Hajnali fél 3 van ... nem tudok tovább nyugton maradni a hálózsákban, fészkelődésemre Angi is felriad. Nyugtalan éjszakája volt mindkettőnknek, egyikőnk sem tudott pihenni rendesen. 

Az étkezősátorban 3 órakor még sötét volt, de a személyzet már készítette a reggelinket. Lecsó készült tojással, aminek én nagyon örültem ... végre nem zabkásával kellett kínozni magam, hanem olyat ehettem, amit még ráadásul szeretek is.

4 órakor elindultunk felfelé a 2-es táborba. Utunk a tábortól majdnem 2 kilóméterre levő gleccserre vitt. Ott, ahol a gleccser meredeken emelkedni kezdett, megálltunk és az addig a hátizsákokon vitt hágóvasakat felszereltük a bakancsokra. Előkerült Szása zsákjából a kötél is, összekötözködtünk partyba és nagyon óvatosan, a sötétben fejlámpáinkkal megvilágítva a jeget elindultunk felfelé. A fejlámpák fényénél az utunkat keresztező kisebb-nagyobb hasadékokat kerülgetve lassan haladtunk.

Mire felkelt a nap, mi már kétórája úton voltunk. Nagyon meredeken emelkedett a hóban kitaposott út, nehezen haladtunk a súlyos zsákok miatt.  A felkelő nap fénye elől napszemüvegeink lencséje mögé menekültünk, 50 faktoros napkrémmel fedtük be a ruhák alól kilátszódó testrészeinket. Ugyan nem volt meleg, de a fehér hóról visszaverődő UV sugárzás pillanatok alatt megégetheti védelem nélkül maradó bőrünket. Ahogyan haladtunk felfelé a meredek platón, egyre több ruha került le rólunk, míg már csak a vékony gyapjú aláöltözet maradt. 

A hasadékokkal bőven tarkított útvonalon lassan, lépésről-lépésre haladtunk. Már-már reménytelen távolba veszett a tábor, amikor egy hatalmas szikla tövében megpillantottuk az aprócska, színes sátrakat. Már csak egy órányira voltunk tőle és az "út" is már enyhébben emelkedett, mégis járásunk inkább vánszorgásra hasonlított már ... mire odaértünk a 2-es táborba, több, mint 9 órát töltöttünk el a feljutással.

Szása a legjobb sátrat nézte ki nekünk, ezért a "komfortért" még 30 métert kellett felfelé küzdenünk a súlyos hátizsákkal a vállunkon. Próbáltunk "gyorsan" mozogni, ami egyre nehezebben ment mind az oxigénhiány, mind a teher miatt. A tábor köves részén ledobáltuk a zsákokat, kikötöttük magunkat a party-ból és megszabadítottuk bakancsainkat a hágóvastól. "Így talán könnyebb lesz eljutnom a sátorig" - gondoltam magamban, majd az ezt követő harmadik lépésnél egy hatalmasat estem ... nem számítottam arra, hogy az apró kövek jeget takarnak, aminek a felszíne a napsugárzás miatt megolvadt és az apró kövekre taposva csúszóssá is vált. Lerogytam a földre és kínomban csak vihogni tudtam ... Szása ezt látva odarohant, hogy minden rendben van-e, megütöttem-e magam. Megnyugtattam, hogy semmi bajom nincs, csak kicsit elfáradtam ...

Szép, zöld sátrat kaptunk, 3 személyeset. Kibányásztuk az izolációs fóliáinkat, és először azokat terítettem be a sátor aljába, ahol az alacsonyabban fekvő részen állt egy kisebb tócsa már. Abban bíztam, hogy ha oda helyezem a súlyosabb dolgokat, amik nem tudnak átázni, akkor megússzuk a holmijaink felvizesedését ... Az izolációs fóliára kerültek az addig tekercsben, a hátizsákokon pihenő matracalátétek, majd bedobáltuk a hátizsákjainkat.

