Amióta Nepálban vagyunk, most aludtam először jól. Kénytelen voltam füldugót használni, olyan hangosan zúgott a háztól nem messzire kanyargó folyó …

7-kor ébredtünk, némi fészkelődés és forgolódás után félóra múlva már sikerült is kimászni a jó meleg hálózsákból. Mivel a reggelit Ngima 9-re rendelte, még bőven volt időm nézelődni egy kicsit a „faluban”. Azt a néhány házat megcsodáltam, ami megmaradt a 2013-as földrengés után … Ezt a régiót sújtotta leginkább a katasztrófa, falvakat sodort el az akkori földrengés, ami földcsuszamlásokkal együtt váratlanul érkezett … A házak nagy része a földdel lett egyenlő, emberek váltak földönfutóvá, gyerekek maradtak árván …

Reggelire mindössze 2 főtt tojást kértem egy kis sóval. Úgy gondoltam, hogy a mára várható kétórányi battyogáshoz ennyi elegendő is lesz. Arra viszont nem számítottam, hogy ahova érkezünk, ott …. Na de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

10 előtt egy kevéssel hátunkra kerültek a zsákok és elindultunk a 3700 m magasan fekvő Sama Gaun irányába. Alig hagytuk el Sama városkapuját, máris egy néhány yak-ból álló csordával találkoztunk. Ezek a hatalmas állatok lassan, méltóságteljesen ballagtak a réten, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat. Néhány fotó a háttérben húzódó havas csúcsokról előtérben a yak-okkal, üdítő látvány volt.

A kisebb, korábban legördült sziklák árnyékában gombák, havasi gyopár, encián és gyermekláncfű virágzott. Jól megfértek így egymás mellett, csak nekünk európaiaknak okozott meglepetést a látványuk. Továbbhaladva a völgyben megannyi csodálatos virág mosolygott ránk, némelyik a pocsolyából emelte fel színpompás fejét.

Ráérősen sétálgattunk, így volt idő nézelődni, apróra megvizsgálni a körülöttünk lévő apróságokat és tekintetünket a távolba eresztve a közeli hegyek látványába is belefeledkezhettünk… Nekünk balra a hegyek mögött már Tibet terült el, jobbra pedig már a Manaslu tornyosult, szégyenlősen felhőkbe burkolózva. Úgy 5 kilóméterrnyi gyaloglás után a völgyben kanyargó folyó medrével együtt a völgy is kiszélesedett.

A borókák melletti pázsitos részen hosszan elnyúló mani-köveket találtunk. Néhány frissen vésett kő a régiekhez támasztva pihent. Voltak, amik 100 évnél is régebben készültek el, a vésést lekoptatta a szél és az eső, apró moha lepte el a betűket. A manikövekre az OM-MA NI-PAD ME-HUM imaszöveg volt vésve szankszrít írásjelekkel. Ennek a jelentése kb. tiszta test –ékszer- bölcsesség-egység. Ezeket a köveket születéskor, halálozáskor, esküvőkkor vésik az emberek és teszik kupacokba a városok főterén vagy a falvak mellett.

Álldogáltunk még egy darabig a köveknél, amikor megláttuk, hogy a szél elfújta a Manaslu csúcsairól a felhőket. Megláttuk Őt! Sírás fojtogatta a torkunkat és a remény átjárta mindkettőnk szívét, ahogy egymásra néztünk… A Rocky Summit-nak integettünk egy picit, mielőtt újra elbújt a felhők közé. Innen már szaporább léptekkel mentünk tovább, csak úgy repültünk a boldogságtól.

