A tegnapi vacsora már nem esett túl jól, de azért mindent magamba tömtem. Itt már nagyon kell a kalória.Hajnalra egy pici fejfájás alakult ki … még nem tartottam ott, hogy Aszpirinnel csillapítsam, inkább ittam a Nalgeneből, amennyit csak bírtam… Igazából nem tudtam eldönteni, hogy a magasság miatt vagy a keményre tömött párnának való zsák miatt fájt a fejem. Bármelyik is volt az ok, nem hagyott nyugodtan pihenni. A folyadékfogyasztás miatt néhányszor ki is kellett mennem a millió csillagos WC-be. Az öltözködési ceremónia miatt pedig kiszaladt az álom a szememből, így csak forgolódtam…

Hajnalban már nagyon fáztam a hálózsákban is annak ellenére, hogy már rajtam volt egy vastag aláöltözet. Derekamra csavartam a polár pulcsit, hogy védjem a kihűléstől. A nagy pehelykabátot még magamra terítettem a hálózsákon kívülre. Annyira bebújtam a zsákba, amennyire csak bírtam, az orrom hegye sem látszódott ki belőle … próbáltam a leheletemmel felfűteni a hálózsákot, ami jó ötletnek tűnt, egészen addig, amíg el nem fogyott az amúgy is kevesebb oxigén.

Végül sikerült elaludnom annyira, hogy reggelig fel sem ébredtem, még inni sem … Mindez karikás szemeket és enyhén feldagadt arcot kreált és bizony nem szívesen láttam volna magam ilyen állapotban egyetlen fotón sem.  Szerencsére a Nap éltető, meleg sugarai korán elérték a sátrunkat és villámgyorsan felmelegítették azt. Mire kikászálódtunk a hálózsákokból, már érkezett is a tegnapról már ismerős corn flakes reggelire.

Nem siettünk, ráérősen készülődtünk, ma már a 3-as táborba költözünk fel sátrastól, zsákostól, felszerelésestől –már ami a holnapi csúcsmászáshoz kell! Mert ugyan feldagadt egy picit az arcunk éjjel, de sem fejfájásunk, sem rosszullétünk nem lett reggelre és az ödéma is gyorsan elmúlt, miután ittunk és mozogtunk … Boldogan, nevetgélve készülődtünk a „költözködéshez”.

Izgatottan, vegyes érzelmekkel indult a mai nap … Vajon tényleg képesek leszünk rá? Vagyunk olyan jó állapotban, erőnlétben, hogy megpróbáljuk? A másik expedíció tagjai is jobban lettek reggelre az estéhez képest, mégis úgy döntöttek, hogy inkább levonulnak az Alaptáborba, mintsem Velünk tartsanak, még ha csak egy túra erejéig …

Így tíz óra körül négyesben elindultunk a 3-as tábor irányába teljes menetfelszerelésben, abban reménykedve, hogy holnap hajnalban a csúcs felé indulunk tovább. A C3 (3-as tábor) nem volt messzire a C2-től, mindössze másfél órányira. Ráérős tempóban sétáltunk felfelé, meg-megállva, gyönyörködve a mellettünk tornyosuló havas, izgalmas jégcsapcsodákkal díszített hegyoldalban. Dél körül megérkeztünk az egyetlen sátorhellyel rendelkező C3-ba.

Sátrunkat szinte a „hölgy” lába elé telepítettük, sokkal közelebb kerültünk hozzá, még ha csak kétórányit gyalogoltunk ideáig. Ránéztem a magasságmérőre: 627 0métert mutatott. Alig 200 méterrel kerültünk feljebb.

