Délután együtt átnéztük a teljes hegyi felszerelésünket, természetesen nekik sem volt jó úgy, ahogy mi összeraktuk azt … Kirgizisztánban sem volt elégedett a guid, csak remélni tudtam, hogy a nepáli hegyi vezetők nem találnak majd kifogásolnivalót… Hiányolták a plusz még egy hálózsákot, amit ott lehetne hagyni a felsőbb táborokban, illetve a ruházatból a pehelynadrágot. Mivel a felszerelés –listán nem volt rajta, így azt gondoltuk, hogy nem lesz szükséges. Megmutattam, hogy miben tervezem a csúcsmászást, és végül jóváhagyták a kismillió darabból  (3 nadrágból: egy vastag aláöltöző, egy polár-nadrág és egy héjnadrág, felülre vastag aláöltöző, vastag pehelykabát, 3 sapka és egy arcmaszk– a Leninen már bevált) álló kollekciómat.

Magashegyi bakancsainkkal és a ruházat többi részével elégedettek voltak, következett a technikai felszerelés: hágóvas, jégcsákány, beülő, karabínerek, mászógép (jumar), ereszkedő-lapka (reverso), hevederek. Forgatták, nézegették a hevedereinket, majd mindketten úgy gondolták, hogy ezek helyett inkább a 6 mm vastag, 5 méteres pruszik-zsinóromból csinálnak másikat …  Értetlenül néztem ténykedésüket, de úgy gondoltam, hogy biztos, ami biztos alapon, én bizony felviszem magammal a hevedereket is …

Miután így minden cuccunk ki lett pakolva, hozzáláthattunk mindezek hátizsákba történő bepakolásához … elsőre reménytelennek tűnt, hogy az elkövetkező 3 napra elegendő holmit bele tudjam nyomorítani a hátizsákomba … végül addig szelektáltam, ide-oda, kell-nem kell variácókat végigagyalva, hogy szerintem minden szükséges holmi bekerült … Igaz, hogy megmozdítani se nagyon tudtam a hátizsákot, a jó ég tudja, hogy így elsőre hány kilósra sikeredett …

Ami végül belekerült a hátizsákba: 1-1 garnitura vékony és vastag aláöltözet, 2 vékony és 3 vastag mászózokni, magashegyi bakancs, softshell nadrág +kabát, goretex nadrág+kabát, 1 vékony és egy vastag pehelykabát, polárfelső, gyógyszerkészlet, energiazselék, csokik, tisztítókendők, 110 faktoros naptej, napszemüveg, 3 pár kesztyű, 3 sapka, maszk az arcomra, bögre, kanál, villa, bicska, fejlámpa, izolációs fólia, kiscipő, papucs  … és még a fene se tudja mennyi kis apró, de nagyon fontos dolog …

Sherpáink pedig már el is vették Tőlünk a teljes technikai arzenálunkat, hogy azt majd Ők viszik fel az 1-es táborig… Feljebb már a mi feladatunk lesz az is, de a havon már könnyen tudjuk vinni, mivel azok nem a hátizsákba kerülnek bele, hanem a lábainkra, illetve a derekunkra …

A pakolással úgy elment a délután, hogy mire végeztünk a nap melengető sugarai eltűntek a hegyek mögött … A hátizsákból kirángattam a vastag pehelykabátot és vastag polárnadrágot, még ma éjszaka szükség lesz rájuk a WC-sátorhoz tett látogatások során … Szerencsére azért hagyunk nem kevés melegebb ruhát az Alaptáborban is, így még ma van miből válogatni J a vacsorához.