Mielőtt hozzáláttunk volna a magunkkal hozott zacskós ételekből valami vacsoraféle készítésének, felfújható matracainkra megágyaztunk és egy picit pihentünk ... volna ... ha eltudtuk volna dönteni, hogy inkább fáradtabbak vagy éhesebbek vagyunk :-) A jelszó, hogy inkább aludjunk, mert úgy nem érezzük, hogy éhesek vagyunk! most nem játszott, ettünk néhány falatot, majd becsomagoltuk magunkat a hálózsákokba. Fura volt, hogy ezt, az anyukámtól hallott mondást nemcsak az Alföldön ismerik :-)

Félórányi pihenés után Szása ébresztett minket, elkérte az üres termoszokat, műanyag palackjainkat és a közeli forrásból vizet hozott nekünk. Nagyon szerencsések voltunk, hogy nem nekünk kellett felkutatni a forrást, bár Zsuzsáék korábban elmagyarázták, hogy hol találjuk meg.

Elővettük mindkét főzőszettünket, és beindult a "konyha" a sátor ajtajában. Igen komoly logisztika volt, mire kitaláltuk, hogy ki hol foglaljon helyet ehhez az attrakcióhoz, ki fogja az edény fülét, ki öntse a felforralt vizet az edényből a kicsi szájú műanyag palackokba ... a vége az lett, hogy közbeiktattunk egy nagyobb, szélesebb szájú termoszt az ide-oda öntögetéshez, hogy minél kevesebb víz vesszen kárba a melléöntés miatt :-) 

Közel 3 óra alatt forraltuk fel 6 liternyi vizünket, már teljes volt a hadművelet koreográfiája :-) A palackok nagyobb része polárba bugyolálva melegítette a hálózsákokat, a többiből tea, leves készült.

A hátizsákokat a sátor két oldalára pakoltuk, hogy védve legyünk a hidegtől. A bakancsokat belülre raktuk, hogy a közelben legyenek, ha valamiért ki kell menni a sátroból. Mi magunk a sátor közepére ágyaztunk. Mire lement a nap, megvacsorázva, átmelegedve adtuk át magunkat az álomnak. 

Kora estére vihar támadt a táborra, hatalmas széllel és havazással. Ebből csak annyit észleltem, hogy a feltámadó szél meg-megrángatta a sátrat, emiatt a sátorbelsőre ráfagyott páránk az arcomba potyogott, néha felriasztva álmomból ... holnap pedig már a 3-as táborban töltjük a következő éjszakát, 6100 méteren ....

Még este összekészítettük azokat a holmikat, amiket még szerettünk volna felvinni magunkkal. Alig hagytam néhány dolgot itt, szinte csak egy váltóruhát és a "fürdőszobát". Ezekre majd akkor lesz szükség, mielőtt elindulunk hazafelé az Alaptáborból. A gyógyszerkészletet is átnéztem és csak a legfontosabbnak ítélt szereket vettem magamhoz.

Egyik túratársamnál mindenféle gyógyszer volt, alaposan felkészült a hegyre, komplett gyógyszertár lapult a táskájában. Nálam csak az elmúlt két év alatt kitapasztalt, megbízható készítmények voltak kiegészítve a tüdőembólia esetén beadandó injekcióval. Szerencsére erre nem volt szükség, Ő megoldotta ezt fecskendőmentes változatban. Így az oltóanyagot nem is kellett felvinni sem.

Gyors reggeli után immár harmadszor indultunk el ugyanazon az ösvényen felfelé, szinte már csukott szemmel is tudtuk a járást. A 4000 méter fölött eltöltött idő miatt most már érzékelhető volt, hogy jobban bírjuk a tempót, később fáradunk el. Kevesebb pihenővel, hamarabb értünk fel az 1-es táborba, mint pár nappal ezelőtt. A folyón való átjutást is gördülékenyebben oldottuk meg, nem kísérleteztünk azzal, hogy keskenyebb részét keresgéljük a folyónak, hanem inkább alkudtunk a lovas átkelés árából :-)  

Az ebédre kapott leves és húsféle elfogyasztása után mindannyian elvonultunk egy picit pihenni, mert délutánra Szása beígérte nekünk a gyakorlatozást, amit végül nem a gleccseren, hanem a tábor közepén tartott meg nekünk.

