Lassan eltelt egy hét, amióta leérkeztünk az első akklimatizációs körből. Azóta folyamatosan havazott, mi pedig próbáltuk hasznosan eltölteni ezt az időt. Mostunk, ha végre kisütött a nap, a köveken szárítgattuk a ruhákat, amik inkább megfagytak, mintsem száradtak volna. Az itteni depósátorban rendezgettük a felszereléseket, hogy mit vigyünk még fel magunkkal, mire lesz még szükségünk. Mivel az egyes táborban maradt a könnyebb hálózsákunk, így a nagy, buszma 4 kilósban húztuk meg magunkat az alaptáborban. Azon tanakodtunk, hogy ha vége lesz az expedíciónak mit csináljunk vele, mert hogy egyikünknek sem volt kedve hazacipelni a feleslegesen beszerzett 4 kilónyi pelyhet…

Beata-tól is elbúcsúztunk, már kedden elindult hazafelé. Már csak ketten maradtunk lányok a mi expedíciónkból…

A hóesés miatt a mellettünk levő NAIKE PEAK oldaláról a nap huszonnégy órájában folyamatosan zúgtak le a lavinák. Míg nem havazódott be kőomlások zaja riasztott fel. Azóta pedig szebbnél szebb látványról gondoskodott a hegy nekünk, ahogyan a kuloárokban összegyűlt, megcsúszott hó elegánsan lecsusszant a hegy lábához. A mi hegyünk, a Manaslu eközben csendesen burkolózott be a felhőkbe, csak nagy ritkán mutatta meg a csúcsokat, azt is csak röpke félórákra… Az oldalán sokkal szerényebb hangerővel szakadtak le a jegek, csendes gyilkosként.

Eljött szeptember 23-a vasárnap. Délidőben, mint a gyíkok, úgy sütkéreztünk a napon mindannyian. Nem nagyon tudtunk már mit kezdeni magunkkal, minden nap arra vártunk, hogy az időjárás mikor fordul kedvezőbbre. Ebéd előttre kértük a „fürdő”-t, ami egy felmosóvödörnyi meleg vizet jelentett. Gyorsan kellett pancsolni, mert a hidegben gyorsan kihűlt a langyos víz. Ez volt a nap fénypontja minden alkalommal J

Az ebéd ma a helyiek nemzeti eledele, a dal bat volt. A szakácsunk minden ételt képes volt fenomenálisra készíteni, de az igazi csodát mindig akkor művelte, amikor dal bat kerülhetett az asztalra. Főtt rizs, lencseleves, curry-s főtt burgonya zöldségekkel … egyszerűen nem tudok betelni vele.

Ebéd után sherpáink aggodalmas arccal járkáltak fel s alá a táborban. Nem nagyon értettük, hogy mi lehet a baj. Én kapásból arra gondoltam, hogy elvitte egy lavina  a kettes tábort a felszereléseinkkel együtt és biztosan nem merik nekünk elmondani … Végül Ngima törte meg a találgatás csendjét, összehívott mindannyiónkat vacsora előttre az étkezősátorba. Bejelentésre készültek, mert mind a három sherpa bejött.

Holnap reggel indulunk felfelé! Erre a hírre vártunk már napok óta, most mégsem volt felhőtlen az örömünk. Az előző napi havazások a fenti régiókban friss havat hoztak a jégre, az bármikor megcsúszhat, akár velünk együtt is. Aggodalmasan néztünk egymásra, mi még vártunk volna egy napot az indulással, hogy a fenti hóréteg stabilabbá váljon. Sherpáink próbáltak megnyugtatni minket, hogy nem lesz baj, mi meg próbáltunk hinni nekik. Végülis mire felérünk a kritikus kettesbe, addigra már szottyadhat össze annyit a hó, hogy biztonságos legyen …

Ngima, hogy megnyugtasson minket elmondta, hogy néhány csapat ma már elindultunk felfelé, tehát tapossák a friss havat. Ez mindenképpen megnyugtató volt. A legnyomósabb érv pedig a most megnyíló 4-5 napos időjárásablak volt, tehát ideális csúcsnap 27-ére, 28-ára várható. Ezután biztosan felerősödik a szél és a csúcsmászás meghiúsulhat…

