Éjjel 11 van. Erősen fúj a szél, a sátorponyva alatt nem sok meleg maradt nekünk. Forgolódtam, az éjjel magamba öntött tea dolgozott… Vártam még egy keveset, de a hólyagom kizavart. Mire kinyitottam a pehelyruha hátsó zippzárját, az ujjaim teljesen elgémberedtek a hideg szélben. Gyorsan elvégeztem a dolgom és kapkodva menekültem vissza a hálózsák melegébe. Mire újra átmelegedtem, már kelni kellett, idő volt.

Reggelire ismét champa porridge, kérdés nélkül tömtem magamba az édes, agyoncukrozott zabkását. Most minden falat kellett, hosszú nap előtt álltunk. Csendesen öltözködtünk, készülődtünk. Majd fellebbentettük a sátorlapot és kiléptünk a csillagok alá.

A négyes tábor már régóta zajongott, mindenki, aki élt és mozgott, készülődőtt. Ránk ragadt a többiek izgatottsága és dermedt ujjainkkal felcsatoltuk a hágóvasakat a bakancsokra. Jól meghúztuk őket, hogy biztosan tartsanak. A hátizsákokat még bent a sátorban kiürítettük, csak egy oxigénpalack maszkkal, energiaszeletek és egy termosz forró tea került bele. Mire sherpáink elkészültek, mi is készen álltunk az indulásra.

Sokan már tizenegy óra körül elindultak, lassan, fejlámpáiktól fénylő kígyózó sorban haladtak felfelé. A magasságmérőm ellenőriztem: 7406 méteren vagyunk. Tenji intett, induljunk.  Fél 2-őt mutatott az óra, mi pedig lassú, egyenletes lépteken megkezdtük a csúcsmászást. Kétszáz méternyi szint megtétele után azt éreztem, hogy túl lassan haladunk, ráadásul a lábujjaim rettenetesen fáztak. Tudtam, hogy mozgatnom kell a bakancsban őket, hogy ne járjak úgy, mint pár éve a Mera Peak-en …

Tenji látva, hogy meg-megállok, immáron sokadszor ajánlotta fel, hogy használjam az oxigént, amit a hátamon cipeltem felfelé. Makacsok voltunk mindketten, mindenképpen pótlólagos oxigén használata nélkül terveztük a mai napot. Tenji próbálkozott: gyorsabbak leszünk, és nem fogunk fázni, ha használjuk, higgyek neki! Legalább próbáljuk meg!

Hagytam magam rábeszélni, egy próbát megér … Tenji segítségével felkerült az arcomra az oxigénmaszk és néhány mélyebb lélegzetvétel után éreztem, ahogyan az éltető oxigén átjárta a sejtjeimet. A légzésem lelassult, már nem kapkodtam a levegőt, az izmaim erőre kaptak, a lábujjaim átmelegedtek. Hátranéztem és bevártam Angit. Ő sem volt jobb állapotban, mint néhány perce (?) én, így belátta, hogy ha haladni akarunk, márpedig akartunk, akkor fel kell áldozni az egónkat és az életünk, épségünk érdekében bizony kell a palackozott oxigén.

Pihentünk egy keveset mielőtt erőre kapva elindultunk felfelé. Innen már alig-alig álltunk meg pihenni, szinte „suhantunk” felfelé … Folyamatosan hagytuk magunk mögött az előttünk korábban indulókat, úgy ötven-hatvan mászót. Annak ellenére, hogy mindannyiójukon oxigénpalack volt, nagyon lassan, egy lépés-egy pihenés ütemben haladtak… A kerülés nagyon nehéz volt, lelépni a kitaposott részről egyet jelentett a megállással…

7800 méteren jártunk már, amikor utolértük a három baszk fiút. Juan nagyon rosszul nézett ki, fájt a feje, már a havon ücsörgött. Alberto és Julian próbáltak neki segíteni. Mi is megálltunk, hogy tudunk-e valamiben segíteni, de Alberto megnyugtatott mindkettőnket, hogy nem lesz baj, lemennek. Oxigén nélkül indultak a csúcs megmászására, de úgy tűnt, itt, most fel kell adniuk…

Ngima és Tenji unszolására továbbhaladtunk, hogy ne tartsuk fel a sort… Hátrapillantottam és megláttam a hosszú sorban mögöttünk haladók fejlámpáinak fényét… mintha szentjánosbogarak repültek volna egymás után, úgy világították be az ösvényt a fejlámpák éles fényei.