Jobb lett volna a gleccseren, mert akkor nem a kíváncsi táborlakók és guid-ok előtt nevettük volna szét az egész gyakorlatot. Pedig mi próbáltunk nagyon komolyak lenni :-) de nem sikerült ... mindenesetre megtanultam a partyba bekötözködés egy vadonatúj formáját, az "orosz módra"-t és bizony bármennyire is ellenkeztünk, Szása hajthatatlan maradt: "Oroszországban úgy kell csinálni, ahogyan az oroszok!" ... Akkor úgy csináljuk, bármennyire is ettől eltérően tanultuk az itthoni tanfolyamokon.

Felkerült a beülőre a mászógép, néhány karabíner, hevederek, a reverso (ereszkedő) és a biztonság kedvéért az összes pruszik. Mindannyian abban bíztunk, hogy nem lesz szükség egyetlen eszközre sem a hegyen, de én is úgy voltam nyugodt, hogy a kezem ügyében tudtam őket. A táborban tartozkodó összes guid már nekünk mutogatott és magyarázott, mire vége lett a "gyakorlatozásnak" :-)  

Időközben előkerült tegnapi új ismerősünk is, Tivadar, később Zsuzsa és Gábor is csatlakozott egy kis beszélgetésre hozzánk. Tivadar igazi "életművész". Néhány hónappal korábban még Kínában élt, mára már Kirgizisztánba költözött, hogy a fővárosban, Bishkekben angol nyelvet tanítson diákoknak. Nem mellesleg Ő így tanul oroszul...

Zsuzsáék még pár napot itt töltenek a táborban pihenésképpen a csúcsmászás megkezdése előtt, Tivadar pedig csatlakozva egy azerbajdzsáni hegymászóhoz holnap, mint mi, indul feljebb az első akklimatizációs körére.

Ma megkaptuk az ételcsomagot, amiből gazdálkodhatunk az elkövetkezendő hetek alatt, csak bízni tudok abban, hogy megfelelő ételféléket válogattam össze...csomagolt sonkát, por alakú burgonyapürét, zacskós zabkását, csokoládét, kétszersültet, datolyát, otthonról hozott magvakkal, kolbásszal és bögrés levessel kiegészítve. Igazából fogalmam sem volt, hogy majd mit is fogok fennt főzni és enni, de arra gondoltam, hogy az otthoni ételekkel nagyon nem lövök mellé, egy biztos, éhen halni nem fogok :-)

Úgy terveztük, hogy holnap felmegyünk a 2-es táborba, ami 5300 m mgasan van, alvás után pedig feljebb megyünk a 3-as táborba 6100 méterre. A következő hajnalban pedig még feljebb tornázzuk magunkat 6400 méterig, mielőtt lejönnénk egymenetben az 1-es táborba. Tehát ennek megfelelően kellett végiggondolni, hogy milyen és mennyi ételnek valót viszek fel magammal, túl a ruházaton és technikai felszereléseken... ez így súlyban is végig-gondolandó volt, mert ha túl nehéz a hátizsák, akkor nagyon lelassulunk a hegyen, ráadásul az oxigén is jóval kevesebb már, mint itthon :-)

Kiderült, hogy jó pénzért porter-szolgálatot vehetünk igénybe, így nem nekünk kell mindent egyszerre felcipelnünk. Így másnap hajnalban a hálózsákom és a nagy pehelykabátom összepréselt állapotban a porterhez került, mert már csak ezek nem fértek bele a hátizsákba. 

Este összepakoltunk mindent, próbálgattuk, emelgettük a hátizsákokat, amik nem lettek könnyűek ... a hágóvasakat ráigazítottam a nagybakancsra, kikészítettem reggelre a ruhát, héjkabátot, héjnadrágot, polárt.