Még vártunk egy keveset, hogy hátrahagyott túravezetőnk előkerüljön, de nem jött… Közösen úgy döntöttünk, hogy továbbállunk, mert a hideg felhőben ücsörögni nem volt túl kellemes. Néhányszáz méter gyaloglás után, Ngima mosolyogva ért be minket. Találgatásunkra, hogy mi tartott ennyi ideig, nevetve mesélte, hogy a fogadott porterek a hágó előtt már rosszul voltak a magasságtól, fejfájásra panaszkodtak és szédültek. Míg mi átküzdöttük magunkat a hágón, Ő a portereket látta el vízzel, fájdalomcsillapítóval, hogy alkalmasak legyenek a tovább haladásra … Fel sem merült bennünk a gondolat, hogy ha ők így le vannak maradva, mikor érnek utol minket a felszerelésekkel.

A hágóból innen már szinte csak lefelé vezetett az ösvény hosszú kilométereken keresztül. A délutánra bekúszó felhőkben gyalogoltunk sokáig, elhaladva egy meseszép türkizkék tengerszem mellett. A víztükör kékje olyan lehetetlen kék volt, hol sötéttürkiz, hol világosabb, attól függően, hogy hogyan világította meg a felhők mögül felbukkanó nap. Addig gyönyörködtünk a tóban, míg egy öszvérkaraván elbaktatott mellettünk a keskeny ösvényen és mire mi is elindultunk eleredt a már szokásos délutáni eső… Kicsit muris volt egyik kezemben túrabottal, a másikban esernyővel gyalogolni, vigyázva, hogy a sáros, nedves köveken ne csússzak meg.

Szerencsére nem zuhogott annyira, mint a völgyben napokkal ezelőtt, hamar elcsendesedett és elrakhattam a hátizsák oldalzsebébe az ernyőt. Innen még órákra voltunk SAMDO-tól, minden apró házikónál azt hittem, hogy ott vagyunk már. Azt reméltem, hogy a hágóból már csak lefele megyünk – ez bizony elég helytelen remény volt. Az ösvény hol meredeken felfele, hol még meredekebben lefele kanyargott. Így hol visszasétáltunk fújtatva a felhőkbe, hol azok alatt gyalogoltunk méterekkel.

A táj, a növényzet ma elég változatos volt … Elindultunk a borókás, mohás virágzó völgyből 3500 méter környékéről, ahonnan feltúráztunk 5180 méterre, onnan újra le 3900 méterig. A felfele vezető ösvény mellett a kövek között bújkált egy-két pozsgás növény, dacolva az elemekkel. Majd ezek is eltűntek átadva a helyet a még apróbbaknak, a hol zöld, hol barna színű moháknak, amik aprócska sárga virágokkal üdvözölték az idelátogató túrázókat… 

A hágó után, ahogy haladtunk egyre lejjebb a Budhi Gondaki völgyébe a sziklákat lassan felváltották a mezők és újra előkerültek a füvek között megbújó aprócska növények. Az itthonról is ismert pitypang (gyermekláncfű), az Alpokból ismerős havasi gyopárral megfért néhány négyzetméteren. Azért nem egy sűrűn látni ezt a két növényt egymás mellett Európában … A harsányán zöldellő réteken yak-ok legelésztek békésen. Ezek a hatalmas, hosszű szőrű jószágok még csak a fejüket sem emelték fel, ahogy elhaladtunk mellettük …

Délután öt órára fáradtan, porosan és mocskosan értünk be SAMDO-ba …  A falu egyetlen szálláshelye előtt dobtuk le zsákjainkat és huppantunk a kövekre. Míg Ngima a szállást intézte, mi kíváncsian nézelődtünk a falucska egyetlen utcáján… Jobbra négy ház, balra hét … De hol vannak a többiek? Reggel mindenki elindult, mire mi nekicihelődtünk, most meg itt állunk mi négyen, meg egy orosz túrázó …

Az aprócska szobánk ablaka a folyóra nézett … A szoba mennyezete fehérre, a falak bugyirózsaszínre voltak mázolva, két deszkából szögelt ágy és egyetlen szék volt mindössze az összes bútor  … Vagy egy óráig ücsörögtünk a hideg helyiségben, mire megérkeztek a porterek a málháinkkal. Addig a vizes ruháinkat lecseréltük a tegnapról megszáradtakra, miután a nedves törlőkendőkkel lecsutakoltuk a ránkszáradt pocsolyát …