Míg a fiúk felállították a sátrat, amiben ma éjszaka 4-es fogunk aludni – már ha lehet alvásnak nevezni az éjjel tizenegy óráig eltöltendő időt – addig mi békésen lihegtünk, a tájat szemlélve… Mivel a szükség törvényt bont, ezért feljebb mentünk egy kicsit, hogy alkalmas helyet találjunk. Egy nagyon izgalmas gleccserhasadékot fedeztünk fel, amely oldalán kéken fénylő jégcsapok lógtak a mélybe … Úgy döntöttem, hogy ide még visszajövök a telefonnal fotókat és videót is készíteni. Dolgunk végeztével visszaballagtunk a sátorhoz, magamhoz vettem a masinát és nagyon lassan újra megjelentem a hasadék mellett …

A terv először a következő volt: az Alaptáborból felmegyünk az 1-es táborba, ott alszunk egyet. Másnap felmegyünk a 2-es táborba és ott is alszunk egyet. A következő napon tömött hátizsákok nélkül, csak egy termosz teával és némi csemegével feltúrázunk a 3-as tábor helyét megnézni, ott eltöltünk egy-két órát majd lejövünk onnan és egészen az Alaptáborig visszamegyünk. Az Alaptáborban pihenünk néhány napot és újra nekiindulunk az 1-es felé. A második  körben TALÁN megpróbálhatjuk a csúcsmászást.

Ez a terv nagyon jónak tűnt, hiszen minden normális mászó eszerint a tematika szerint mássza meg a magashegyeket.

De mi, meg kellett, hogy állapítsuk: nem vagyunk normálisak 🙂

Szerencsére a mászósherpáink sem beszéltek le minket őrült ötletünkről, hogy márpedig mi, most másszuk meg a csúcsot. Tudtuk, hogy kb 5 napig lesz olyan időjárásablak, amiben akár még sikerülhet is feljutnunk a csúcsra, és utána bizony jön a rossz idő… de, hogy az meddig fog tartani, senki nem merte még csak megjósolni sem. Lehet, hogy csak 2 napig lesz rossz, de az is előfordulhat, hogy egy hétig sem fogunk a közelébe se kerülni a felsőbb táboroknak … Muszáj most megpróbálnunk …

Ennek megfelelően alakítottuk ki a taktikát: innen felballagunk a havon a 2-es táborba. Kb 4 óra elteltével ha nem fáj a fejünk, akkor minden rendben van, ha fáj, akkor sincs túl nagy baj, csak többet kell inni … viszont utóbbi esetben csak a 3-as tábor meglátogatása jöhet szóba … Ha jól vagyunk és eszünk „szépen”, akkor holnap felköltözünk a 3-asba és rövid, néhány órás alvás után megpróbálhatjuk a csúcsmászást …

🙂 Keresztbe tett ujjal a hátam mögött 🙂 megígértem, hogy persze, hogy minden rendben lesz … a felkerült vasakkal a lábunkon, a beülővel, az arra aggatott karákkal, hevederekkel és mászógéppel  szépen feldíszítve, málháinkkal még megspékelve magunkat, lassan elindultunk felfelé a gleccseren …

A déli napfény már megolvasztotta az éjszaka kőkeményre fagyott havat, a jégréteg is leolvadt már. Óvatos léptekkel haladtunk a hasadékok között, ügyelve minden lépésre, nehogy beszakadjon alattunk a láthatatlan mélység valahol … Az erős napfény elvakított, ahogyan visszatükröződött a hóról … mégsem zavart, mert végre ott lehettem, ahova vágytam …  Megálltam egy pillanatra, hogy fotót készítsek az előttem tornyosuló jéghegyről, de aztán gyorsan letettem róla … itt nem szabad totojázni … gyorsan kell haladni, nehogy baj legyen …

Átjutottunk a rázósabb részeken, és a következő félórát már „biztonságosabb” terepen tehettük meg. Ekkor már előkerült a telefon a biztonságos belső zsebből, és bizony nagyon sok gyönyörű fotó született. Mire felértünk a 2-es táborba, már a hét tagból álló nemzetközi csapat berendezkedett a sátraikba és mosolyogva üdvözöltek minket. Mindössze húsz perccel értek fel hamarabb, mint mi.