Vacsora után még kértünk forró vizet a palackokba éjszakára és befészkelődtünk a hálózsákjainkba ... ezen az éjszakán az alvás elmaradt ... nem is tudom megmondani, hogy hányszor másztam ki a sátorból, hányszor néztem sóvárogva a holdfénnyel megvilágított csúcs felé ... úgy éreztem, hogy sosem jön el a hajnali 3 óra ... 

A tegnap koraesti segélyhívó rádiózásnak a vége az lett, hogy hegyivezetőnk az éjszakát a hegyen töltötte több más giud-al együtt egy 4 fős koreai csapat lementésén fáradozva.

Délelőtt 10 körül még a mentőcsapat nem érkezett le az 1-es táborba, pedig nekünk mára Szása gyakorlatozást írt elő a gleccseren. Mivel nem volt pontos információnk arról, hogy mikor érkeznek le, így kis csapatunk úgy döntött, hogy míg visszaér vezetőnk a mentésből, addig mi "önállósítjuk" magunkat - ha már veszítünk így egy napot, ne veszítsünk többet alapon -, levágtázunk az Alaptáborba lennt maradt felszerelésünkért és azzal még a mai nap folyamán vissza is jövünk.

Az ötletet tett követte, elbúcsúztunk Zsuzsától és Gábortól, hagytunk üzenetet a tábor-vezetőnek és elindultunk az Alaptáborba.

Talán 10 perce lehettünk már az ösvényen, amikor hangos fütyülésre, kiáltozásra figyeltünk fel. Szása volt az, aki miután visszaért a táborba és megkapta az üzenetünket, pihenés nélkül utánunk rohant. Előadtuk tervünket, amit nem helyeselt, egyrészt azért, mert a déli órákra a folyó, amin át kellene kelnünk megárad és veszélyessé teszi az átkelést, másrészt az Alaptáborból még aznapi visszatérést az 1-es táborba túl fárasztónak ítélt meg ahhoz, hogy holnap pihenten tudjuk a trenírozást elkezdeni a gleccseren.

Azt javasolta, hogy menjünk vele vissza az 1-esbe, a hálózsákot vegyük magunkhoz és aludjunk lennt. Majd holnap jöjjünk fel az 1-es táborba korán reggel, hogy még tudjunk pihenni. Egymásra néztünk és visszafordultunk, hogy a víz és az energiaszeletek mellé bekerüljenek a hálózsákok is a majdhogynem üresen tátongó hátizsákokba.

Mire összekaptuk magunkat, Szása is indulásra készen állt. Hiába próbáltuk meggyőzni Őt arról, hogy maradjon, pihenjen, hajthatatlan volt, mindenáron Velünk akart jönni. Hogy nyomatékosítsa bennünk szándékát: "I am yours guid!" (Én vagyok a Ti hegyivezetőtök!) felkiáltással magára kapta hátizsákját és széles mosollyal az arcán túrabotjával az ösvény irányába mutatott... elindultunk mindannyian.

Az oldalmorénán szembejövet mindenféle nemzetiségű hegymászóval találkoztunk. Volt, aki hangosan köszönt, volt, aki csak csendesen, köszönés nékül, fáradtan baktatott tovább ... 

"Jó napot kívánok!" szólt utánunk ékes magyar szólással egy magas fiatalember, miután elhaladt mellettünk ... Majdnem megcsúsztunk a meglepetéstől :-) Először angol köszönés - majd rögtön magyar ... így próbálta Tivadar, külföldre szakadt hazánkfia megtalálni azt a három magyar nőt, akikről az Alaptáborban hallott :-) vagyis minket ...

Gyors bemutatkozás a göröngyös hegyoldalon, örömködés, hogy ismét magyarral találkozunk, kölcsönös megnyugtatás, hogy holnap még látjuk egymást, többet tudunk beszélgetni ... és már loholtunk is lefelé.