Lassan öt órája már, hogy elindultunk, a Nap is felkelőben a horizonton… Ezt a pillanatot már nagyon vártam. Mindig csodálattal tölt el, ahogyan a felkelő Óriás megvilágítja a hegyek ormait. Ahogyan emelkedett egyre feljebb az égbolton, úgy haladt az éltető napsugár közelebb és közelebb hozzánk, földi halandókhoz. Maga előtt űzte a sötétséget és a hideget, hogy minket, bátor betolakodókat felmelegítsen az energiájával… Bármennyire is jártunk magasan, a fény megmelengetett mindannyiónkat. Szerencsére már széltakarásban haladhattunk felfelé, amikor megállásra kényszerültünk.

8060 métert mutatott a magasságmérő és elkeseredetten néztem hátra, keresve Angi tekintetét. Már láttam rajta, amit már oly sokszor az elmúlt néhány év közös mászásaikor – nekem se kellett sok, a kora hajnali küzdelem, a fáradtság és a boldogság vegyes érzelmei, a sikerhez való kissé szentimentális hozzáállásunk kihozta belőlünk az első könnycseppeket. Egymás nyakába borultunk zokogva, pedig még volt előttünk nyolcvan méternyi szint felfelé, amin sorban álltak az előttünk járók..

Lekerült rólunk az oxigénmaszk is, már úgy gondoltuk, itt nem lesz rá szükségünk … Félve vettem le az arcomról, óvatosan szippantgatva a jeges levegőt. Attól tartottam, hogy a levegőben itt nem lesz elegendő oxigén ahhoz, hogy ne ájuljak el. De nem volt mitől félnem! Igaz, hogy kicsit szaporábban vettem a levegőt, de egyszerűen fantasztikus volt az érzés! Palack nélkül 8000 méter felett!

Mindannyian arra vágytunk, hogy elfoglaljuk azt a kettő négyzetméteres helyet, ami a Manaslu főcsúcsának, a Rocky Summit-nak a legteteje. Két órahosszáig toporogva mentünk előre, mire odaértünk. A kihelyezett fix kötél bal oldalán a felfelé – jobb oldalán a lefelé igyekvők próbáltak biztonságosan elhaladni. Nem volt egyszerű mutatvány a sziklás részen így kerülgetni egymást.

Végre mi kerültünk sorra. Megfontolt mozdulatokkal felléptünk a csúcsra, sherpáink előre engedtek minket. Előbányásztam a zsák tetejéből a Magyarország zászlót és kifeszítettük. Nem tudom elmondani, hogy mit is éreztem akkor és ott. Talán megkönnyebbülést? Fáradtságot? Boldogságot? Ahogy körbenéztem „A” csúcsról, ahová az elmúlt egy évben készültem, bevillantak a sokszor erőn felüli edzések pillanatai … Igen, ez volt az a perc, amikor rájöttem arra, hogy az ember, ha küzd a céljaiért, az álmaiért, ha nem sajnál rá energiát, időt, erőt – akkor igen, BÁRMIT ELÉRHET!!! Mi elértük, amit egy éve megálmodtunk és amiért megküzdöttünk.

Most mégsem gördültek ki a boldogság könnyei a szemünkből, hiszen mögöttünk is nagyon sokan várták már ezt a felemelő pillanatot, hogy megéljék … Tenji és Ngima gyorsan elkészítette a csúcsfotókat, mi pedig óvatos léptekkel megkezdtük az ereszkedést. Az eufóriát lentebbre tartogattuk… Most a feladat a biztonságban való érkezés a hármas táborba …

Az éjszaka gyorsan eltelt, csak háromszor voltam kint csillagokat bámulni (is). A köhögőrohamaim egyre erősebbek lettek, ahogy haladtunk felfelé, leginkább a száraz levegő miatt. Ráadásul gyötört a női probléma is, pedig nem most lenne esedékes … Eddig mindig a csúcsmászásra sikerült a szervezetemnek ezt időzíteni, miért pont most lenne másképp?

