Reggel hat óra. Már nem is kell ébresztő az órámon, magamtól ébredek, meg persze az erős napfény is sokat segít a dolgon 🙂 Éjjel nem sokat sikerült aludnom, a sátor alatt elfolyó patakocska és annak hanghatása, valamint az éjjel elfogyasztott alig kétliternyi tea sűrű kikászálódásra kényszerített a hálózsákból. Most mégis boldogan húztam szét a sátor zippzárját, mert tudtam, hogy ma van az expedíciónk egyik legfontosabb napja.

A reggelihez már mindannyian az étkezősátorban ücsörögtünk, amikor az expedíció managere megjelent és ünnepélyesen bejelentette, hogy pontban 9 órakor kerül megrendezésre a közeli sziklánál a pudzsa szertartás. Addigra szedjük össze a teljes mászófelszerelést, vegyük magunkra a reggeli után kiosztandó egyenpólókat, hogy közös fotó készülhessen mindannyiónkról a szertartás után.

Gyorsan bekapkodtuk a reggelinket és már nyargaltunk is boldogan a felszerelésekért, amiket a legnagyobb málhazsákba belegyűrve felcipeltünk a pudzsa-helyhez. Gondosan ügyeltünk arra, hogy minden odakerüljön, amit majd a hegyen viselni fogunk, semmi ne maradjon áldás nélkül! Így többek között a bakancs és hágóvas mellé odakerült a pehelyruha, beülő, mászóeszköz, de még a teljes gyógyszerkészlet is. Biztos, ami biztos alapon még toalettpapírt is dugtam a táska aljára. Még futottunk egy kört, mielőtt elhelyezkedtünk volna a kikészített matracon, a szponzorok zászlói sem maradhatnak ki!

Mire minden felkerült a pudzsa-helyre, megérkeztek a lama-k is, akik a szertartást tartották. Mindketten bordó ruhában, mezítláb, csak egy papucsban érkeztek. Sherpáink szorgosan díszítették a kövekből emelt apró szentélyt buddhista zászlókkal, selyemkendőkkel. Ételt, italt és vajból készült szobrokat helyeztek el fémtálcákon, mellette pedig borókaágakat gyújtottak meg, hogy annak illatos füstje belengje a helyet. A szentélyhez került még a lenti falu gompha-jaból szerzett szentelt rizs is.

A lama-k kényelembe helyezték magukat a pudzsa-hely elé terített matracon, előkészítették a magukkal hozott, a szertartáshoz szükséges eszközöket: csengőt, tányérkákat, aprócska cintányérokat, dobot, egy másik táskából pedig gondosan összehajtogatott, imaszövegekkel telerótt tekercsek kerültek elő.

Mire mindennel előkészültek, eleredt az eső … Elkezdődött a szertartás … A lama-k hangosan mormolva elkezdték felolvasni az imaszövegeket, míg egyikük dobolt, a másik a csengettyűvel csendített hozzá. Volt valami megmagyarázhatatlanul fenséges a szertartásban… Tudtuk még tavalyról, hogy ez a szertartás értünk, mászókért is van, nemcsak a sherpa-kért. Ezt a szertartást A hegy Szellemének tartják, engesztelésképp, hogy idegenek teszik lábaikat a lejtőkre. Arra kérik a Szellemet, hogy engedje fel a csúcsra a próbálkozókat és engedje meg, hogy élve távozhassanak onnan. Minden ételt, italt és felszerelést megáldanak, isteni védelemmel látják el a szertartás során.