Útközben nem sokat kommunikáltunk egymással, helyette kapkodtuk a lábainkat, hogy még eső előtt az Alaptáborba érjünk. Az utolsó kilóméterekben úgy tűnt, mintha szegény vezetőnk járás közben aludna, amin nem csodálkozott egyikőnk se, hosszú és nehéz éjszaka volt mögötte. Annyit sikerült megtudnunk a koreai csapatról, hogy négyőjük közül háromnak igen súlyos fagyási sérülei voltak és emiatt nem mertek egyedül leindulni a 3-as táborból. Csak azt nem értettem az egész történetből, hogy hogyan mertek elindulni vezető nélkül a csúcsra ...

Kerek 3 óra alatt értünk az 1-es táborból az Alaptáborba, éppen amikor beléptünk az étkezősátorba, eleredt az eső.

Bezsákoltuk itthagyott maradék felszerelésünket, majd vacsora után bevackoltuk magunkat jó meleg hálózsákjainkba. Még elalvás előtt hazaüzentem, hogy most már néhány napig biztosan nem leszek elérhető, mert a csúcsmászás előtt már nem jövünk le az Alaptáborba ...

Holnaptól kezdődik a neheze ...

Ma reggel is hamarabb ébredtem, mint ahogyan az ébresztő szólt volna. Ez már a második éjszaka volt, amit sikerült végigaludnom anélkül, hogy a "természet" többször is közbeszólt volna. Most éjjel csak egyszer, úgy éjfél körül kellett kimennem és a felhőtlen, csillagokkal teleszórt égbolt alatt fenségesen tornyosult a tábor fölé a Lenin. Felemelő érzés volt a tábor csendjében az égbolton felfedezni a Nagy Göncölt ...

A hosszabb alvás ellenére elég gyűrött fejjel másztam ki a sátorból, valószínűleg túl keveset ittam a tegnapi nap folyamán. Pedig kínosan ügyelek az elegendő folyadékbevitelre, még akkor is, ha emiatt sűrűbben kell ellátogatni arra a bizonyos helyre :-) Tavaly tavasszal az Everest trekkingen, éppen a Khala Phattar csúcsmászása előtt tapasztaltam meg, hogy milyen kínokkal jár, ha kevés folyadék kerül a szervezetbe magashegyen. Azt az átvirrasztott éjszakát sohasem fogom elfelejteni... 

Regggelire a szakács poridge-t készített, amit már próbáltam itthon is elkészíteni magamnak, hogy szoktassam hozzá a gyomrom. Eddig úgy gondoltam, hogy simán meg tudom már enni ezt a hol vízben, hol tejben felfőzött zabkását. Most azonban úgy tűnt, hogy ez az elképzelés nem igazán fedi a valóságot. Legutóbbi nepáli túrám alkalmával sem sikerült megszeretni ezt az amúgy egészéges és energiadús ételt. Akkor is és most is csak az egy falat, egy korty módszer bevetésével sikerült legyűrni magamba, annak ellenére, hogy egy kis sárgabarack lekvár a segítségemre volt. 

Fél 10-re már ismét útra készen állt kis csapatunk. A mai terv a Yuhina 5020 méteres csúcsának az elérése. Ma többen indultak megmászni ezt a tábor közelében lévő hegyet, mindannyian a következő napokban a 2-es tábor felé készültek, úgy, ahogyan mi is.

A korábban indulók már csak apró kis pontok voltak a hegy oldalán kanyargó ösvényen, mire mi is elindultunk. Ráértünk, nem siettünk, ma nem volt cél, hogy ebédre visszaérjünk :-) Ma a feladat az volt, hogy összeszokjunk, hogy megtanuljunk együtt mozogni a hegyen. Szása menet közben mutatott egy-két lépést a morzsalékos ösvényen, hogy hogyan tudunk, tudok nagyobb magabiztossággal lépkedni felfelé, mert igencsak próbára tette, lekötötte a figyelmemet minden lépés, amikor azt éreztem, hogy le fogok csusszani a törmeléken. 