Reggel 6-kor már nagy volt a nyüzsgés a C2-ben, minden guid ébresztgette a kliensét, így történt ez nálunk is. Mire a fiúk bemosolyogtak a forró teás termosszal a kezükben, mi már ücsörögtünk boldogan, várva a rajtra. Még tegnap este kértem Ngima-t, hogy reggelire champa porridge-t készítsen nekem – Angi utálta rettenetes íze miatt.  Tavaly „utolsó reggelire” a csúcsmászás hajnalán is azt kellett magamba gyűrnöm indulás előtt, és bevallom, öklöndözve ugyan, de megettem… A champa porridge kimondottan helyi találmány, előre kifőzött (még az Alaptáborban!)  zabkása, ízesítve valamilyen fának a ledarált kérgével. Ezt szárazon gombócokba gyúrják és stílusosan nylonzacskóban kerül fel a táborokba, hogy aztán ott forró vízbe keverve lehessen bekanalazni.

Szóval, ez a mászók között nem túl népszerű eledel – amit egyébként a sherpák előszeretettel esznek – iszonyatos mennyiségű kalóriával képes ellátni az emberi szervezetet, az tovább bírja a fizikai terhelést. Ennek volt tavaly ékes bizonyítéka a Himlung csúcsnap, amikor éjfél körül ettem belőle, majd legközelebb, valamikor csak délután 4 óra körül …

Úgy gondoltam, hogy a mai napra is szükség lesz az extra kalóriára, ezért kértem, hogy a reggelim mindössze ennyi legyen …

Fél 8-ra tervezett indulásunk megcsúszott egy picit, mire elindultunk, a kínai mászók hosszú, kígyózó sora sötétlett a fehér havon… Közülük szinte mindenki oxigénpalackkal a hátán, maszkkal az arcán lépegetett felfelé. Mi is beálltunk a sorba – előzni esélyünk sem volt már, hiába tudtunk volna gyorsabban menni – minden kilépés a kitaposott ösvényről plusz energiabefektetéssel járó kikászálódást jelentett volna az itt már derékig a hóba-süppedésből… Elengedtük a vágyat, hogy ma gyorsak leszünk, inkább nézelődtünk a néhány lépés - hosszú percekig tartó álldogálás – néhány lépés – álldogálás egyenletes ritmusában.

Úgy éreztem, gyök2-vel haladunk, sosem érünk fel a nyeregre, ahol a 4-es tábor került kiépítésre. Most volt időnk nézelődni, fotózni menet közben, jókat beszélgettünk. Néha morogtunk a lassú haladás miatt, de be kellett látnunk azt, hogy ez a nap már ilyen marad …

Végül 5 órányi toporgás – szó szerint! – után felértünk a nyeregre, ahol az előttünk lévő tömeg szétszóródott a sátrakba. A nyergen iszonyatosan erős és hideg szél fújt, alig vártam, hogy belül legyek a védelmet nyújtó sátorlapon. A szokásos ágyazás után ledobáltam nedves ruháimat és vacogva a hidegtől, magamra rángattam most már egy réteg vastag aláöltözetet. Begyömöszöltem a hálózsákba a „vizeseket” és próbáltam felmelegíteni a hálózsákot minél előbb, de az erős szél miatt az a kevéske meleg is elszállt, amit kilihegtünk.

Nem volt kérdés, hogy előkerül a nagypehely-öltözet is, így hamarabb átmelegedtem. Előkerült az pulsoximeter is a belső zsebből, ahol melegen tartottam. Majdnem elájultam, amikor megláttam az értéket. Ez lehetetlen! Gondoltam magamban. Elemet cseréltem, amit előtte gondosan a hónom alatt felmelegítettem. Az új elemmel sem mutatott többet 34% véroxigénnél – ráhagytam, hiszen még élek! Kapkodva ugyan, de jön a levegő, nem szédülök, nem fáj a fejem, nincsenek felödémásodva sem a kezeim és talán az arcom se nagyon … Angival lecsekkoltuk egymást, jól voltunk…