Mi pedig, mint a pajkos gyerekek, összepacsiztunk és nevetgélve ledobáltuk a zsákokat a sátrak elé, és örömködve azonnal fotózkodni kezdtünk, hol csak mi ketten, hol a Ngimaval és Tenjivel közösen, hol a céges molinóval … de mindig ügyelve arra, hogy a „hölgy”, a Himlung minden képen szerepeljen. Feldobódtunk teljesen, izgatottak voltunk, mert tudtuk, hogy holnapután, nagyon nagy „kaland” vár ránk. Még csak nem is sejtettük, hogy mekkora …

A fiúk felállították a magukkal hozott sátrat nekünk, ők pedig egy korábban, egy másik csapat által itt hagyott sátorba költöztek be. Beizzították a gázfőzőt, és gyorsan a kezünkbe nyomták a ma délutáni adag teánk első felét …  Felkerestük a „helyet”, amit egy, a lyukból kiásott „hófal” takart a többiek kíváncsiskodó tekintete elől. Vicces volt ráguggolni a lyukra úgy, hogy tudtam, hogy csak itt-ott takar a hófal. A biztonság kedvéért Angi elém állt, mintegy spanyolfalként és persze én is „falaztam” neki…. mert hát a hegyen is nő, a nő 🙂

Visszafelé ballagva szóba elegyedtünk a nemzetközi expedíció két szlovák tagjával. Éppen a gázfőzőjükkel bajlódtak, amikor odaértünk hozzájuk.  Mindketten arra panaszkodtak, hogy nagyon fáj a fejük. Felajánlottuk, hogy adunk nekik aszpirint, de kedvesen elhárították a segítségünket, van náluk is gyógyszer. Javasoltuk, hogy igyanak több folyadékot, vagy egyenek több levest… Érdeklődtünk, hogy holnap feljönnek-e Ők is a 3-as táborba? A válaszukból kiderült, hogy nem terveztek feljebb menni, inkább lemennek pihenni… Nekik már elég volt mostanra ennyi akklimatizációs túra…

Még sütkéreztünk a napon, amikor a hegy felől egy három fős csapat érkezett meg … A döbbenettől a földbe, vagy inkább a hóba gyökerezett lábbal néztem a középső embert, akinek oxigénmaszk fedte el az arcát. Előtte és mögötte egy-egy mászósherpa ballagott, közéjük kötve imbolygó léptekkel haladt a brazil mászó. Nem mertünk kérdezősködni, inkább beljebb húzódtunk a sátrunkba, hogy ne zavarjuk azzal, hogy bámuljuk a szerencsétlent.

Persze Ngima és Tenji azonnal lecsekkolta, hogy mi történt… Az ember, úgy 6600 m körüli magasságon bepánikolt az oxigén hiányától és fulladozni kezdett. Szerencsére a sherpáinál volt oxigénpalack, így nem történt baj … Rákérdeztünk, hogy nálunk van-e, mert hát, mi van, ha véletlenül szükség van rá? Megnyugtató válasz érkezett … nekünk biztosan nem lesz rá szükségünk, ezért nincs is náluk ilyesmi …

Lassan a nap is lenyugodni készült a hegyek mögé, így, hogy már be is húzódtunk a helyünkre, lassan bekúsztunk a hálózsákba is. Már éppen elrendeztem a dolgaimat – beköltöztettem néhány apróságot a hálózsákba, pl telefontöltő, kamera, nedves törlőkendő, zokni, vékony pehelykabát -, amikor megérkezett a vacsora: először kínai tésztaleves, majd valami iszonyúan csípős, fűszeres szósszal nyakon öntött rizs érkezett tofuval. Ezután megint leves jött, de most már paradicsomos … és természetesen egy „vödörnyi” tea … Kellett is a forró folyadék, mert akárhogy próbáltam nem fázni, azért dideregtem már rendesen én is …

Még vacsora előtt egy gyors véroxigén-mérés: az eredménytől nem ájultam el: 59/116, a magasságunk pedig 6058m volt a magasságmérő szerint … ezen a magasságon már nincs statisztikám az ideális oxigénszintről, de úgy gondolom, hogy mivel nem fáj a fejem, ezért kb ez lehet a normális szint …

Még elalvás előtt kimentem a sötétbe, felkeresni azt a „lyukat”, amit a korábbi expedíció tagjai ástak WC-nek… Óvatosan kémleltem szét a sötétben, megvilágítva a „helyet” a fejlámpámmal … szerencsére egyedül voltam …

„Sötét és nagyon hideg van, csak fejlámpám fénye világítja meg a havat … lassan felkel a nap és feltárulkozik a Himlung havas, csillogó csúcsa… lassan lépkedek felfelé…,  a beáramló jéghideg levegőtől fáj a tüdőm …” Álmomból az arcomra pottyant dérdarabka riasztott fel… Már felkelt a nap és első, melengető sugarai megolvasztották a sátorbelsőre fagyott leheletünket …