A táborhoz közeli "hegy" tetejére érve azt hittük, hogy megérkeztünk. Ránéztem a magasságmérőre és az alig 300 méternyi szintemelkedést mutatott ... A korábban mellettünk elhaladó túrázókkal sem találkoztunk, hogy szembejöttek volna velünk, sőt a korai indulókat sem láttuk magunk körül ... Szása kérdésünkre, hogy hova megyünk, túrabotjával jobb felé, egy jóval magasabb hegy felé intett, hogy oda ... és valóban,ha jobban megnéztem a hegyet, mintha ott mozgott volna a teteje környékén néhány apró, zöld és piros pontocska ...

Jesszusom! Gondoltam magamban, az még nagyon messze van! Átkeltünk egy havas, jeges részen, és elindultunk a kis, színes pontok irányába felfelé. Mire elértünk ide a táborból, lekerültek rólunk a melegebb, vastagabb holmik, és vékony aláöltözőben voltunk. Rólam már konkrétan szakadt a verejték.

Mire felértünk a Yuhina tetejére, igencsak kapkodva szedtem a levegőt... pedig nem rohantunk, szépen együtt mozogtunk, alig-alig álltunk meg pihenni. A sziklás rész végén volt egy kis hóval borított 5-6 méternyi felfelé tartó szakasz, ahova még felmentünk volna. Az addigra már olvadozó havon, annyira csúszott a kis túracipőm talpa, hogy már nem mertem továbbmenni. Szerencsére a többiek is úgy ítélték meg, hogy talán itt már nem csúszkálnánk, így visszafordultunk a kövek felé, ahol találtunk egy klassz kis lapos teraszt. Megszavaztuk a piknik-time-ot :-)

A zsákokból előkerült egy kis tea, némi energiaszelet, meg a reggelinél el nem fogasztott süti. Én próbáltam még húzni egy picit az időt a leindulással - mert még gyűjtöttem magamban a bátorságot, hogy azon a kavicsos, meredek részen el merjek indulni lefelé... fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom kivitelezni, már felfelé és az járt a fejemben, hogy felfelé még csak-csak ... de lefelé?

A megoldást Szása adta :-) Az ösvény melletti kőfolyásos rész felé terelt minket, ahol bemutatta, hogy hogyan lehet itt gyorsan lemenni. Egy lépéssel fél-egy métert lehetett haladni lefelé, ahogy folyt az apróbb, nagyobb kő a lábunkkal együtt. Most én mentem elől, de be kell vallanom, reszketett a gyomrom ... féltem, hogy a kövekkel együtt lecsúszok... azonban teljesen alaptalan volt a félelmem! Túratársaim simán "elnyargaltak" mellettem, nagyon élvezték a csúszkálást, mire leértünk a kőfolyás aljára már én is sajnáltam, hogy csak eddig tartott. Mire ebédidő lett, visszaértünk a táborba.

Ebéd után pihenésképpen egy picit elidőztünk a teherhordó lovaknál, a lányok éppen a sörények fonásával foglalkoztak, amikor magyar szó ütötte meg a fülünket! Egy magyar hölgy, Molnár Zsuzsanna "Hol vagytok magyarok?" kiáltozására lettünk figyelmesek. Annyira jólesett látni, hallani magyar szót a magunkén kívül :-) Mi is hallottuk már lennt az alaptáborban az egyik hegyi vezetőtől, hogy itt valahol van/volt egy magyar hölgy és egy magyar férfi, de nem tudta megmondani, hogy itt vannak-e még, vagy csak voltak már... És itt voltak még :-) Zsuzsa és Gábor ugyanazzal az utazási irodával érkeztek, mint mi, csak néhán nappal korábban. Ők már túl voltak az első akklimatizációs körön a hegyen, és kíváncsian faggatuk Őket a fenti körülményekről. Így tudtuk meg többek között, hogy melyik sátrat ne válasszuk a 2-es táborban, hol találunk ivóvizhez forrást, milyen ételféléket érdemes összeválogatni a következő napokra a high food pack-ból. Azt tudtuk, hogy ellátásunk már nem lesz a hegyen feljebb, ott nekünk kell majd magunknak vizet csinálni a hóból és főzni is ételt, de hogy hogyan válogassuk össze ehhez az ételeket és leginkább miből lehet válogatni, még kérdés volt számunkra. Mindannyian hoztunk otthonról plusszban magunkkal egy-két ételfélét, bögrés levest, zabpelyheket, zacskós trekking ételt. 