Ez az éjszaka nem tartozott a legkellemesebbek közé … A pehelyruhában szinte moccanni sem tudtam a hálózsákban, a fejem alá rakott hátizsákról folyamatosan lecsúsztam … Fészkelődésemmel nem akartam zavarni Angit, aki békésen szuszogott mellettem, így csak halkan nyűglődtem. Hajnali 3 óra is volt már, amikor fejfájásra ébredtem. A sötétben kitapogattam a gyógyszeres dobozt, aszpirinnel és bögrényi teával csillapítottam a tombolást. Ha már felébredtem, akkor kicsattogtam a hidegbe is, kipróbálni az egyberészes hátsó zippzárját …

Fél 6 körül végre a nap is kisütött, lassan olvadozni kezdett a sátor tetejére fagyott leheletünk. Az apró vízcseppek hidegen csöppentek az arcomra, így kényszerítve arra, hogy kinyissam végre a szemem. Jó lett volna még egy keveset aludni, de ma haladni kellett feljebb, a hármas tábor felé. Terveink szerint eltöltünk néhány órácskát odafönt, azután leereszkedünk délutánra az Alaptáborba, ahol már pihentetőbb az alvás. Próbáltuk betartani az egyik legalapvetőbb akklimatizációs szabályt: Mássz magasra, aludj mélyen!

Reggelire csak babapiskótát és teát ettem, most valahogy nem jött be a tejes-müzlis cucc. Ezen a magasságon már aludtunk többször korábban és akkor sem volt már túl nagy étvágyunk. Mindenesetre nagyon nem görcsöltünk ezen, hiszen tudtuk, ha nem eszünk rendesen, nem lesz esélyünk a feljebbjutásra. Így, ha már volt miből választani 🙂 a magunkkal hozott elemózsiából, akkor legalább olyat együnk, ami szénhidrátban gazdag és finom is – bár nem feltétlenül egészséges 🙂

Evés után dilemmáztam egy keveset, hogy mit is kellene felvenni a mai napi „túrára”, de ezt a kérdést gyorsan megoldotta egy sűrű felhő, ami rátelepedett a táborra. Alácica, rá egy vastagabb mászónadrág, polárpulcsi és egy héjkabát … Nem túl sok, ellenben majd megfagytam, mikor elindultunk. Nem is kellett túl sok idő ahhoz, hogy az ujjaim elgémberedjenek a hidegtől. Hiába volt rajtam két réteg kesztyű, nem sokat ért. Mégsem fordultam már vissza, hanem az ég felé tekintgetve csak mormoltam a „Süss fel nap!” gyerekdalt. Úgy tűnt a Manaslu szelleme is ismerte ez a dalocskát, mert néhány perc múlva a felhőt elfújta a szél, és a nap melege gyorsan átjárta a testünket.

Gyorsan lekerültek a kesztyűk, kabátok és sajnos elfogyott az előre kihelyezett fix kötél is, ami mentén haladtunk. Ránéztem a magasságmérőre, 6300 méteren voltunk. Túl sokat nem haladtunk fel, de mivel nem tudtunk továbbmenni, úgy döntöttünk, hogy itt piknikelünk egy órácskát. Mondjuk hozni teán kívül semmit nem hoztunk, de ettől mi még jól éreztük magunkat. Nevetgélve fetrengtünk a hóban, nem kis meglepetést okozva ezzel a minket kísérő Tenji-nek. Korunkat meghazudtoló viselkedésünk őt is nevetésre késztette, hiába no, nem minden nap lehet hóangyalkát csinálni ilyen magasságban!  

Közben Karl, a francia is utolért minket, Ő már kevésbé volt vevő a hülyeségeinkre. Készítettünk egy kazal kiváló fotót, Angi még egy napüdvözlettel megajándékozta a hegyet, mielőtt visszabaktattunk volna a kettesbe. Visszaérve átválogattuk a magunkkal felhozott felszerelést, aminek nagyobb részét az itt maradó sátorba bedepóztuk. Azt a néhány holmit, amiről úgy gondoltuk, hogy inkább lejjebb lesz majd hasznos, visszagyűrtük a hátizsákokba. Magunkhoz vettük a termoszokat és megkezdtük az ereszkedést a jégesésen keresztül az egyes táborba.