Keveset sikerült ezen az éjjelen aludni. A sok tea megtette áldásos hatását, sokszor kellett kimennünk a köveket megöntözni, azonban a csillagos égbolt látványa kárpótolt ezért a hideg kellemetlenségért. Kinyitottam a szemem és örömmel nyugtáztam, Angi arca nem ödémásodott fel éjjel, így reméltem, hogy én sem nézek ki rosszabbul. A gyomrom megkordult… Újabb öröm a hegyen, jó jel, ha éhes vagyok 🙂 Úgy vártam a reggelit, mint egy éhes kisgyerek …

Corn flakes érkezett tejporból és forró vízből készült tejjel, kaptunk hozzá 1-1 főtt tojást (hogy hozták fel a nyers tojást, hogy nem tört el???) és „desszertnek” egy kis tálban konzerv-kukoricát. A kukorica már nem nagyon akart lecsúszni, de Ngima mosolygó szűk szeme meggyőzött gyorsan: kell a kalória mára!

Szétválogattuk a felhozott felszerelést, és néhány holmit, amiről úgy gondoltuk, hogy nem fog fent kelleni, itt hagytunk az egyik sátorban. Míg a cuccaikat rendezgettük, a fiúk szétkapták és elcsomagolták az egyik sátrat, amit feldepózunk a felsőbb táborokba. A mi málháink is egy picit átalakultak, lábunkra felkerült a legnehezebb felszerelés a hátizsákból. Még rendezgettük egy kicsit a hágóvasakat és a karabínereket, amikor Ngima egy laza kézmozdulattal lekapta azokat a hátizsákjainkról és a sajátjukra átrakta … „Elég lesz a maradékot nekünk cipelni” mondta mosolyogva és indulást intett.

Köves, morzsalékos sziklákon vezetett felfelé az út a 2-es táborba. Ezt már magashegyi bakancsban kellett megtennünk, amiben eleinte, míg hozzá nem szoktunk a súlyához, botladoztunk az ingatag köveken. Sok lépést kétszer is meg kellett tenni, mert a morzsalékon meg-megcsúszott a hiperszuper vibram talp …

Itt már a lélegzetvétel is nehezebb volt, mint idáig, mégis jól haladtunk felfelé. Másfél óra alatt jutottunk fel a szikla tetejére úgy, hogy közben meg-megálltunk aprókat pihenni, én videózni és fotózni … A szikla legtetejére rendkívül töredezett, lemezes kőzeten vezetett felfelé az út, amit fix kötéllel biztosítottak. A korábbi útvonal, egy hasadékokkal teletűzdelt gleccser túl veszélyessé vált az átkeléshez az olvadás miatt.

Felérve a sziklán, három emberrel, egy amerikai hölggyel és két sherpájával találkoztunk. Mivel nem siettünk, megálltunk itt pihenni, enni egy kis aszalt gyümölcsöt és természetesen informálódni egy picit a lefelé tartóktól … Anélkül, hogy bármit is kérdeztünk volna az amerikai hölgytől, mindjárt Angira zúdította az élményét … Nem sikerült a csúcsmászása, a csúcstól 150 m szintnél már rásötétedett és a mászósherpája azt javasolta, hogy forduljanak vissza … ekkor már kb 17-18 órája indult el a csúcs felé a 2-es táborból. A hallottak után arra gondoltam, hogy mi nagyon nem tudjuk, hogy mire is vállalkoztunk! Emlékszem, hogy amikor nézegettem otthon a képeket a hegyről és olvastam a leírásokat a korábbi mászóktól, ott mindenki úgy nyilatkozott, hogy a teljes csúcsmászás, visszaérkezéssel együtt is „csupán” 14 órányi … A képeken nem tűnt annyira meredeknek a hegy … vagy mégis az???