Szása a következő napokat úgy tervezte el, hogy holnap gyakorlunk a gleccseren, azután felmegyünk a 2-es táborba, majd a 3-as táborba. Onnan pedig lejövünk vissza ide az 1-es táborba, a következő napon pedig még lejjebb megyünk, az alaptáborba regenerálódni. Néhány nap pihenő után pedig az alaptáborban hagyott maradék felszereléssel együtt visszajövünk ide. És innen indítjuk újra a második kört, aminek a vége a csúcsmászás lesz. 

Itt úgy gondoltam, hogy csak az időjárás lesz a legérzékenyebb pont ... mert míg délután 5 óráig ragyogott a nap, este 7 órára újra szakadt a havas eső.

Ezt a szépen felépített tervet húzta keresztül egy 4 fős koreai csoport segélyhívása, ami miatt a táborban lévő hegyi vezetőknek este 10 órakor el kellett indulniuk a 3-as táborba menteni ...

Egy nagy teremben állok, körülöttem a gyerekeim, a párom, a szüleim. Egyszercsak a félhomályból odalép hozzám sok-sok évvel ezelőtt elhunyt anyai nagyapám, átölel, magához szorít és csak ennyit súg a fülembe: "Vigyázz magadra Kislányom!"

Könnyeimmel küzdve ébredtem ... telefonom még nem jelzett, hogy kelni kellene. Próbáltam pihenni még egy keveset, de nem sikerült. Csendben fészkelődve vártam, hogy megszólaljon végre a telefon, próbáltam Angit nem felébreszteni még.

Ma korábban, hatkor keltünk, hogy technikai felszereléseinket átcsomagoljuk egy nagyobb táskába, mert még este úgy döntöttünk, hogy egybecsomagolva felvitetjük az 1-es táborba. Így fejenként közel 10 kilóval könnyítettünk málháinkon. Még így is majdnem 20 kilóra rúgott a hátizsák súlya, amit az első fordulóban terveztem felcipelni a hátamon. A maradék holmit az Alaptábor egyik raktárába helyeztük, azokat majd a következő menetben felvisszük.

A bőséges reggeli elfogyasztása után 9 körül elindultunk a tegnapról már ismerős ösvényen az 1-es tábor felé. Hátizsákom súlya alatt meg-megroggyant a térdem az első métereken, míg végre hozzászokott a teherhez. Most örültem, hogy az elmúlt hetek során a 20 kilós súlmellényben róttam a lépcsőket órákon át a Könyvelőiroda panelépületében ... azonban a korábbi edzések ellenére nagyon súlyosnak éreztem most a zsákot.

Nehezen lendültem bele az első kilóméterekbe, pedig itt még csak enyhén emelkedett a sztyeppe. 10 körül értünk az első pihenőhelyre, ahol tegnap találkoztunk spanyol orvos barátunkkal. Pihenőnket koreaiak zavarták meg, akik hangoskodásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Néhány közös fotó elkészülte után folytattuk utunkat a meredeken emelkedő, sziklás, köves ösvényen.

Most, súllyal a hátamon sokkal nehezebb volt felfelé menni, de egy kis idő után normalizálódott a pulzusom, megnyugodott a légzésem, sikerült felvennem a szokásos "robot-tempómat", és lassú, folyamatos tempóban elindultunk felfelé. Egyikünk szenvedett ettől, mert Ő inkább a "fussunk előre és pihenjünk egy kicsit, majd fussunk bele újra" tempóhoz szokott hozzá. Szása látva, hogy le-lemaradozgat emiatt, taktikát változtatott és helyettem inkább Ő ment elől, diktálta a sebességet. Kicsit furcsa volt változtatni az eddig megszokott ritmusomon. 