Eleddig sohasem volt egyikünk sem ilyen magasan! Még csak nem is sejtettük, hogy milyen érzés lesz a „halálzóná”-ban létezni … Korábbi olvasmányaimból tudom, hogy a „halálzóna” 7300m körül kezdődik. E magasság fölött már az emberi szervezetbe nem épülnek be a tápanyagok, nincs regeneráció, a puszta túlélésért küzd minden sejt, az izmok lassan elsorvadnak, ahogyan felemészti azokat a szervezet. Az oxigén az alacsony légnyomás, az elégtelen folyadékbevitel, az erős párologtatás (izzadás, levegő be-, és kilégzés) miatt besűrűsödő vérben nehezen tud az érrendszeren eljutni olyan  kardinális helyekre, mint az agy, a tüdő és a végtagok. Emiatt előfordulhatnak komoly fagyási sérülések, megnő a kockázata a tüdő-, és az agyödémának. Ráadásul a besűrűsödő vér jóval magasabb pulzust generál nyugalmi állapotban is, pláne mozgás közben.

Kitettük magunkat rendesen ezeknek a kockázatoknak, emiatt mértük minden nap minimum négyszer a véroxigénszintünket és a pulzusunkat is. Így tudtuk, hogy ”milyen” állapotban vagyunk, eddig mindig úgy ítéltük meg, hogy minden rendben. Az alacsonyabb táborokban kezdődő fejfájásunkra leginkább az egyszerű aszpirin vált be, természetesen magasabb folyadékbevitel mellett. Így akadályozva meg a vér besűrűsödését.

Most látva az alacsony értéket, a korábban is jól bevált módszerhez, az iváshoz nyúltunk először. Mivel a fejünk nem tombolt, így nem érezte egyikünk sem, hogy nagyobb baj lenne.

A szél egyre erősebben tépázta a sátrat és hiába zárt jól a belső sátor, a külső lap zippzárját csak félig sikerült lehúzni. A süvítő szél folyamatosan lebegtette azt, mintha szárnyai lennének a sátrunknak. Ahogyan a Nap is elhagyni kényszerült a látómezőt, egyre hidegebb lett. Egyre több ruhadarab került rám a pehely alá … még végiggondolni is gáz volt, mindebből hogyan is fogom kicsomagolni magam, ha a szükség kikergetne a hidegbe… Ráadásul sherpáink is óvatosságra intettek minket, ha kimegyünk is, ne távolodjunk el három-négy méternél messzebbre a sátortól, nehogy leessünk a nyeregről … Szép kilátás éjszakára 🙂😮

Éreztem, hogy ajkaim kirepedeztek a hidegben, így keresgélni kezdtem a shea vajas kis tégelyt. Eltartott egy ideig, mire megtaláltam a fejlámpám fényénél, de boldogság van! És elhagyta egy parányi gondolat is a számat: „B..a meg, aki ezért most irigy Ránk!” Jót nevettünk saját kínunkon, de tudtuk, hogy a holnapi nap a mi életünk egyik legfontosabbja lesz. Hogyan induljunk neki, ha már vigyorogni sem tudunk? Jókedvünk tartja bennünk a meleget és a lelket, itt, ahol már megszűnik szinte minden …

És végre előkerült a vacsora is, a körülményekhez képest forró víz képében. Elosztottunk ketten egy adag levesport, majd egy-egy zacskónyi algás rizs lett a második fogás. A rizs egy kis ideig a hálózsákban melengette a lábaimat, így legalább nem hűlt ki idő előtt és a lábaim is komfortosabban érezték magukat vacsorázás közben.

Este 6 óra…. pizsamaosztás, véroxigénmérés. Hurrá! Boldogság van J Feljebb ment az érték, így már nyugodtabban vackoltam be magam. A szél azonban csak fújt továbbra is. Elalvás előtti utolsó gondolatomban azt kértem a Jóistentől – ha már ilyen közel vagyunk hozzá -, mire eljön az indulás ideje, amit kb hajnali egy órára terveztünk, legyen szélcsend…

Reggeli 6-kor, mosoly és egy ígéret kíséretében. Tenji nem várta meg, hogy elkészüljünk, hamarabb elindult, hogy előkészítse a helyünket feljebb. Ígéretet tett arra, hogy a mai nap könnyű és a helyünk odafent „very nice place” azaz nagyon szép lesz.