A vacsorát a három házzal arrébb található „vendéglőben” készítették el este hétre. A vaksötét utcában fejlámpával világítottunk a lábunk elé, így szerencsére nem estünk át az utcát borító pocsolyás köveken … Belépve az étkezőbe a négy-öt ismerős arc mellett új emberek is felbukkantak. Ahogy elnéztük őket, látszott, hogy itt bizony jónéhányan szenvednek már a magashegyi betegség tüneteitől … Volt, aki fejfájásra panaszkodott, mások étvágytalanok voltak.  Szerencsére nekünk nem volt semmi bajunk – mi ittunk rendesen egész nap, még ha nem is ettünk túl sokat.

A holnapi napunk nagyon könnyűnek ígérkezik, mindössze kettő órányi gyaloglásra van az Alaptábor előtti utolsó falu, így holnap sokáig végre aludhatunk

Hajnali 4 óra van. Rezeg az óra a kezemen. Csukott szemmel leállítom, csak még egy picit, hadd maradjak a jó meleg hálózsákban … Nagyon nehezemre esett kimászni belőle, főleg, hogy tudtam, ma nagyon hosszú nap vár ránk. Végiggondoltam, hogy át kell kelnünk az 5180 méter magas LARKE hágón, majd onnan közel 20 kilométert kell még gyalogolnunk a 3875méter „mélyen” fekvő SAMDO nevű faluig…

Fél órába is beletelt mire végre rászántam magam, hogy felkeljek. A reggelit 5 órára kértük, én a szokásos almás palacsintát kértem. Amíg készült az étel, a szemben lévő asztalnál álmos szemekkel bámultam az olasz mászót … Úgy evett, hogy azt már fájt nézni is. Csak tömte magába a rengeteg mindent, ami az asztalon előtte tornyosult, és még megspékelte egy nagy adag fehérje-koktéllal. Szó szerint felfordult tőle a gyomrom. Az olasz egyébként első ránézésre inkább tűnt testépítőnek, mintsem hegymászónak. A tipikus hegymászóalkat a magas, vékony, szikár felépítés, nem pedig az izmokkal megpakolt férfiember …  Mondjuk, én sem vagyok az a tipikus mászóalkat a magam 154 centijével, de hát itt szabad a pálya mindenkinek (szerencsére)

Kihozták a reggelinket és megcsapott az égett tészta kesernyés illata. Tettem egy kísérletet legalább az alma megevésére, de az is öklöndözésbe fulladt. Anginak sem tetszett az égett tészta illata, Ngima pedig látva, hogy nem eszek, szintén szimatkontroll alá vette a tányérom tartalmát. Szinte ugyanazzal a lendülettel, már ki is vágódott tányérostól, tésztástól az étkező ajtaján. Angi nagyon rendes volt, megosztotta velem a sajtos omlettjét, pedig nem volt egy emberes adag, amit kapott. Az első falat abból is visszafordult, inkább ráhagytam.

Basszus! Jól kezdődik ez a nap … Pár perc múlva már ott gőzölgött előttem egy másik tésztaság, amit ímmel-ámmal falatoztam. Nem esett jól, de muszáj volt enni valamit, mielőtt elindulunk …  Néhány falat után feladtam. Inkább visszamentem a szobánkba, hogy egy energia zselét magamba gyűrjek. Mire eljutottam az ajtóig, kibukott belőlem az „amerikai”, így legalább a zselé nem ment kárba … Mérgemben felkaptam a hátizsákom és elengedtem ezt a reggelizni márpedig muszáj dolgot. A nadrágom zsebeibe tömtem néhány szelet csokit, majd elleszek azzal valahogy… Induljunk már!