Az eső egyre erősebben vágott az arcunkba, míg tartott a szertarás, mégsem éreztem azt, hogy az esernyőmet a fejem fölé kellene, hogy tartsam. Úgy éreztem, hogy az eső megtisztít minket és az áldás jobban fog rajtunk így… De nem csak az eső áztatta az arcunkat, hanem a könnyeink is, amik a szertartás alatt kigördültek. Ezt az érzést lehetetlen szavakba önteni, csupán érezni lehet …

A lama-k szentelt rizst szórtak és vizet öntöttek a szentélyre, a sherpa-k imazászlókat feszítettek ki az négy égtáj irányába, mi pedig porridge port kaptunk, hogy azt szórjunk a pudzsa-helyre. A port nemcsak a szentélyre kellett szórni, hanem egymás arcára is kellett kenni belőle. Ezzel a mókásnak tűnő jelenettel zárult a szertartás és eljött az evés-ivás ideje. Minden ételt és italt, amit a lama-k megáldottak, közösen, a teljes expedíciós csapat – sherpa-k, porterek, konyhások és mászók – fogyasztotta el.

A szertartás végére teljesen elázott a csapat, hiába kerültek elő az esernyők. A ruhámból csavarni lehetett az égi áldást, de egy cseppet sem bántam. Boldog voltam, mert tudtam, hogy holnaptól megváltozik MINDEN.

Az ebédet még a nedves ruhában ücsörögve fogyasztottam el, de utána már a hálózsák melegében, száraz ruhában aludtam át a fél délutánt. Fél öt körül riadtam fel, az eső változatlanul kopogott a fejem fölött. A szemben levő hegyen egy órán belül már a harmadik kőomlás dübörgött le hatalmas hangerővel. Már megszoktam, nem rezzentem össze a zajra, tudtam, hogy biztonságos helyen vagyunk.

Az éjjeli szakadó esőt reggelre felváltotta a napsütés. Hatkor már olyan erősen tűzött a nap, hogy a sátor pillanatokon belül felmelegedett, így nyugodtan kitakarózhattunk a hálózsákból. Az örömünk sajnos nem tartott sokáig, alig fél óra múlva újra felhőkbe burkolózott a tábor és halkan, apró szemekkel eleredt az égi áldás. Fázósan húzódtam vissza a hálózsákom melegébe és próbáltam még egy kevés ideig lustálkodni…

Om Mani Padme Hum … ( https://www.youtube.com/watch?v=zVty9rD4X-o ) csendült fel a már jól ismert ima dallama a szomszéd sátrak felöl… Ezt a dalt meghallva, mindig megtelik a szívem hálával és szeretettel. Már nem zavart egy cseppet sem, hogy a napsütés helyett hideg eső esett a nyakamba, amíg átszaladtam az étkezősátorba, ahol az expedíció többi tagja már türelmetlenül várta, hogy elkészüljön a reggeli.

Míg nincs megtartva a pudzsa, addig csak a gleccserig túrázhatunk – szólt a szigorú szabály és hogy biztosan ne „rosszalkodjunk”, Tenji Sherpa elkísért kettőnket a „határig”. Mosolyogva incselkedtem, hogy az egyik lábammal mégis rálépek a gleccserre, de olyan csúnyán nézett rám mandulavágású, fekete szemeivel, hogy inkább nem kockáztattam… Ők tényleg rettentően komolyan veszik a szertartást, én meg ne legyek már ennyire tiszteletlen – gondoltam magamban, miközben csendesen leültem egy sziklára. Csak vágyakozva néztem a csúcs irányába.

Visszaérve a táborba már az ebédhez készülődtek a többiek, mi pedig megpróbáltunk hazatelefonálni Ngima Sherpa mobiljával, aminek ugyanúgy, mint tegnap, bömbölés lett a vége. Csak pár szót sikerült beszélnünk, mielőtt megszakadt volna a telefon, de annyit sikerült mondanom, hogy a holnapi pudzsa után holnapután már az 1-es táborban töltjük az éjszakát.