A kapott meleg vízben elkevertem egy adag fehérjeport a müzli mellé, hogy az izmaim kapjanak  fehérjét is a szénhidrát mellé. És ha már fehérje, akkor előkerült egy kevéske agyonfűszerezett szárított marhahús is az elemózsiás zacskóból, amit próbáltam elrágcsálni. Ízre finom volt a különleges fűszerezése miatt, de amikor szembesültem a ténnyel, hogy ezen bizony van szárított légy is, inkább elraktam „ínségesebb időkre” ezt a csemegét… Mindenesetre úgy készültünk, hogy ma nem kell rohanni, hiszen alig 500 méternyi szinttel megyünk csak feljebb.

A kettesből kivezető ösvény meredeken ívelt felfelé, azon ballagtunk lassan … Még ebben a csigatempóban is sikerült megelőznünk egy-két kínai mászót, akik fáradtan pihegtek. A kerülés sem volt egyszerű mutatvány, mert a keményre taposott ösvényről lelépni egyet jelentett a combtőig süllyedéssel. Egyórányi emelkedő után ott volt előttünk a dugók dugója: egy egykötélhossznyi (kb 60m) jégfal. A jégfalról lelógó két fix kötélen, mint nyáron a legyek a cukros madzagon, csak úgy csüngtek az előttünk mászók. Még nézni is szörnyű volt, ahogy a vastag, pehelyruhába burkolt emberhalmaz küzdötte magát felfelé. Húsz embert számoltam meg …

Abban reménykedtem, hogy mire odaérünk, a java már eltűnik a kötél felső végén és talán nem kell majd osztoznunk rajtunk kívül még tizenegynéhány másik mászóval, hogy feljussunk a jégfal tetejére. Attól féltem, hogy mindannyiunk súlya kitépi a biztosításokat a jégből … Hiába, a remény hal meg utoljára…

Vártunk egy negyedórányit a fal tövében, mielőtt felcsatoltam a mászógépet. Nézegettem a fix kötelet – azt a bizonyos koreai műanyag, sodrottat – vajon mennyire tépázták meg az előttem járók… Elég viharvertnek tűnt, de sokáig nem gondolkozhattam ezen, mert hátrapillantva megláttam a „tömeget”, ahogy tömött sorban halad a lenti táborból felénk. Hágóvasam belerúgtam a falba, majd bal kezemben a jégcsákányom meglendítettem. Az beleharapott a jégbe és jobbommal már toltam is a mászógépet, hogy minél előbb feljebb jussak.

A fal felső harmadánál jártam, amikor fentről egy ismerős arc mosolygott lefelé. Tenji volt az. Elénk jött, hogy ha kell, segítsen. Leereszkedett elém és a hátizsákomért nyúlt. Úgy gondolta, ha megszabadít a tehertől könnyebben haladok felfelé. De bennem emberére akadt J Nem adtam a hátim, büszkeségem nem engedte, mégis milyen mászó az, aki nem képes legalább a saját holmiját magával cipelni… így kalapáltam magam felfelé, míg el nem értem a fal alatti utolsó szakaszt.

Itt beértem egy mászónőt, akinek a jelenlétét a hegyen még sokáig nem értettem. Ketten húzták, egy pedig tolta felfelé a szerencsétlent, akinek a hátizsákjából egy oxigénpalack reduktora villant ki … Ekkor döbbentem rá: ez a nő már innen oxigénpalackot használt! Mi még „vígan” lihegtünk, mosolyogva Angival egymásra, annak ellenére, hogy a levegőben az oxigén egyre kevesebb volt, ahogy haladunk felfelé, mégsem éreztük, hogy szükségünk lenne pótlásra..

A fal tetején egy negatív (visszahajló) szakasz adta fel a leckét. Tenji mögöttem kíváncsian figyelte, hogyan oldom meg a feljebbjutást. Megvártam, hogy a mászónőt kísérők feljebb haladjanak, azonban egy sherpa ott maradt, hogy segítsen a következőknek. Úgy gondoltam, ezt a helyzetet egyedül is meg tudom oldani, így míg Ő toporgott, belevágtam a csákányt az omladozó jégbe és elindultam felfelé. Szerencsére apró termetem nem akadályozott a haladásban, nem kellett nagy lépéseket tenni, mivel nem nagyon volt mire lépni J Majdhogynem izomból kellett megoldani a feljutást, de mire felküzdöttem magam a fal legtetejéhez, addigra a várakozó sherpa eldobta a közben elszívott cigaretta csikkjét, megragadta a csuklómat és nemes egyszerűséggel felhúzott az utolsó húsz centin.