Néhány perccel hat után elhagytuk a szállást, a falu is kiürült teljesen, mindenki a hágó irányába tartott mire felkelt a nap. Kimondottan fájt az első néhány kilométer, hiányolták az izmaim az üzemanyagot … Elrágcsáltam egy gyümölcsszeletet, amitől egy picit jobb lett, és ha már megálltunk néhány percre pihenni és inni, ellenőriztem a magasságunkat is. 4 kilométert haladtunk és 500 méter szintet mentünk felfelé a falutól, elég gyorsan haladtunk, mert utolértük az olaszt, aki előttünk egy órával eredt útnak.

A hely,ahol megálltunk hegyi pásztorok pihenőhelye volt, sátorral, kicsi  kőépülettel, ami az állatok tartására szolgált. A porterek (teherhordók) a sátorban teáztak beszélgettek, míg mi nézelődtünk. Ngima is csatlakozott hozzájuk és intett, hogy ha akarunk menni, nyugodtan elindulhatunk, majd utolér és csatlakozik hozzánk később.

Úgy döntöttünk, hogy szép lassan elindulunk felfelé a hágóba. Az olaszt túl hamar utolértük – ma már másodszorra – mosolyogva integetett, amikor elhaladtunk mellette. José hosszú lábaival már rég lehagyott mindenkit, Angival kettesben nyomtuk magunkat felfelé. Elhaladtunk az éppen pihenő orosz expedíció mellett is. Fél 11-re értünk fel a hágó tetejére, amit egy tábla és milliónyi imazászló jelzett. Még véletlenül sem lehetett eltéveszteni a helyet, pedig már felhőben úszott a táj … Nagyon hideg szélt fújt ott fent, így az egy szál vékony pólóra felkerült a héjkabát, hogy védjen a széltől.  José dideregve várt ránk. Készített rólunk néhány fotót, aztán gyorsan továbbállt. Néha hátranézett, hogy megvagyunk-e még, lassított, de nem engedte, hogy beérjük 🙂

Ahogy szélcsendesebb helyhez értünk, melyet a környező hegyek átöleltek, ledobáltuk a táskáinkat. Előkerült az „uzsonnacsomag”, amiben kettő főtt tojás, három szeletke kemény nak-sajt, egy csomag édes keksz és egy Snickers volt. Nem egy nagy ebéd, de ha már nem volt reggeli, akkor legalább …

Egész éjjel szakadt az eső, nehezen tudtam elaludni.  Az eső kopogása a bádogtetőn újra és újra felriasztott amúgy sem kellemes álmomból… Reggelre fáradt és csatak víz voltam … Fázósan vettem le az átizzadt ruhákat, hogy fürdés után szárazba bújjak.

Mire bekaptuk a reggelit, a Nap is felkelt a hegyek mögül és gyorsan felmelegítette a hideg levegőt. Induláskor már rövid nadrágban és pólóban vettem magamra a hátizsákot. Viszont a sportcipő a hátizsákban pihent, a tegnapi esőzés miatt dagonyás lett az ösvény. Innen már bakancsban kellett továbbhaladnunk, mert bizony itt-ott bokáig süllyedtünk a sárban, ha éppen nem találtunk olyan köveket, amiken ugrálva lehetett csak megúszni a süllyedést.

Már két órája baktattunk és még mindig nem értük el a 3000 méteres szintet, aggódtam, hogy mi lesz, mire elérjük a mára tervezett legmagasabbat, ami 4050méteren van…  Az út egyre meredekebben kanyargott felfelé, mi pedig egyre lassabban haladtunk. Néhol utolértük az öszvéreket, akik a súlyos hordókat, málhákat cipelték, néhol félre kellett állnunk, hogy elengedjük őket.