A mai folyadékbevitelem eddig csupán kettő és fél liter volt, így még legalább másfél liternyi forró teát bizony magamba kell önteni … Mire a vacsora az asztalra került, már majdnem 7 decit sikerült meginnom…Húúú… most bizony nagyon nem esik jól inni …

Vacsorára a paradicsomleves után, forró vaslapon csirkesült érkezett rotyogó barna mártásban ... A füst teljesen belengte a sátrat … A sült mellé párolt zöldség, sült burgonya és sült tészta is járt … még desszert is érkezett … Édes Istenem! Vajon mennyit fogok itt hízni, mire hazakerülök??? Angi megnyugtatott, a hegy le fogja enni Rólunk, ne izguljak emiatt … Feljebb már valószínűleg csak zacskós leves jut majd …

Vacsora után azonnal nyargaltunk a hideg sátrunkba, hogy mielőtt felmelegítsük a hálózsákokat a kapott forró teás Nalgenekkel, szép lassan lekerült a vastag nadrág, az aláöltöző és már bugyiban, trikóban feküdtem … Mire felmelegedtünk a zsákokban, a sátor belsejét dér borította, ráfagyott a hidegben a leheletünk … Az ég is csillagos volt, sehol egy felhő … ma éjszaka bizony nagyon hideg lesz …

Ma reggel aludhattunk tovább, pihenőnapot tartunk, mielőtt elindulnánk a felsőbb táborba. Így nem is igyekeztünk kikászálódni a meleg hálózsákból, megvártuk, amíg a felkelő nap első sugarai átmelengetik a sátor oldalát. Az alaptáborban már jóval több folyadékot ittunk tegnap, mint az elmúlt napok során, emiatt az éjszaka is elég mozgalmasra sikeredett.

Éjjel a felhők eltűntek a völgyből, ahol az Alaptábor van, a csillagok és a Hold fénye megvilágította a sátrakat… Most először sikerült látnom a Tejutat, mosolyogva nyugtáztam, hogy a Göncöl-szekér innen is látható, csak sokkal közelebbről. Itt semmilyen zavaró fény nem volt, csak a hósipkás hegyek, mint az óriások tornyosultak körülöttünk… Ha nem lett volna annyira hideg éjjel, hogy csak pár percig tudtam élvezni egy szál aláöltözetben a csodálatos látványt, akkor biztosan megkíséreltem volna fotózni az égboltot… Zörögni éjjel a nagykabáttal pedig már nem akartam, hogy a mászótársam is tudjon pihenni… Ezen a magasságon már minden nyugodt alvással eltöltött perc nagyon fontos …

A reggelire kapott palacsinta és omlett ismét túl bőségesre sikerült, megint sikerült teletömni a hasunkat…

Ma reggel Ngima és Tenji, a két mászósherpa felvitték az 1-es táborba a felszerelés egy részét: a sátrakat, főzőedényeket, gázpalackokat és gázégőfejeket, hogy holnap már ennyivel kevesebb cuccot kelljen cipelni. Reggeli közben Angival megbeszéltük, hogy amíg Ők távol vannak, addig mi, hogy ne unatkozzunk az Alaptáborban, egy közeli hegyre feltúrázunk, szokni a magasságot, hogy akklimatizálódjunk. A tábor melletti 5300 m magas hegyet szemeltük ki, ami mögött több névtelen 6000-7000 m közötti hegy magasodott.

Ilyenkor mindig kíváncsian megyünk fel, hogy vajon mi lehet a hegy mögött? … Másfél órányi szuszogás után felértünk 5296m magasra,  a hegyoldal egyik végére, aminek a gerincén még feljebb is mehettünk volna, de a szakácsunknak megígértük, hogy fél tizenkettőre visszaérünk a táborba. Felfelé, amíg el nem értük az 5000 métert, nehezen jött a levegő, a pulzusom is szaporábban vert. Azután szépen beállt a szokásos ritmusra, akkor úgy tűnt, hogy lassan, de folyamatosan tudunk haladni, néha meg-megálltunk, hogy kitaláljuk, merre is menjünk tovább.

Mint máskor, most sem csalódtunk a látványban … Így nem mentünk tovább, hanem egy kis pihenő és – néhány szuper fotó, valamint videó elkészülte után elindultunk lefelé az innen már alig-alig látható alaptábori sárga sátrak felé.