Ma már a második pudzsa szertartást hallgattuk végig … persze nem a sajátunkat, hanem a mellettünk lévő expedíciókét, és bizony fájó szívvel, sóvárogva néztünk a mászók után, akik málhákkal felszerelkezve, lassú léptekkel elindultak felfelé a gleccseren …

Közben megérkezett a három baszk és José felszerelése is, boldogan pakolászták, válogatták a kék hordók tartalmát. Holnap, közvetlenül a szertartás után elindulnak Ők is az első akklimatizációs körükre, míg nekünk még egy éjszakát várnunk kell az indulásra…

Amíg túráztunk, az időjárás jobbra fordult és most, mint a gyíkok, sütkérezünk a „melegben”, ami valójában csak néhány fok a nulla fölött, mégis az erős napsütésnek köszönhetően elegendő csak egy rövidujjú póló és egy vékony, fekete mászónadrág 🙂

Az Alaptábor időjárása azonban gyorsan, szinte óránként változik, hol szakad rólunk a víz a „hőségtől”, hol reszketve húzzuk magunkra a hálózsák zippzárját.. Ehhez itthon trenírozni a nyári forróságban lehetetlen volt, de szerencsére az emberi szervezet olyan csodálatos, hogy gyorsan tud alkalmazkodni, még ehhez is… Így ennek szellemében délután háromra újra befelhősödött a tábor és dideregve kerültek elő a vastag ruhák a sátor mélyéről.

Az étkezősátorban most túl hideg és sötét van, ezért behúzódtam inkább a sátramba. Újra esik, az idő pedig ólomlábakon halad csak. Kínomban inkább megpróbáltam aludni egy keveset a vacsoráig, a többiek is mind elvonultak pihenni, felszereléseket rendezgetni.

Reggel hatkor arra ébredtem, hogy nagyon világos van. Óvatosan széthúztam a sátor zippzárát és a felkelő Nap sugaraiban hunyorogva néztem szét. Csend honolt, csak az ébredező madarak csicsergése hallatszott. A távolból halkan az Ohmanipadmehu ima éneke lengedezett …

Meg sem tudom mondani, hogy mikor aludtam ilyen mélyen, amióta eljöttünk otthonról. Végre kipihenten ébredtem és ahogy kiléptem a sátorból a hátunk mögött tornyosuló Manaslu hófehér sapkája ragyogott a napfényben. Szívet melengető látvány volt és ebben a látványban egészen délután kettőig gyönyörködhettünk, amíg a felhők el nem takarták előlünk a hegyet.

A reggeli 8 órakor volt, utána felsétáltunk a gleccserig, ahova már Tenji kísért el minket. Keskeny, mandulavágású szemeivel folyamatosan figyelte minden lépésünket, hogy még véletlenül se tegyünk a bakancsunkat a gleccserre a pudzsa előtt…  Mire visszaértünk, addigra elkészült az ebéd is, mi pedig jóízűen falatoztunk az elénk tett finomságokból. Itt azért jóval finomabb és táplálóbb ételeket ehettünk, mint a trekking során.

A délután nagy részét a sátrainkban töltöttük, hol alvással, hol a málhákban lévő felszerelések válogatásával. Az erős napfényben a sátrakban a levegő felmelegedett, így elég volt csak egy rövid nadrág és egy rövidujjú póló is 🙂. Kihasználtuk a meleget és megkönnyebbülve fürödtünk meg a felmosóvödörnyi langyos vízben. Még a mosáshoz is maradt elegendő, a frissen kimosott ruháknak is volt esélyük arra, hogy még este előtt megszáradjanak.

Előkerült a hátizsák aljából a Tenjiről még nyáron elkészített portrérajz is, amit boldogan adtam át neki. Izgatottan bontogatta a hengert, ami a rajzot rejtette és amikor meglátta a tartalmát, széles mosoly ült ki az arcára. Megígérte, hogy a szobája falára rakja ki a rajzot …

Időközben megérkeztek a nagy málhák is, amiket berángattunk a raktársátorba. Míg Angi a hálósátorban rendezgette a dolgait,Tenjivel a raktársátorban átválogattuk a mászófelszerelést. Összeállítottuk, hogy mi fog kelleni az első akklimatizációs körre, bár az indulás felfelé még odébb volt…