Az enyhén emelkedő jégtömbön nem volt lehetőség megállni és levegőért kapkodni, haladni kellett tovább, hogy az utánam érkezők ne várakozzanak az áthajlásnál. Feljebb mentem és egy laposabb résznél bevártam a mászótársamat. Pihentünk egy keveset, mielőtt elindultunk volna a már csak egy kilóméternyire lévő hármas tábor felé. Még egy nagyobb hasadékot kellett kikerülnünk és néhány idősebb, már oxigénpalackkal toporgó mászót. Ez a rész volt, ahol úgy éreztem, hogy beleőszülök a totyorgásba. Itt az előzés lehetetlen volt. Végtelen türelemmel lépésről lépésre haladtunk, mígnem az előttünk lévő végre leült az ösvény melletti hóba. Így már nyugodtan tudtunk haladni a már jól látható sátrak felé.

Belépve a táborba sok ismerős arc köszönt vissza. Gyönyörűen, „melegen” sütött a nap, amikor megérkeztünk. A hátizsákom csak bedobtam a sátorba és kihasználva a fényviszonyokat elkészítettem jónéhány fotót és videót. Videózás közben felélénkült a szél, ami a mellettünk levő jeges hegyoldalról milliónyi jégkristályt fújt az arcomba. Mosolyogva vacogtam egy szál pólóban 6600 méteren – igaz, hogy majd megfagytam, de a videó nagyon jól sikerült!

Tenji ígérete valóra vált, a hely valóban gyönyörű volt. Én pedig éhes, mint egy farkas. Előkerült a zsákból az élelmiszeres zacskó, hogy így 11 óra körül, mit is lehetne csemegézni J  Toporogtam az álldogáló Ngima mellett, hogy kell-e valamit segíteni, de mosolyogva válaszolt, hogy nem. Azt reméltem, hogy a kezembe adja a gázfőzőt, hogy csináljak vizet, de láthatóan élvezte Ő is a kilátást. Így még egy kis ideig várni kellett arra, hogy hozzájussunk egy kis folyadékhoz, pedig már nagyon elfogyóban voltak a tartalékaink.

Közben megérkeztek a baszk fiúk is: Alberto, Juan és Julian. Hangos „Zdrasztvujtye!” felkiáltással berobogtak orosz barátaink is, akikkel váltottunk néhány szót, míg az előhalászott kekszeket ropogtattuk, csillapítva éhségünket.

Az ebéd 1 órára készült el, zacskós főtt rizs paradicsomos konzervhallal. Nem is rossz 6600 méteren ilyen úri ételt enni sátorban, meseszép kilátással a Manaslu csúcsra! Desszertnek zselés cukor dukált, meg egy maréknyi kesudió, mandula és pisztácia is a felcipelt holmik közül.  Ha már így szemezgettünk a zacskóval, kikészítettük és a sátorzsebbe raktuk a leendő vacsorára szánt zacskós csirkeleves-porokat és én még bevállaltam egy doboz májkrémet is. Bíztam abban, hogy estére még lesz étvágyam, fogok tudni enni …

Ebéd után a hálózsákban rögtönzött „pancsolás” következett. Módszeresen áttörölgetve minden porcikámat a még nem túl fagyos nedves törlőkendőkkel, hogy tiszta, száraz ruhában szunyókáljak egy keveset a napon felmelegedett sátorban.

Éjjel viszonylag jól aludtam, csak arra kellett figyelnem, hogy forduláskor a „technika” (mindenféle akksi, elem, powerbank benne egy vízhatlan tasakban) a hasamhoz, a félbehajtott nadrágom pedig a derekamhoz kerüljön és így nem fáztam a hálózsákban…annyira. Minden igyekezetem ellenére forgolódás közben csétcsúsztak a dolgok körülöttem, így önálló életre kelt a fejlámpám is, ami a hasamtól a lábujjaimhoz vándorolt 😀🤪

Hajnali 4-kor már nem bírtam tovább, kimentem kiengedni a „gőzt”, innentől kezdve nagyon fáztam. Lehet, hogy egy zokni sokat segített volna a komfortérzetemen, de inkább csak a polárpulcsim ujjába dugtam bele fagyos lábujjaimat. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint fészkelődni.