Ahol tegnap izgalmas volt felfelé, most még izgalmasabb volt lefelé… Néhány megcsúszás után inkább felszereltem az ereszkedőeszközömet a leginkább ruhaszárítókötélhez hasonlító kifeszített kötélre és úgy haladtam lefelé. Amit tegnap 5 és fél óra alatt tettünk meg felfelé, most alig 2 óra alatt tettük meg lefelé. Az egyes táborba beérve kikerültek a hálózsákok és a matracok is a depóba, így már a szinte üres hátizsákkal mentünk a gleccseren az alaptábor irányába, amit másfél óra leforgása alatt értünk el.

Ebédidőre már az étkezősátorban ücsörögtünk nevetgélve mesélve az elmúlt néhány nap élményeit. Ebédre némi nyers uborka, apróra vágott sárgarépával, 3 szeletke naksajt és két kisebb paradicsomos szardínia került a tányérra egy zsemle kíséretében. Jóízűen falatoztam az ebédet, egy percig sem gondolva arra, hogy most mennyivel jobban esne egy tál marhapörkölt inkább.

Délután megérkezett Beata is, aki reggel indult fel az egyes táborba. Ott gondolt egyet és lehurcolkodott. Úgy döntött, hogy elengedi ezt az expedíciót és inkább hazamegy … Beata Ausztriából érkezett. Gyerekkora óta mássza a hegyeket, 16 évesen már a Matternhorn tetején állt. Az azóta eltelt 35 év alatt számos magashegyen járt már nemcsak Európában, hanem az amerikai kontinensen is. Első 8000-se a Cho Oyu volt, ahol sajnos nem jutott tovább a 2-es tábornál. A néhány évvel ezelőtti próbálkozást most a Manaslu követte. Azonban itt az egyes táborban döntött úgy, hogy befejezi. És nemcsak a Manaslu megmászását, hanem a hegymászást.

Néztem ezt a törékeny, apró nőt és csodálva hallgattam a történeteit. Hatalmas mászómúlt áll a háta mögött és látva a csillogást a szemeiben, ahogyan erről a sportról beszélt, biztosra vettem – nem ez volt az utolsó próbálkozása itt.

Rendesen félreértettük a reggeli ébresztő időpontját…Fél 8 helyett már fél 7-kor tálalva lett a müzli tejporból készült tejjel. A fejemben is tombolt néhány idegen a magasság és oxigén-hiány miatt, így gyorsan magamba öntöttem a rögtönzött reggelit bőséges teával és a biztonság kedvéért egy aszpirint is lenyeltem. Itt volt az ideje, hogy a zsákból előkerüljön az oximeter is, amivel a véroxigén szintünket tudjuk ellenőrizni. Míg a fejfájásom nem rendeződött, addig ez is alacsony, mindössze 78% volt …

A tegnapi vacsoránk zöldséges rizs volt, amit csak ímmel-ámmal sikerült leküzdeni. Szörnyűséges, ahogy az ember küzd, hogy a száraz, kemény rizsszemeket lenyelje … ehhez segítség volt az egy falat-egy korty tea gyakorlatozás, amit már a korábbi expedíciókon is sikeresen alkalmaztam. Mindent egybevetve végül teli hassal sikerült álomba merülni … És micsoda alvás volt ez már! Mint a medvék, úgy durmoltunk odafönt 5700 méteren … alig dugtuk ki az orrunkat az éjjeli havazásba 🙂

Reggeli után komótosan összerendeztük a dolgainkat, hogy nekirugaszkodjunk a mai etapnak … Korábbi információink szerint innen a kettes táborig lesz a legnagyobb kihívás feljutni … A két tábor közötti 500 méteres szintkülönbség tartogatott nekünk izgalmas részeket. Ide kellett minden, a korábbi jégmászótanfolyamon megszerzett tudásunk.