Az idő az Alaptáborban mintha megállt volna, még csak délután három volt és már mindennel elkészültünk … Lassan befelhősödött és eleredt az eső. Fázósan húztam magamra egyre több és melegebb ruhadarabot, míg végül inkább bebújtam a hálózsák melegébe és aludtam egy nagyot vacsoráig …   

Hajnali 4 óra van. Arra riadtam fel, hogy szakadt rólam a víz. Ez már a harmadik éjszaka volt, amikor a csúcsmászással álmodtam … Hallom, érzem, ahogy a hágóvas belevág a jeges hóba, serceg a lábam alatt… lassan, végtelenül lassan vonszolom magam felfelé a csúcs irányába, körülöttem köd gomolyog…

Visszaaludtam. Hamarosan, néhány óra múlva indulunk fel, az Alaptáborba… Reggel 6-kor a Nap már a hegyek felett járt. Ahogy a Nap felkelt, vele együtt a ház is ébredezni kezdett. Még visszabújtam egy picit a hálózsák melegébe, de elaludni már nem tudtam. Végiggondoltam az álmot újra és újra, miközben furcsa bizsergés járt át… az a menni vagy maradni érzés. Szerencsére gondolataimat az órám ébresztője törte meg, kelni kellett.

Nyugtalanul töröltem át magam, mielőtt magamra rángattam volna a tegnapi ruhákat. Ugyanazzal az izgalommal bámultam ki az ablakon, amikor Angi szólt, hogy látszik a hegyünk. Ránéztem a hegyre és görcsbe rándult a gyomrom … Hatalmas a hegy, ami fölénk tornyosult, tiszteletet és csodálatot ébresztett bennem. Alig vártam, hogy kiléphessek az ajtón, a teraszról jobban szemügyre vehettem a hegyünket, aki szemérmesen felhőkbe burkolta magát, mire kiértem.

José mosolyogva üdvözölt minket, láthatóan boldog volt, hogy ma már az Alaptáborban töltheti az éjszakát. Ahogy bámultunk a hegy felé, José jobbra felfelé mutatott, a barna sziklák irányába… néhány aprócska sárga foltot lehetett látni a tetején … az ott az Alaptábor! Angival egymásra néztünk és elállt a szavunk... az bizony már nagyon magasan van és oda ma még fel kell jutnunk! Csendesen visszaballagtunk a szobánkba és mindkettőnk szeméből kigördült néhány könnycsepp … Mi a fenét keresünk itt? Biztosan ezt akarjuk? Kölcsönösen megerősítettük egymást és szinte egyszerre mondtuk ki: Ezt!

A reggelire kért almás palacsinta végre nem okozott csalódást, jóízűen faltam fel, kellett az energia!

Míg mi reggeliztünk, a falu szinte teljes lakossága megjelent a szállásunk udvarán, férfiak, nők még gyerekek is. Mindenki segédkezett az expedícióknál, a felszerelések feljuttatásában az Alaptáborba. Az itt élőknek évente mindössze két alkalommal van lehetőségük viszonylag nagyobb összeghez jutni, tavasszal és ősszel, amikor az expedíciók ellepik a Manaslu Alaptáborát.

9 után nem sokkal végre mi is elindulhattunk. Ngima szerint mindössze 4 órányi gyaloglás csupán az Alaptábor. Lassan lódultunk meg, eleinte még a levegővétel is nehezemre esett – minden bizonnyal a bőséges reggeli volt az oka 🙂

Alig félóra elteltével egy nepáli zenétől hangos csapat ért utol és hagyott le minket … Velük aztán kerülgettük egymást az egész trekkingen. Lassan beértük a portereket is, de addigra már jóval feljebb jártunk. Nem álltunk meg nagyobb pihenőt tartani, csupán egy-két percre inni néhány kortyot. A tegnap messziről már látott gleccseren kellett áthaladnunk, már olyan magasságban, ahonnan a vízesés indult …