Úgy számoltuk, hogy kb egy óra alatt érünk le a kőfolyásos hegyoldalon, de gyorsabbak voltunk…  Az egész akklimatizációs túra nem tartott tovább két óránál … Jó lett volna még legalább egy-két órát eltölteni fent, annyira szépséges volt onnan a gleccser és a környező havas, jeges hegyek látványa … Ilyenkor mindig vegyes érzelmek szállnak meg, könnyes szemmel nézem a távolban tornyosuló, itthonról elérhetetlennek látszó óriásokat, és mindig hálát adok a Sorsnak, hogy láthatom ezeket a monumentális képződményeket …

Phemba kérésére időben visszaértünk az Alaptáborba, addigra felállották Phurbával a „tusolósátrat” és melegített nekünk vizet. A meleg vizet egy vödörbe öntötték, ami bekerült a sátorba, ahol egy nagy lapos fekete kő volt a „tusolótálca”.  Már lassan egy hét is eltelt az utolsó „vizes” fürdés óta …

Élvezettel öntöttem magamra a kellemes hőmérsékletű vizet, és most bizony nagyon is tudtam értékelni a vödörben kapott lehetőséget 🙂 Végre lecsutakolhattam magamról az elmúlt napok porát …

Fürdés után még kunyeráltam egy kis meleg vizet, hogy az eddig hordott aláöltözeteimet ki tudjam mosni. Kiteregettem az alaposan kifacsart ruháimat a konyhasátor és az étkezősátor között kifeszített kötélre. Az időközben felélénkülő szélben a ruháim szinte azonnal megfagytak, hiába éreztem azt, hogy a nap melegen süt … Az ebéd is elkészült…

Mire végeztünk az ebéddel mászósherpáink is visszaértek. 

Néhány pillanat múlva szétnyílt a sátor ajtaja és Phurba lépett be rajta, zöld vászonnal bevont, kerek tálcáról zöldségekkel gazdagon telefőzött tésztaleves került az asztalunkra. Még szinte fel sem ocsúdtunk az egyik meglepetésből, máris jött a következő … A második fogás sült burgonya, majonézes karfiol és répa, nekem paradicsomos hal, Anginak pedig sajtszeletek érkeztek… Csak bámultam az elém rakott tányéron gyönyörűen elrendezett ételt … halkan megjegyeztem: „Biztosan meghaltunk és most a mennyországba kerültünk!” … Erre egyikőnk sem számított, hogy itt, távol mindentől hús, zöldség és gyümölcs is kerül majd elénk a zacskós készételek helyett.

Ebéd után jóllakottan szuszogtunk a székeken … Mozdulni sem tudtam …

Ngima beszólt a sátorba, hogy hamarosan érkezik egy Láma, aki a pudzsa szertartást fogja elvégezni.

A pudzsa szertartás során a Láma egy csengettyűvel a kezében szent könyvből felolvas, énekel. Ilyenkor megidézi a hegyek szellemét és arra kéri, hogy a jelenlévő személyeket engedje fel, illetve a szentélynél lévő eszközöket, tárgyakat, ételeket és italokat megszenteli, megáldja.

Ngima megkért mindkettőnket arra, hogy a táborban kövekből emelt pudzsa szentélyhez helyezzük el a mászófelszereléseinket: bakancsokat, hágóvasakat, jégcsákányokat, minden olyan ruhát, amit még szeretnénk, hogy megszentelődjön … Mivel a hegyen minden szerencsére szükségünk van, ezért szinte a teljes mászófelszerelésünket odacipeltünk a szentélyhez a fiúk által korábban a szentélyhez helyezett felszerelések, ételek és italok mellé.

Megérkezett a Láma … az alacsony, alig másfél méter magas, idős férfi bordó ruhában, mezítláb, egy papucsban érkezett … olyan csendesen suhant a táborban, hogy szinte észre sem vettük, hogy ott van mellettünk … leült a pudzsa-hely előtt elhelyezett matracon, hóna alól egy nagyon régi, szakadozott könyv került elő, selyemsálba csomagolt csengettyűjét, rézkelyhét a könyv mellé helyezte. Velünk mit sem törődve hozzáfogott a szertartáshoz… A hely kétoldalán elhelyezett székekre ültünk, halkan figyeltük az öreg ténykedését … lopva egymásra néztünk … mindkettőnk szeméből könnyek gurultak lefelé …