Ahogy elindultunk, már láttam, hogy a mai nap fincsi lesz … Előttünk tornyosult a Manaslu „jégesése”, a súlyánál fogva folyamatosan széttöredező, leszakadó gleccserfolyam, ami lentebb már lassabban csúszik Sama Gaon faluja felé. Az elénk terülő látványt nem lehet szavakba önteni, még akkor sem, ha  a magyar nyelv milliónyi változatos jelzőt használ a csodálatos kifejezésre …

A elkövetkező 5 órában, míg kalapáltuk felfelé magunkat a jégfalakon, azt vettem észre magamon, hogy megszűnt körülöttem a tér és az idő fogalma …  Egyszerűen csak élveztem, amit A HEGY elénk tárt, minden lépést, minden fogást… Nem törődtem azzal, hogy jeges, hideg és csúszik … Angival többször összekaccsintottunk a nap folyamán, amikor eljutottunk egy újabb kihívást jelentő jégfal, vagy egy hasadék fölött átívelő létra elé …

Végtelenül fáradtan, de boldogan lépkedtünk a 6200 méteren levő kettes tábor (C2) sátrai felé, amikor végre egy laposabb részen rákanyarodtunk, kikerülve egy szélesebb hasadékot. Már jónéhány mászó és sherpa ügyködött, hogy a sátrak előkészüljenek a klienseknek… Lassan a mienk is elkészült, csak előbb leültünk a hóba pihegni egy keveset. A reggeli fejfájás már régesrégen tovaszállt, a mozgás, küszködés és a ivás megtette jótékony hatását. Míg üldögéltünk is elfogyott egy nagyobb termosznyi tea, ami a hátizsák mélyéről került elő. Fémbögrémet a forró teával letettem a lábam elé, hogy hűljön egy picit… míg vártam, a bögre egy csinos kislyukat olvasztott a keményre taposott hóba …

Elkészültek a sátrak és mi elkezdtük a „beágyazást”. A Lenin-en begyakoroltuk már rendesen, hogy hogyan is ágyazzunk meg úgy, hogy ne kelljen vacogni éjjel a havon. Minden „túránkra” végtelen mennyiségű izolációs fóliával indulunk, most sem volt ez másképp. A sátor aljára  beterítettünk egy-egy ilyen fóliát, jól kihúzgálva a sátor oldalához, úgy fél-fél méternyit felhajtva oda. Még így is sikerült egymást fedniük a fóliáknak középen, így nem áztatja el az alattunk olvadó hó a matracainkat. A fóliára kerültek a Kathmanduban beszerzett folifoam-ok, amiket a fémes felületükkel lefelé gurítottunk le, hogy a hideg alatta maradjon. Erre kerültek az otthonról hozott önfelfújónak hirdetett, de eddig még sohasem önfelfújódó matracaink, amiket nagy röhögések közepette fújtunk fel most is … Azért azt ugye el lehet képzelni, hogy alig kapsz levegőt és mégis tudod fújni a matracodat???

Miután ezzel is elkészültünk, a hálózsákokat már minden nedvességtől biztonságban tudva terítettük ki a matracokra. A lényeg, a magunkkal cipelt összes többi cucc elhelyezése volt … Azok pedig a sátor oldalára, mellénk, a korábban felhajtott izolációs fóliára kerültek. A fóliát felhajtva a sátoroldalára, a hátizsák sem nedvesedett át, sőt éjjel jól hozzá lehetett a hátunkat tenni, így még az is melegíthetett … A lábainkról lekerülő ormótlan magashegyi bakancsok a bejárathoz kerültek, hogy az éjjeli kimászkálás se legyen túl bonyolult. A bakancs szárába a termosz, hogy a víz se hűljön ki gyorsan … Az izzadtságtól nedves ruhafélék pedig bele a hálózsákba a lábainkhoz, így azok lehetőséget kaptak arra, hogy a testünk melegétől megszáradjanak.

Mire végeztünk a „beköltözéssel” feltámadt a jeges szél és a tábor felhőbe borult… Amíg sherpáink készítették az aznapi zöldséges rizst vacsorára, mi vacogva ücsörögtünk a hálózsákjainkban… Azért nem lehet ám gyorsan felmelegíteni azokat 🙂 Míg dideregtem, eszembe jutott, hogy itt van szépen összestokizva a pehelyruha is, amit a csúcsnapra tartogattunk… Én bizony előkotortam, levettem a korábban magamra rángatott száraz, vastag aláöltözőt, helyette a vékonyat húztam fel. Erre került rá a pehely… Kocogott a fogam még, amikor belebújtam a jéghideg pehelyruhába… Angi addig csak csendesen szemlélte ügyködésem – megvárta, hogy mire megyek ezzel az attrakcióval.