Az erdei ösvény az Avatar című filmre emlékeztetett. A hatalmas köveken moha trónolt és zöldellt, harsogva, hogy itt ő az úr, a fákról különféle élősködő növények lógtak, melyek a fák éltető erejéből tartották fenn magukat . A patakok, amelyek kanyarogtak az ösvények mellett, tiszták és bővízűek voltak, szinte ivásra kínálták magukat. Kísérőink azonban figyelmeztettek időben minket, itt nem jó ötlet patakvizet inni, könnyen hasmenés lehet a vége …

Az ösvény hol felfelé kanyargott a hegyoldalra, hogy átbukva rajta folyóvölgybe tereljen le minket …

Yak Kharkába értünk, ahol megálltunk pihenni és ebédelni. Előkerült a zsákból a térkép, és akárhogy is forgattuk, bűvöltük, sehol nem láttuk a 4050 méteres helyet – csak a 3050 méteren levő Yak Kharka volt a mai legmagasabb hely! Hiába no, mégiscsak kell az a fránya szemüveg J Megnyugodtunk, hogy innen már „csak” lefele kell haladnunk, hogy elérjük a mai szállásunkat.  Míg az ebéd (zöldséges sült tészta) elkészült, volt alkalmam felfedezni a ház körüli kiskertet, ahol számtalan ismerős zöldségféle termett.

Míg ebédeltünk, nedves ruháinkat a hátizsákra terítettük a ház előtti padon. Még jó, hogy egy váltás száraz ott lapult a zsák alján, volt miben ebédelni 🙂

A térkép szerint valahol félúton járhattunk. Szinte csak inni álltunk meg egy-egy percre a következő két órában, amikor végre egy irányjelző tábla állított meg egy pillanatra. E szerint még másfél órányira voltunk BIMTHANG-tól, így ki kellett lépnünk, hogy még sötétedés előtt odaérjünk. Szerencsére tudtuk tartani a kicsit gyorsabb tempót, amit muszáj is volt, mert nagyon gyorsan hűlni kezdett a levegő és nem biztos, hogy a pihenő jó ötlet átizzadt pólóban és rövidnaciban.

Azonban néha muszáj volt egy pillanatra megállnom: Jézy barátom kedvenc virága, az encián már felbukkant a sziklák tövénél és meg kellett örökítenem egy-egy telepet belőlük… Gyors fotó hasonfekve, hátizsák fel a hátra és már iszkiri is tovább, hogy mielőbb a faluba érjünk. Kár volt a sietség, mert Ngima még csak érkezés után keresgélt a szállások között. Addig mi a falu legelső szállásánál vártunk dideregve, nedves ruháinkban. Szégyenérzet ide, szégyenérzet oda, lekaptam magamról átázott pólómat és magamra rántottam egy polárt és egy kisebb pehelykabátot, a póló pedig a felélnkült szélben lengedezett a hátizsák tetején …

Végül itt szálltunk meg, ahol se áram, se wifi … Így ma már semmilyen üzenetet nem tudtunk hazaküldeni, a telefont is a pótakksi töltötte újra… A szoba tiszta, de a wc … hagyott némi kívánnivalót maga után, azonban itt nincs finnyáskodásnak helye, az ablakban legalább volt üveg és ha nehezen is, de be lehetett csukni az ajtót is.… A teherhordók is utolértek a málhákkal végre, így előkerültek a hátizsákok is, amibe a vacsoráig én bizony belebújtam „fürdés” után.