A szertartás vége felé Ngima szentelt rizst adott a kezünkbe, és a csapat többi tagjával együtt a megfelelő mantránál dobáltunk a szentélyre belőle. A szertartás végén Ngima a szentélyről egy-egy vékony sárga selyemzsinórt adott a kezünkbe. Arra kért minket, hogy kössük a nyakunkba és addig hordjuk, amíg a hegyen tartózkodunk … Miután a nyakunkba kötöttük a zsinórt, a szentélyről levett egy-egy sárga selyemsállal a kezében ismét felénk fordult. A selyemsálakat (katát) a nyakunkba helyezte, keskeny szeméből áradt a tisztelet és a szeretet … Ekkor már nem bírtam tovább zokogás nélkül … és Angi sem …

A csapat többi tagja mosolyogva, nevetgélve állt körbe minket. Ngima a szentély elé, tálcára helyezett édességekkel, keksszel, teával és borral végigkínálta a szertartáson résztvevőket. Közben a Láma lassan befejezte a mantrázást, elcsomagolta a magával hozott könyvet és eszközöket, megköszönte a  sárga selyembe csomagolt adományt, majd amilyen csendben érkezett, olyan csendben, szinte észrevétlenül távozott …

Életem első pudzsa szertartása tele volt könnyel, kíváncsisággal, nevetéssel és reménnyel ... A fiúk megtettek mindent a sikerünkért, most már rajtunk a sor.  

A szentélytől visszavittük a már megszentelt felszerelésünket a „raktársátorba” és végre hozzáláttunk a beköltözéshez.

A „hálósátor” aljába beterítettünk egy izolációs fóliát, arra került az önfelfújó matrac, és a hálózsák. Két oldalra pedig egy-egy málhatáskában a „fürdőszoba” felszerelése és néhány vékonyabb ruházat. Minden mást átraktunk a „raktársátorba”, így kényelmesen tudtunk pihenni J

Mire végeztünk a berendezkedéssel, a nap lebukott a mellettünk levő hegy mögé. A hőmérséklet azonnal lehűlt, a kikészített meleg mászóruházat gyorsan rajtunk landolt. Még vacsora előtt megmértem a véroxigénünket, és megnyugtatott mindkettőnket az eredmény: 84/87 … közel 5000 méteren a 84% véroxigén nagyon jónak mondható 🙂

Este hat órakor már sötétedett, Ngima az étkezősátorba hívott minket. Ebéd után kértük a szakácsunkat, Phembat, hogy kevesebb ételt készítsen nekünk, mert nem tudunk mindent megenni, amit elénk raknak. Kérésünk úgy tűnt, hogy süket fülekre talált, Phemba ismét nagyon kitett magáért …

Gombakrémlevessel, csirkefasírttal, párolt zöldbabbal és sárgarépával, zöldséges sült tésztával kényeztetett el bennünket … és, hogy biztosan ne maradjunk éhen, a vacsora végén vaníliaízű pudinggal koronázta meg a napunkat …

Forró teát töltöttünk a Nalgenekbe és elvonultunk a meleg, fűtött étkezősátorból a lakósátorba aludni. Bebújtam a hálózsákba, még forgolódtam egy keveset, mielőtt álomba zuhantam …

Reggel hat órára állítottam be az ébresztőt, azonban a mennyezeti fóliában lakó egérke hamarabb ébresztett. Visszaaludni már nem tudtam, így csak türelmesen vártam, hogy végre megszólaljon a telefon. Megnyugodtam a reggeli véroxigén-szintet látva: 93/94 volt …

A minden reggeli törlőkendős mosakodás után gyorsabban sikerült mindent bepakolni a málhába, mintha azzal is hamarabb indulhatnánk az Alaptáborba. Szokás szerint hét órakor reggeliztünk, ugyanúgy, mint tegnap:  chapati, főtt tojás és egy kis hazai kolbász volt a tányéromon. A megmaradt „big pot” (nagy termosz)  teát szétöntöttük a Nalgenekbe és már indulásra készen is álltunk.  