Számtalan kérdés merült fel benne, de nem akartam feleslegesen sem magam, sem a mászótársam sokkolni vele … majd a kérdésekre megadja a hegy a választ, nyugtatgattam magam, miközben aprókat harapdáltam a mandulabélből …

A fiúk is kifaggatták a két mászósherpát, csak mi nem értettünk belőle egy szót sem 🙂 Rövid pihenő után az amerikai és két sherpája lefelé, mi pedig felfelé indultunk el … Csupán halkan jegyezném meg, hogy a hölgy hátán még csak egy icikepicike kis hátizsák sem volt … mindent cipeltetett …

Végre havas a terep!!!  Innen egy nagyon rövid szakaszon már havon mentünk, de még nem volt indokolt, hogy bakancsainkra szereljük a hágóvasakat. Lépcsőket rugtunk bakancsaink kemény orrával a melegben olvadozó, puha hóba és pillanatok alatt fel is tornáztuk magunkat … Újra sziklás, köves rész jött, a gleccser itt már nagyon elvált a sziklától és hatalmas űr tátongott kettejük  között … A sziklához erősített kötelek adtak némi biztonságérzetet, ahogy haladtunk az ösvényen és úgy ötven méterre végre stabil gleccserhez értünk.

Ekkor végre 🙂 előkerültek a beülők és a hágóvasak és nyugalommal vegyes izgatottsággal szereltük fel magunkra eszközeinket. Már ezért a pillanatért reszketett a gyomrom napok óta, imádok a firnes havon járni, a gleccserhasadékok csodás, sokszor félelmetes látványával nem tudok betelni. Ezzel így van a mászótársam is, mert bizony le nem olvadt az arcunkról a mosoly, míg nagy szuszogva fel nem kerültek a vasaink.

Míg „öltözködtünk” szóba került az amerikai hölgy. A fiúk elmesélték, a „kollegáktól” hallottakat és közösen megegyeztünk abban, hogy a hölgy rendesen eltaktikázta a dolgot. A 2-es táborból éjfélkor indult és mire a 3-as táborba ért, már elfáradt … ezt az utat Ő közel 3 óra alatt tette meg … és a java, a nehezebb szakasz csak ezután jön. Tenji szerint a két tábor között mindössze másfél-kettő órányi a távolság …

Nem tudtam, hogy merjem, vagy ne merjem megemlíteni, hogy mit álmodtam az éjjel … aztán mégiscsak rászántam magam: „Ngima! Én megálmodtam, hogy most felmegyünk a csúcsra!” Ngima csillogó szemmel válaszolt: „Akkor felmegyünk!”. Nem nevetett ki, láttam rajta, hogy komolyan gondolja, amit mondott. És most itt, a gleccser mellett, mielőtt egyáltalán láttuk volna a 2-es tábort, taktikai megbeszélést tartottunk.

A „nehéz” hátizsák súlya lassabbá tette lépéseimet felfelé és szaporábbá a szívverésemet. Szégyen ide-oda, bizony úgy 100 m szintenként bizony meg kellett állnom pihenni, még ha nem is sok időre, csak néhány percre. Lélegzetem már-már a gőzmozdonyra emlékeztetett, engem is zavart … De tettem az egyik lábam a másik után, lopva pillantgatva a magasságmérőre … Eszembe jutott a szamár aki percenként kérdezte Shrektől: „Ott vagyunk már?”

Nem sokkal délután 2 óra után fellebbentek szemünk előtt az 1-es tábort jelző, a szokásosan ilyenkor feltámadó szélben lengedező színes imazászlók. Megérkeztünk.

Zsákjainkat ledobáltuk a tegnap felállított sátor mellé, és előkerültek a félisten szakács  által kreált csomagokból az alufóliába csomagolt meglepetések: főtt tojás, egészben sült krumpli, nak-sajt, sajttal töltött zsemle és egy alma. Egy kupacba ültünk négyen és nevetgélve, jóízűen elfogyasztottuk az uzsonnacsomagot. Nekem maradt még belőle egy-két apróság, azt visszacsomagolva elraktam, jó lesz majd később …

A fiúk a tegnap felállított sátorból elővettek egy még becsomagoltat, azt néhány pillanat alatt felállították nekünk. Míg ők ténykedtek a meleg napsütésben, egy széltől védettebb részt kerestünk és élveztük a minket körülvevő csodát. Soha nem láttam még ehhez foghatót … a szemközti hegyoldalak által körülvett hágón egy felhő próbált átjutni, de az erős szél mindig visszafújta … mintha gigászi erők küzdöttek volna odafennt … amikor egyszercsak hatalmas robajjal leszakadt egy hófal … a dübörgő lavina mindent elsodort, ami az útjába került … mély döbbenettel tartottam a telefont a kezemben, sikerült a pillanatot megörökíteni ...