Vacsoránál újra előkerült a térkép a gyengén, akkumulátorról működő világítás mellett. Sokat nem láttunk, ezért a telefonnal világítottuk meg a kiterített papír-gps-t. Ngima kitalálta, hogy a holnapi pihenőnapunk helyett menjünk át a hágón, hiszen már alig néhány kilométerre vagyunk tőle. Nyomos okot hozott elő: holnaputánra havazás várható az ötezres hágóban és nehezebb lesz az átjutás rajta. Sokat nem gondolkozhattunk ezen, nem sok kedvünk volt hóviharban baktatni, ráadásul minden olyan felszerelés, ami ehhez kellett volna, az öszvérekkel megy valahol …

Így ráálltunk a holnapi túrára, ami 10-11 órányi hegyen-völgyön gyaloglást jelent majd, hogy estére Samdoba érjünk … Korán elmentünk aludni, hogy a másnapi megmérettetésre kipihenjük magunkat …  

Reggeli ma 8-tól, addigra a felszerelésünket kétfelé raktuk – külön a hátizsákba a következő néhány napra a trekkinghez szükséges felszerelést és külön a többit, amit teherhordó hoz utánunk a szállásra. Előbbibe kerültek a napközben szükséges felszerelések (héjkabát-, egy garnitúra váltóruha, néhány praktikus aprósággal), az utóbbiba a szállásokon elengedhetetlen dolgok, mint a hálózsák, pipere, váltócipő …

A pakolást gyorsan, már rutinos mozdulatokkal végeztük, tanulva a tavalyi Annapurna-körön tapasztaltakból, túl sok cuccot nem raktunk már ezekre a napokra, inkább az öszvéres csomagba kerültek bele a vastagabb, melegebb ruhák a most feleslegesnek ítéltekkel együtt …

Reggelire a szokásos almás amerikai palacsintát kértem, amiben ugyanúgy, mint a tegnapi vacsorában, nagyot csalódtam. A tészta és az alma nyers maradt, a használt liszt dohos volt … Szerencsére volt nálam még elegendő mennyiségi csoki és energiaszelet.

Míg José is elkészült a reggelijével, addig mi csendesen figyeltük a körülöttünk lévő nyüzsgést. Hordárok, sherpák osztották, szorozták, pakolták az expedíciók felszereléseit. Hordókba, zsákokba csomagolták azokat, felcímkézve a szervező cégek szalagjaival.  5 expedíció készülődött, ebből egy a Himlungra készült, a többiek velünk tartottak a Manaslu Alaptáborába.

9 körül végre elindultunk, az itiner 4 órányi járásra írta a mai szálláshelyünknek helyet adó TILIJE (2300m) falucskát. A lábaim nehezen szoktak vissza a hátizsákos felfele menetelhez, de lassacskán beindultak. A tervezett falut négy óra helyett másfél óra alatt értük el. Megálltunk egy szimpatikus szállásnak, de csak egy ebédre, így fél 11 táján… Mire elkészült a hajában főtt krumpli, szinte dél lett. Jóízűen csemegéztük a helyben termett gumókat, némi sóval és a helyiek által készített nak-sajttal. Vendéglátóink desszertnek sült kukoricát tálaltak aprócska fémtálcán. A ház mögötti kertben termett, és tűzön forgatva sült… Még csak hasonlítani sem tudtam az ízét az itthon megszokott főtt kukoricához. Annál sokkal édesebb és finomabb volt.

Ebéd után teli hassal nem volt könnyű újra elindulni, de ha már ilyen gyorsak voltunk, úgy döntöttünk, hogy még egy faluval közelebb megyünk a hegyünkhöz. Alig egyórányira, a 2515m magasan fekvű GOA faluban vackoltuk be magunkat estére.  A szállás tiszta, sőt saját  tusolós szobát kaptunk. A legnagyobb meglepetés azonban még sem ez volt. Az étkezőben összefutottam Ram-al, aki a Mera expedíción volt a túravezetőnk. Éppen a telefonomat raktam fel a hely egyetlen áramforrására, amikor megfordult … a meglepetéstől sem Ő, sem én hirtelen nem tudtunk megszólalni …

Pár szót váltottunk csak, mert a csoportjával indult tovább. Megtudtam, hogy Ők is a Manaslura jönnek, így most már biztos, hogy sokat fogunk találkozni még az elkövetkezendő hetekben …🙂