Megvártuk, hogy az Alaptáborból leérkezett porterünk is megreggelizzen, és Ngima vezetésével elindultunk a faluból kifelé vezető ösvényen a folyó irányába. Átérve a folyó felett ívelő függőhidak egyikén, Ngima sietősebbre vette a tempót, amit míg lefelé haladtunk, tudtunk is követni. Hamarosan azonban meredeken felfelé, nagyobb köveken átbukdácsolva haladtunk és bizony lépteink is lassabbá váltak.

Pulzusom pillanatok alatt az egekbe szállt, testem minden sejtje az éltető oxigénért sikoltozott. Szerencsére utolértük a mindig szélesen mosolygó Phurbát, a porterfiút, aki éppen pihent, míg málháink a földön hevertek. Mi is ledobáltuk hátizsákjainkat egy kőre, hogy néhány percre megálljunk fújni egyet. Egymásra néztünk, mindkettőnk homlokán izzadtság-gyöngyök gördültek le … Nem bántuk, mert végre már szemünk előtt volt „A” csúcs … Lekerült a vastagabb polár, a hosszú ujjú gyapjú aláöltözet és már rövidujjú pólóban vártuk, hogy Ngima indulást intsen.

Előrenézve az ösvény meredeken felfelé tartó kanyargóin, már alig vártam, hogy nekilóduljunk, még 700 méter szint állt előttünk… Pihenéskor megpihent izmaim nehezen engedelmeskedtek, a hátizsákot minél magasabbra értünk, egyre nehezebbnek éreztem …

Újabb egyórányi menetelés után egy rövidke pihenőnél előkerült a hátizsákból egy kis hazai csokoládé. Innen már nem volt meredek az ösvény, az Alaptáborig száraz fűfoltokkal tarkított, lágyan, de folyamatosan emelkedő fennsíkon vezetett az út.  A Himlung korán megmutatta magát, csúcsa a napfényben hófehéren ragyogott a kék égbolttal a háta mögött, mintegy hívogatva minket. Folyamatosan előttünk tornyosult, ahogy haladtunk az Alaptáborba.

Már három és fél órája gyalogoltunk, amikor megpillantottuk a távolban az aprócska sárga sátrak csoportját, az Alaptábort.  Egy éppen itt pihenő nepálival Ngima szóba elegyedett, így mi is megálltunk inni. Phurba is beért minket a nagy narancssárga „hernyóval” és néhány fotó, videó elkészítése után együtt tettük meg a még hátralévő alig kilóméternyi távot.

Mire mi ideértünk, addigra Tenji vezetésével Phemba és Phurba felépítették a konyha-, és étkezősátrakat, felállítottak nekünk kettő külön sátrat. Mi úgy döntöttünk, az egyikbe a felszereléseket tesszük be, a másikat pedig kineveztük „háló”sátornak. Ide a mindennapos személyes holmijaink kerültek be.

Ledobáltuk hátizsákjainkat a korábban öszvérekkel felhozott expedíciós felszerelések mellé. A konyhasátorban Phemba már sürgölődött, készült az ebédünk. Annyi időt sem adtak a fiúk, hogy a sátrakba beköltözzünk, máris az étkezősátor felé tereltek kettőnket.

Amikor beléptünk az étkezősátorba, szó szerint még a szánk is tátva maradt … A sátorba belépve a beterített piros szőnyegen egy asztalt láttunk két székkel. Az asztalon szép, mintás terítő, telehalmozva mindenféle finomságokkal: lekvárral, nutellával, mézzel, karamell-, kakaó-, és tejporral, egy kannában forró vízzel, mellette teafű, apróra darabolt citrom és egy fémtartóban cukor …

Bent a sátor oldalán és tetején színes girlandokat varrtak fel a fiúk, hogy minél szebb és otthonosabb legyen az étkezőnk… Könny szökött mindkettőnk szemébe … A beterített piros szőnyegre cipővel rá sem mertem lépni, nehogy tönkretegyem a munkájukat. Olyan szépen feldíszítették ezt a sátrat a fiúk, érezhető volt, hogy mindezt törődéssel és szeretettel tették, sosem fogjuk tudni meghálálni Nekik mindezt …

Leültünk, teát töltöttünk és könnyes szemmel, némán csak néztünk egymásra …