Túl sokáig nem agyalhattam ezeken a nem mindennapos problémákon, mert fél 5-kor már megszólalt az órámon az ébresztő. Még negyedórányi nyűglődés után elkezdtem öltözködni. Angi jóval előrébb járt, éjjel már minden ruháját magára rángatta, annyira fázott. 5 órakor Tenji hangja riasztott fel, benyújtotta a forró teával gőzölgő fémbögréket. A gőztől újra rám tört a szokásos reggeli köhögő-roham, ami a magashegyi száraz levegő miatt mindig meggyötör. Ngima tanácsára csak forró vizet ittam tea helyett, így a köhögés is gyorsabban elmúlt..

Reggelire még az Alaptáborban összeválogatott csemegék közül választottunk: leginkább kockasajt volt, ami jólesett, egy kis sós keksszel. Hogy ne legyen unalmas csak a teát inni, isowayt kevertem a termoszomban gőzölgő vízhez. Szükség volt az ionok pótlására, szegényesen étkeztünk, és túl sokat izzadtunk menet közben. A távozó magnézium, kálium, kálcium ha nem került visszapótlásra, akkor az végzetes is lehetett volna bármelyikünk számára… Került még a hátizsák kisebb övzsebébe néhány áfonyás –joghurtos energiaszelet is, ha a jégesésnél várakozni kellene, gyorsan le tud szaladni néhány falat.

A tervezett 6 órai helyett, félórás csúszással sikerült elindulni … A szomszéd sátorban lévő Karl még kómás volt, mikor mi már útra készen álltunk, teljes harci díszben.

Nagyon nehezen indultak el a lábaim, nem sok erő volt bennük. A hátizsákom is nehezebbnek éreztem, mint tegnap volt, ránéztem az előttem ballagó Tenji hátizsákjára és elszégyelltem magam. Az Övéhez képest az én terhem kisebb volt… Néha azért elhagyta a szám egy-egy cifra káromkodás – Tenji olykor hátrasandított, nem értette a magyar szavakat, de a hangsúlyból biztosan tudhatta, hogy nem örömujjongtam.

A már ismerős hasadékok között kanyargó útvonalat kőkeményre taposott hó borította. Minden lépésnél csak ámultam, ahogy a jégképződményeken megcsillant a sugárzó nap fénye. Olyan érzés volt, mintha Meseországban járnék, már nem is éreztem olyan nehéznek a terhet a hátamon. Azonban csalós volt az érzés, a hasadékok szélesebben tátongtak, mint egy héttel ezelőtt… Korábban néhol „csak” átléptünk, most a hasadék felett átfektetett, összekötözött létrákon egyensúlyoztunk. Egyre több helyen, eddig csak dél-tiroli jégfalakon gyakorolt mászótechnikát kellett alkalmaznunk ahhoz, hogy feljebb jussunk. Ezeken a helyeken imáinkba foglaltuk jégmászó-oktatónk, Tóth Laci nevét – remélem ezen a napon csuklott sokat.  Minden tudásunkra, amit februárban Tőle tanultunk, szükségünk volt ezen a napon – látva a kínai mászók küzdelmeit, valószínűleg mi is véres verejtékkel jutottunk volna fel – bár így sem volt túl könnyű.

Délelőtt 11 órára már a kettesben pihegtünk. Most 4 óra alatt értünk fel, a múltkori 5 és félórányi küzdelmen mosolyogtunk – mi a fene tartott ezen, akkor, addig? Betudtuk ezt a fantasztikus 🤪 teljesítményt a megfelelő akklimatizációnknak és leginkább A kockasajtnak!