A pehelyruha a világ egyik legnagyobb találmánya! Igaz, hogy majd megfagytam, mire belebújtam, de nem kellett neki néhány perc és az egész testem átjárta a meleg! A pelyhek, ahogy felszívták a levegőt, magukba zárták azt a testem melegével együtt… Anginak sem kellett kétszer mondani, már öltözött ő is. Gyors véroxigén-mérés, az értékek megnyugtatóak voltak és a fejünk sem fájt... A biztonság kedvéért még lőtyöltünk elalvás előtt egy keveset, már begyakoroltuk az overáll hátsó zippzárjának a kinyitását, így nem érhet majd meglepetés, ha szükség esetén használni kell majd később …

Éjjelre a szél elfújta a felhőket és a C2 a csillagok fényével takarózott be, úgy aludta álmát … Éjfél körül kimentem és jó ideig kint is maradtam… Borzasztóan hideg volt, de a növő Hold fényével megvilágított Manaslu, a csillagos égbolt és a Tejút (Milky Way) látványával nem tudtam betelni…

Reggelre az izgalmam az indulás miatt korán kikergetett a sátorból… Hogy Angit ne zavarjam a nyüzsgésemmel, beültem az étkezősátorba kávézni… Az instant kávéporból zutyult kesernyés nedű nem esett jól, hiába édesítettem durvára darált cukorral … Végiggondoltam, mi mindent készítettem elő és hogy lenyugodjak, bemásztam a raktársátrunkba még utoljára ellenőrizni a hátizsák tartalmát.

Reggelire mazsolás tejberizs érkezett, de inkább vártam egy keveset, hátha jön még valami, ami nem édes … szerencsére rántotta is került az asztalra. Tudtam, hogy most enni kell, mert odafönt nem lesz ilyen lakoma. Kell a mai napra az energia!

A reggeli utáni várakozás idegőrlő volt…. Felsétáltam a pudzsa-helyre, ahol még füstölgött a korábban meggyújtott borókaág.. Leültem egy kőre és behunytam a szemem. Mélyet szippantottam a kesernyés füstből, ami belengte a helyet… Az izgalmamat átvette valami különös nyugalom… Lehunyt szemhéjam alatt láttam magam előtt, ahogyan a zsákokkal haladunk lassú, de biztos léptekkel felfelé …

Ücsörgésemből Ngima hangja hozott vissza a valóságba… lassan szedelőzködnöm kellett, még néhány közös fotó készült a csapatról indulás előtt. Angival magunkra vettük a hátizsákokat, körbekerültük háromszor a pudzsa-helyet, miközben rizst szórtunk rá és vissza sem nézve az Alaptáborra elindultunk végre...

A cramping-point-nál előkerültek a technikai felszerelések a kék hordók rejtekéből, az eddig viselt bakancsainkkal helyet cseréltek… még néhány perc pihenőt engedélyeztünk magunknak, hagytuk, hogy egy tizenfős csapat előttünk haladjon. Majd lassan, hágóvasakkal a lábunkon a felhők közé léptünk az ismeretlenbe…

A gleccserre éjjel jelentősebb mennyiségű hó esett, galád módon eltakarva előlünk a mély hasadékokat. Óvatosan haladtunk a kihúzott kötelek mentén, ami a „biztonságos” ösvényt jelölte ki a mászóknak. Hiába tűnt biztonságosnak, elég lett volna egy rossz mozdulat és néhány méterrel lejjebb találjuk magunkat, amint egy hasadék elnyel…

Egy ideig együtt haladtunk, de sikerült kikerülnöm az orosz csapat lassabb tagjait, így felvehettem a saját tempómat. A beülömre rögzített biztosítást folyamatosan átcsatolva haladtam folyamatosan felfelé. Karl sziluettje néha belefolyt a gleccser fölött leereszkedő felhőbe, így szaporázni kezdtem lépteimet, hogy lássam, merre kell haladni.

Nehéz volt a majdnem kétméteres franciával felvenni a tempót, túl nagyokat lépdelt … Szerencsére sűrűn megállt pihenni, inni, így volt időm beérni őt. Megálltam én is, előkerült a hátizsák mélyéről a termosz forró tea, ami most nagyon jólesett. A felhőben elég hideg volt már a levegő, a héjkabátom alatt az izzadtságtól már elázott minden aláöltözetem.

