi Smarttal próbáltunk közelebb jutni a Colosseumhoz. Szerencsére hamar találtunk parkolóhelyet és onnan már gyalogszerrel jutottunk el az ókori római birodalom fennmaradt gyöngyszeméhez.

A Colosseum valóban kolosszális építmény ... még a szám is tátva maradt, amikor végre megpillanthattam ... hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, még amikor a Gladiátor filmet láttam, akkor döntöttem el, hogy majd egyszer eljutok ide is .... eljött végre ez a nap is, és ez az álmom is valóra vált, hála annak, hogy a mászótársam nem tud egy repülőtéren túl sokat várni két járat között :-)

Miután jól kiámultam magam, továbbsétáltunk a Forum Romanum felé, ahol az ókori Róma egy-két megmaradt épületének romjait láthattuk. Mivel már jócskán elszaladt az dő, vissza kellett indulnunk a repülőtérre, mert hamarosan indult a következő járatunk Abu Dhabiba. A közeli metróállomásra siettünk, ahol elbúcsúztunk Esztitől a viszontlátás reményében.

Még időben értünk vissza, megőrzőben hagyott hátizsákjainkat magunkhoz vettük, és újra végigmentünk az ellenőrzési procedúrán. Míg haladtunk a terminálunk felé, felfedeztem egy Fabriano papírboltot, ahol leragadtam egy kicsit a sok színes jegyzetfüzet, rajzpapír és ceruzahalmaz teljesen elvarázsolt .... Hiába vettem én otthon jegyzettömböt erre az útra, most mégis megkívántam egy újat ... egy csodaszép kiwizöld borítójút ... megvettem és Ő lett az én belső hangom kivetülésének helye :-)

Este 10 ... és végre felszállt a gépünk Abu Dhabi felé ...