Bedobáltuk a felszereléseket a sátorba, kényelmesen elnyúltunk és élveztük a „meleget”, a nap sugarai szinte felforrósították odabent a levegőt. Kettőig tartott boldogságunk, addigra menetrendszerűen befelhősödött, a meleg pedig eltűnt … pár órával később felélénkült a szél, ami szerencsére messzire űzte a felhőket. A távolban tornyosuló hegycsúcsokat még mielőtt lebukott volna a Nap, vörös fénnyel megfestette … ennél szebb látványa már csak a közben feljövő telihold fényében csillogó Manaslunak volt. A hideg ellenére egyre többen beszélgettek a sátraik előtt. Senki nem akaródzott bebújni még, minden mászó fotózott, videózott …

Elgémberedett ujjakkal bújtam be én is, a vacsorára kapott forró levessel teli edényke oldalán olvasztgattam ki őket. Mégsem bántam, mert rengeteg csodás fotót sikerült készíteni, amit a hálózsákom melegében mosolyogva néztem vissza újra és újra.  Este még inni kellett sokat, hogy rendeződjön a véroxigénünk és bizony az ivászat következményeivel is számolnunk kellett – úgy készültünk mindketten, hogy ez az éjszaka nem a nyugodt alvásról fog szólni, hanem a mászkálásról … Szerencsére tévedtünk 🙂

Annak ellenére, hogy izgalommal telt el a tegnapi délután és az este, nagyon jól aludtam. A reggeli napsugarak aranyszínűre színezték a sátorbelsőt, mire felébredtünk. Eljött hát végre az indulás ideje, amire már egy hete vártunk!

Gyors kevert kávé a reggeli előtt, de most még gyorsabban, hiszen még néhány ruhadarabot be kellett dobnom a hátizsákba. Mindenképpen akartam, hogy száraz ruhára tudjam cserélni a C1-ben az addigra átnedvesedő aláöltözeteimet … Még ellenőriztem az akkumulátorokat, minden feltöltött állapotban várt a rajtra.

Reggelire toast és rántotta került az asztalra. Bőségesen megreggelizve hagytuk el az étkezősátrat.  Már éppen magunkra vettük a felszerelést, amikor a táborvezető kitalálta, hogy indulás előtt készítsünk egy közös fotót. Így cucc ledob, mosoly előránt, vaku villant és már mehetünk is!

Ismét a pudzsahely felé vettük az irányt, amit háromszor megkerültünk. Beleszippantottunk a boróka édeskesernyés füstjébe és elindultunk felfelé a gleccserre. Nehezen lépkedtünk felfelé a köveken a magashegyi bakancsban, leginkább az utolsó szikla megmászása volt mókás ebben. De szerencsére egyórányi botorkálás után elértük a gleccsert, ahol a vasak is felkerültek a bakancsokra. Pár perc pihenő után hosszú, monoton menetelés vette kezdetét a már ismert ösvényen.

Az elmúlt héten leesett hó alaposan megnehezítette a gleccseren a járást. A hóhidak a múltkorhoz képest eltűntek, hasadékok tátongtak, óvatosan léptük át őket, biztos támasztékként használva a túrabotokat. Lassan, folyamatos léptekkel haladtunk tovább a letaposott hóban, amíg elértük a high camp-et, ami az Alaptábor és az egyes tábor között lapult. Itt pihentünk egy negyedórányit, mielőtt a nap legmeredekebb szakaszán elindultunk volna. Előkerült némi elemózsia a hátizsákból, néhány főtt tojás és egy kis keksz. Innen már alig 300 méternyi szintet kellett csak leküzdenünk.

Délután kettő volt, amikor elértük a hóval betakarózott sátrainkat. Míg sherpáink kiásták a sátrat a hó alól, jónéhány fotót sikerült csinálni a ragyogó napsütésben. Hamarosan újra „beágyazhattunk”.  Vacsorára 5-kor zacskós leves, pótvacsorára kicsit később, a hátizsák aljából előkotort, kicsit összenyomódott, de annál finomabb kockasajt volt …

Másnapra korai indulást terveztünk, hogy ne kelljen túl sok embert kerülgetni a jégesésnél… Az egyes tábor benépesült, az alaptáborból szinte az összes mászó itt töltötte az éjszakát. Már lement a nap, amikor kikergetett a szükség a hálózsák melegéből. Meseszép látvány volt, ahogy a rengeteg sátorban az elemlámpák világítottak… Dideregve, de boldogan kúsztam vissza …