Nem álldogáltam sokáig, mert felélénkült közben a szél, így nagy levegőt vettem és elindultam az egyes tábor felé vezető út legnehezebb szakaszán, ami meredeken vezetett felfelé. Egy sherpa utolért és mosolyogva haladt el mellettem. Szerencsémre nem haladt túl gyorsan, így társaságom is volt, akinek a puszta jelenléte is biztonságérzetet adott, így együtt baktattunk a tejfehér, sűrű ködben … mígnem egyszer csak előtűntek az egyes tábor aprócska sárga sátrai …

Boldogan lépkedtem felfelé, amikor megláttam Tenji-t és Jumbo-t, ahogy a sátraink állításával bíbelődtek. A francia már bent gubbasztott vacogva a hidegtől a Furba sherpa által előkészített közös sátrukba. Odaintettem és már haladtam is, hogy hátha tudok segíteni a fiúknak. Tenji csak rábökött az egyik, már felállított sátorra, hogy oda dobjam be a zsákomat és magamat is. Nem engedte, hogy segítsek.

Beültem és gyorsan ledobáltam magamról az összes ruhadarabot, még a bugyimból is csavarni lehetett az izzadtságot… száraz holmik kerültek elő a zsákom mélyéről. Mire átöltöztem és beterítettem a sátor aljára az izolációs fóliát meg a matracokat, Angi is megérkezett. Fáradtan ült be mellém, de boldogan vigyorogtunk egymásra, végre itt vagyunk!

Éjjel még mindig esett, késő éjjel az esőt felváltotta a havazás. Ahogy hűlt a levegő, úgy változott meg a csapadék is. Hajnalra végre alábbhagyott és fél háromkor már a csillagos égbolt látványa fogadott a fogcsikorgató hideggel együtt. Ahogy szétnéztem az alvó táborban, Sama Gaon falujáig le lehetett látni a tiszta időben … Nyugodtan húzódtam vissza a sátorba, úgy tűnik végre jó idő lesz.

Hatkor már az erős napsütés melegítette fel a sátrat, hunyorogva léptem ki az erős fényre. Most először megkívántam egy jó erős kávét. Kutyultam is egy bögrényit magamnak nescafe-ból, de ez közel sem volt olyan finom, mint amit otthon főz a párom …

Reggeli előtt Tenji és Angi összeállította Angi technikai felszerelését, még átnéztük, hogy minden karabíner, heveder rendben van-e. Még jó idő volt, de Tenji szerint hamarosan újra havazni kezd… Kihasználva a napsütést, úgy döntöttünk, hogy a gleccserhez telepített kék hordókba felcipelünk néhány felszerelést, hogy másnap annyival is kevesebb súllyal induljunk el. Így felkerültek a mászóbakancsok, a beülők kidekorálva a szükséges hevederekkel, sisakok. Induláskor még ragyogó napsütés volt, de a felhők gyorsabbak voltak nálunk. Mire felértünk a gleccserhez, már hódara potyogott a nyakunkba.

Nem időztünk fent túl sokat, alig egy órácskát. A hátizsákból előkerültek héjkabátok, ami megvédtek az egyre nagyobb pelyhekkel hulló hótól. Lassacskán visszatértünk az Alaptáborba. Útközben még megtárgyaltuk, hogy mégsem cipeljük fel magunkkal a négykilós hálózsákot. Túl nehéz lesz a málha, amit holnap fel kell vinnünk a hegyre. Inkább a feleakkora súlyú hálózsákkal vágunk neki, hátha nem fagy be a hátsónk odafönt.

Furcsa volt, hogy az ebédnél már nem tartottak velünk a spanyolok … Ők már az egyes táborban töltik a mai éjszakát … Ebéd után egy kis szunyókálás következett, ami arra volt jó, hogy végiggondoljam, mi mindent készítettem oda a hátizsákba. Azonban nem hagyott nyugodni a gondolat – biztosan minden ott van? Így hát átbotorkáltam a deposit-sátorba és kirámoltam mindent a hátizsákból, hogy egy-két melegebb ruhadarabbal kiegészítve még nehezebbé varázsoljam azt.

A vacsoránál újabb mászóval bővült az expedíciós csapatunk. Megérkezett Beata Ausztriából. Végre még egy nő került a csapatba!