Elkészült a sátrunk is, a kötelező céges molinós fotózkodás után, mielőtt bedobáltuk volna hátizsákjainkat, „megágyaztunk”: izolációs fólia, matrac, hálózsák … majd belülre került a hátizsák is …

Ngima a közeli gleccserhez gyalogolt vízért. Az olvadékvíz szerencsére tiszta volt, de azért átszűrték egy vékony pamutanyagon. Ma nagyon sokat kell innunk még, hiszen eddig alig egy liter teát ittunk felfelé jövet. Gyorsan elkészült a tea, amiből kaptam mindjárt 2 litert… míg a köveken üldögélve beszélgettünk, kötelező jelleggel megittuk a 2-2 literünket … így kezdődő fejfájásom hamar elillant, de azért biztos, ami biztos alapon, bevettem egy aszpirint.

Teázgatás közben faggatni kezdtük a fiúkat a 8000-es mászásaikról… leginkább Ngima volt az, aki hamarabb megnyílt nekünk. Ő az Everest csúcsán kilenc alkalommal állt fent, ebből nyolcszor az északi oldal felől jutott fel. Elmondta, hogy minden alkalommal használt oxigénpalackot, ami szükséges ahhoz, hogy „gyorsabban” haladjon felfelé. Mesélt az egyik expedícióról, ahol indiaiak voltak a kliensek és túl sok palack oxigént használtak el, emiatt aztán nem maradt a csúcsnapra … Szóba került még több hegy, így az Ama Dablam is …

A nap utolsó sugarai lassan eltűntek a hegyek mögött, mi pedig Tenji javaslatára máris a hálózsákokba húzódtunk be a sátorban. Talán félóra sem telt el, amikor „ágyba” érkezett a forró tésztaleves, ami gyorsan átmelengetett. Kicsit később fűszeres, zöldséges rizst kaptunk második fogásnak és a desszertre sem kellett sokat várnunk: 2-2 karika ananászbefőtt koronázta meg a vacsorát.

Most nincs helye a finnyáskodásnak, mindent meg kell enni, bármennyire is fűszeres vagy íztelen az étel… Így is történt, minden tányért szó szerint kinyaltunk … még ébren voltunk, amikor megkaptuk éjszakára a szokásos forró vizet és teát, ezeket reggelre mind meg kell még innunk … Istenem, de utálok éjjel kimászni a meleg hálózsákomból … De aki sokat iszik, az bizony sűrűn kisétál éjjel a köveket és a csillagokat (is) megnézni … Szerencsére úgy időzítettünk, hogy ha egyikőnk elindult kifelé, akkor már a másik is kibattyogott egy „kapunyitással” …  

Szerencsére az éjszaka mégsem volt túl hideg, a felhőtlen égbolt ellenére. Azonban hajnalra nemcsak a sátor belseje, hanem a külső réteg is hófehér, ragyogó dérpáncélt öltött magára, akárcsak az a kevéske száraz fű, ami a táborban volt… Végigcsoszogtam a WC-sátorig, a papucsom nyomot hagyott a deres füvön …

A reggelinket ma is nyolc órára készítette el a szakács, akárcsak tegnap. Így még előtte alkalmam nyílt a műholdas telefonnal hazatelefonálni. Az időeltolódás miatt most otthon hajnali fél négy van … Így csak a páromat hívtam, a lányom inkább hagytam aludni.

Olyan jó volt hallani a párom hangját, már nagyon hiányzott … Pár nap múlva, amikor újra itt leszünk az Alaptáborban, megint lesz lehetőségem hazaszólni. Akkor itt már délután lesz és a lányom sem zavarom a pihenésben meg …

3 percig tartott a boldogságom.  De ez a három perc maga volt a mennyország, újra van erő, ami hajtson tovább, ami a hegyen hitet ad, éltet. Phembanak félrehajtott fejjel adtam vissza a telefont, mégis észrevette, hogy könnyezek. Próbáltam mosolyogni, de nem sikerült … Hiányzik az otthon, pedig még csak tíz napja vagyunk itt … Csendesen húzódtam be az étkezősátorba.