Három órája gyalogoltunk, amikor Ngima felajánlotta a mobilját, hogy mivel van még térerő, ha szeretnénk, telefonáljunk haza a családnak. Utoljára négy nappal ezelőtt volt alkalmunk hazaüzenni, akkor is csak messengeren… Kicsöngött a telefon és Timi lányom hangját meghallva elbőgtem magam… Alig tudtam elmondani, hogy velünk minden rendben van, jól haladunk és hamarosan az Alaptáborban leszünk …

Innen már lassan, szinte araszolva haladtunk tovább – nekem legalábbis úgy tűnt -, a gondolataim otthon jártak. Remélni tudtam csak, hogy az otthoniakkal minden rendben van, hiszen csak néhány perc jutott, amibe nem fért sok beszélgetés …

Ngima-nak igaza volt. 4 óra alatt felértünk az Alaptáborba, ami mire odaértünk, felhőkbe takarózott. Fázósan húztuk össze magunkon az izzadtságtól átnedvesedett ruháinkat. Még negyedórába tellett, mire megtaláltuk a sok expedíció között a saját sátrainkat. Fáradtan, mégis boldogan dobáltuk le hátizsákjainkat a sátrunk elé. Már nyoma sem volt a reggeli izgalomnak 🙂

Ismerős arcok köszöntek ránk a konyhasátor felől: Tenji Sherpa és Furba Tamang. Tenji Sherpa-val már tavaly együtt másztunk a Himlungon, Ő volt az én mászósherpám, míg Angi Ngima Sherpa-val mászott. Furba Tamang pedig, ez a bohókás, mindig csupa mosoly fiú tavaly a konyhafiú volt az expedíciónkon, majd porterként végigjárta velünk az Annapurna Kört … Boldogan öleltük át egymást 🙂

Rögtön forró teával kínáltak és betereltek minket az étkezősátorba. Kevés pihenés után beköltöztünk a sárga sátrainkba. Kettő sátrat kaptunk, az egyiket kineveztük raktárnak – úgy, mint tavaly -, a másikba pedig beterítettük a hálózsákjainkat és kikészítettük a személyes holmijainkat…

Míg a sátrak mellett beszélgettünk a sherpákkal a családjaikról, a hegy kíváncsian kikukucskált Ránk a felhők közül, csak a csúcsot lehetett látni egy pillanatra, majd szégyenlősen újra elbújt a szemünk elől…

Ngima visszaballagott a faluba, holnap vagy holnapután fog csak visszatérni a BC-be. Arra kért bennünket, hogy amíg a pudzsa szertartás nincs megtartva, ne menjünk fel az 1-es táborba (C1), csak itt nézelődjünk vagy legfeljebb a gleccserig menjünk el …

A vacsoránál már 7-en voltunk az étkezősátorban: 3 spanyol hegymászó: Julian, Alberto és Quan, 1 francia mászó:Carl, José és mi ketten … Az expedíció elkezdődött 🙂

Hamarosan elértünk Sama Gaun határába. A  Manaslu gleccsere által táplált folyón kellett átkelnünk, egy keskeny, fából készült hídon. A híd túloldalán asszonyok kuporogtak, kalapácsaikkal nagyobb köveket zúzták össze apróbbakra. A apró köveket pedig zsákokba szedték, majd a hátukon cipelték be a „városba” Addig, amíg nem láttam, hogy mire használják a kőzúzalékot, nem nagyon értettem, hogy miért van ez a sziszifuszinak tűnő munka … A zúzalékkal töltik ki a falak réseit az építkezéseken, ahol a kőműves mesterek szó szerint tégla formájúra faragják az összehordott köveket…

Beérve Sama Gaunba, elhaladtunk a város közepén álló, aranyozott tetejű sztúpa mellett. Egy szegényes – minden eddiginél lepusztultabb teaház udvarába léptünk be. Itt bizony nem sok épület úszta meg a földrengést. Még javában folyt a felújítás, építkezés, hogy a helyet visszavarázsolják az eredeti állapotára. Szállásadónk megmutatta a szobánkat. Szintén csak két ágy volt a teljes berendezés, meg jónéhány lepke a falakon, az ablakokban pedig méretes pókok szőtték a hálójukat.

Nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány… Ki sem pakoltunk a zsákjainkból, gyorsan megrendeltük az ebédet, pedig már délután kettőre járt az idő. Míg készült a sült tésztánk, addig megpróbáltunk üzenni haza, de sajnos sem a wifi, sem a mobilinternet nem működött. És természetesen áram sem volt. Ekkor már negyedik napja nem tudtunk hírt adni magunkról. Kértük Ngima-t, hogy menjünk át egy másik szállásra, mert itt az ígéret ellenére sem volt meleg vizes tisztálkodási lehetőség, és bizony már éreztük mindketten, hogy nem ártana nekünk egy fürdő …

Ngima engedve a nyomásnak, kerített egy jóval barátságosabb szállást, ahol az ágyakon még tiszta lepedő is volt, pókok és más rovarok társasága sem zavarhatta az éjszakai pihenést. A szobánk melletti kis helyiségben fejenként 500 nepáli rúpiáért cserébe (kb 1300,-Ft) lehetőség volt forró vízben tusolni. Ezt kihasználva még néhány poros holmimat is ki tudtam mosni.

Még vacsora előtt, amíg fent volt a Nap, városnézést tartottunk. Meglátogattuk azt a több, mint 300 éves Gompat, ami városka szélén egy dombra épült. Csodával határos módon nem sérült meg a földrengéskor. Kívülről sártapasz borította az épületet, belül pedig rézből készült Buddha szobrok ültek sorban egymás mellett, fenségesen letekintve az érkezőre. Az oltár előtti apró mécsesek világították be a Gompa nem túl nagy belsejét. Körben, a tapasztott falakon Buddha életét bemutató freskók díszelegtek, előttük a földön pedig a szerzetesek ülőalkalmatosságai voltak bordó pokrócokkal gondosan letakargatva. Jobbról, a bejárati ajtó mellett egy nagy dob állt, amit a szertartások alkalmával az egyik láma használt.

Volt valami félelmetesen gyönyörű ebben a kis Gompa-ban, amit sem akkor, sem azóta nem sikerült megfejtenem. Csendes áhítattal jártunk körbe. Tekintetünkkel meg-megérintve a mennyezetről lelógó finom selyemszöveteket, amelyek szebbnél szebb mandalákat öleltek körbe. Hozzáérni tilos volt, a szerzetes, aki a nagy lakattal lezárt terembe beengedett minket, szigorú volt, még fotózni sem engedett.

Miután kicsodáltuk magunkat, visszatértünk egy másik ösvényen a városba, az egyik kőkerítésnél néhány koszos kisgyerek játszott. Amint megpillantottak minket, rögtön felugráltak és mintha száz éve ismernénk egymást, mosolyogva szaladtak elénk, hangos Namaste!-t kiabálva.  Egy-két durcás és mosolygós fotó készült is róluk 🙂

Végigsétáltunk a városkán, és a túlsó szélénél megcsodáltam a régi épületeket, ahol még kémény sem volt a házak tetején, csak bádoglemez és néhány napelem. A tűzhelyek füstje az ablakokon, az ajtókon és a tető alatti réseken távozott. A házakban halvány fénnyel izzottak az energiatakarékos égők, amiknek az áramot a napelemekkel feltöltött akkumulátorok biztosították. A házak alsó szintjén lakó állatok is bandukoltak már hazafelé a rétekről. Jól ismerték a járást, mert nem volt senki emberfia, aki hajtotta volna őket be az istállókba.

Lassan elindult a Nap is, hogy nyugovóra térjen a felhőkbe betakaródzott hegyek mögé. Így mi is visszasétáltunk a szállásunkra, megvacsoráztunk.

Holnap már elindulunk felfelé az Alaptáborba, hogy megkezdődjék végre a kaland, amiért ideérkeztünk …