Még sohasem esett ilyen jól a reggeli, amióta Nepálban vagyunk. A szakácsunk egy félisten! Nem tudom, hogy mivel fűszerezte meg a tükörtojást, amit kaptam, de most bármennyit képes lettem volna enni belőle …

Reggeli után átadtuk a mászósherpáknak, Tenjinek és Ngimanak a hálózsákjainkat, meg a technikai felszerelés azon részét, amit már sehogyan sem tudtunk a hátizsákjainkra erősíteni. Így az Ő zsákjaik kb 20-22, a mieink 14-16 kilósak lettek … Lassan elérkezett az indulás ideje az 1-es táborba, izgatottan emeltük vállainkra málháinkat.

Tegnap még csak találgattuk odafentről, hogy vajon merre lehet az ösvény, mert láttunk egy csapatot elindulni a gleccser oldalmorénájával párhuzamosan. Valószínűleg Ők is csak akklimatizálódni indultak valahova, mert az 1-es táborba vezető út bizony a gleccseren át vezetett, nem pedig mellette… legalábbis egy ideig 🙂

Az Alaptáborból a mögöttünk lévő gleccser morénáján kellett átverekedni magunkat, ami bizony nem volt egyszerű mutatvány. Hol hatalmas kőtömbökön kellett átugranunk, hol az apró köves részeken kellett óvatosan lépkednünk… Szerencsére piros szalagok jelölték a jó irányt, megkönnyítve az átkelést. Az „út” hol felfelé, hol pedig lefelé vezetett, néhol kilátszódtak a fehér kövek közül a gleccser megmaradt „jéghegyei”, amik alatt eltűnt az olvadékvíz. Néhol kis tavak alakultak ki, néhol gyors folyással tűnt tova az olvadó gleccser halványkék színű, tiszta vize … Mielőtt felmentünk volna a moréna meredek, düledező falára, egy kis pihenőt tartottunk …   Egy vékony kötelet lebegtetett a szél falon. Itt még csak szükség sem volt a kötélre, így csak néha kapaszkodtunk bele, egy-egy lépés ha bizonytalanná vált…  Ránéztem a magasságmérőre, ami éppen 50 méterrel kevesebbet mutatott, mint amikor elindultunk az Alaptáborból…

Gyorsan feljutottunk a poros ösvényen, és Ngima ismét pihenőt rendelt el. Előkerült a hátizsákomból az első energiazselé, ami felbontás után sikeresen a pólómon landolt … Jól kezdődik, gondoltam magamban … A két mászósherpa egymás között beszélgetett, amikor észrevették, hogy figyelem Őket, mindketten elmosolyogták magukat. Ngima 42 évesen sokkal idősebbnek és bölcsebbnek látszódott. Arcán nyomott hagytak a korábbi Everest expedíciók … Ő volt kettejük közül a bölcsebb, a tapasztaltabb, annak ellenére, hogy Tenji technikai, eszközbeli tudása meghaladta az övét. Mégis Ngima volt a „főnök”, Tenji pedig tette a dolgát …

A gleccser fala 54 m magas volt, innen már csekény 600 m szintet kell csak legyőznünk a táborig. Bontottam egy másik energiazselét, amit sikerült végre megennem. Még néhány percig álldogáltunk, aztán elindultunk felfelé az apró, száraz fűcsomókkal tarkított oldalon. Ngima közben elmagyarázta, hogy a fű között egy különleges növény hajt ki tavasszal, amit a helyiek begyűjtenek. Tőlük kínai kereskedők borsos áron felvásárolják a szárított gyógynövényt és gyógyszert készítenek belőle. Nagyon sok helyi embernek ez az egyetlen jövedelemszerző forrása van, és nagyon óvják, védik ezt a területet.

Csendben hallgattam, ahogyan Angi fordította a sokszor ismeretlenül hangzó angol szavakat. El is döntöttem, ha hazaérek mindenképpen belefogok egy angol nyelvtanfolyamba …