A meredek, vörös földes kaptató után, végre elértük a hágó tetejét, ahonnan átbukva egy kis pihenőt engedélyeztünk magunknak egy gyönyörű, aprócska kék virágokkal telehintett, füves részen.

Gyors pihi után ereszkedni kezdtünk a hágó túloldalán levő nagyon meredek oldalon. Reszkettek a lábaim a súly alatt, ahogy óvatosan lépkedtem az apró köves ösvényen... végig azért imádkoztam, hogy ne csússzon meg a cipőm talpa a morzsalékon, nehogy egy gleccserhasadék alján találjam magam. Szerencsére gyorsan leértünk és jobbra térve hosszú kilóméterek következtek a hol nagyobb, hol kisebb kőfolyásokkal tarkított hegyoldalon.

Úgy délután 1 óra körül már korgott a gyomrom. Hiába ettem tele magam reggel, a szervezetem gyorsan elégette a bevitt kalóriát. Szerencsére nemcsak én éreztem a késztetést arra, hogy legalább egy energiaszeletet magamba tömjek, így egy nagyobb kő mellett ledobáltuk zsákjainkat. Pár falatot ettünk és közben Szásától kérdezősködtünk a hátralévő útról. Nagyon elkenődtünk, amikor Szása közölte velünk, hogy még közel 2 és fél órányira vagyunk a tábortól. Szótlanul egymásra néztünk, felvettük málháinkat és csendesen baktattunk tovább az oldalmorénán.

Hamarosan egy vörös színű, nagyon sebes sodrású gleccserfolyóhoz értünk, ahol 3 lovas várt a túloldalon türelmesen. Először azt hittük várják, hogy átkeljünk a folyón, és a keskeny ösvényen tudjanak visszafelé menni lovaikkal. Tévedtünk. Valóban ránk vártak, de inkább azért, hogy fejenként 5 dollárért cserébe átvigyenek lovaikkal a folyón. Az ajánlat jónak tűnt, mert egyikőnknek sem volt kedve a jéghideg vízen átgázolni. Szása azonban nem értett velünk egyet, inkább átkelési lehetőséget keresett. Zsuzsit azonban nem lehetett eltántorítani, így Őt felsegítette az egyik lovas a háta mögé.

Mi Angival addigra már Szása után eredtünk biztonságos átkelést keresve. Szása két nagyobb követ dobott a folyóba, ahol kicsit keskenyebbé vált a víz, azokon ugrálva a folyó közepén lévő kisebb szigetre még szárazon átjutottunk... innen már kicsit veszélyesebb rész jött, Szása bakancsát a derekára kötötte és a sebes sodrás közé lépett. Sajnos azonban megcsúszott, egyensúlyából kibillent és úszás lett az átkelés vége.

A lovasok egy ideig nézték szerencsétlenkedésünket, majd egyikük a habokon átkelve a segítségünkre sietett. Nem gondolkoztunk tovább a lehetőségeinken Angival, mi is lóval keltünk át.

Újra meredeken felfelé tartott az ösvény, eddigre már hozzászoktam a súlyhoz a hátamon. Mégis megkönnyebbültem, amikor a távolban megpillantottam a sárga sátrakat. Csendben hálát adtam, hogy végre itt vagyunk, bár még bő félóra gyaloglás várt Ránk. 

Negyed 3 volt, amikor holtfáradtan elértük az 1-es tábort. Szása bemutatott minket a tábor-vezetőnek, aki beljebb terelt minket a sátrak közé. Kaptunk szállást, teát, levest, ami most vérré vált. Órámra pillantottam ... 4360 méteren vagyunk, a légnyomás 604 Hpa ... otthon a légnyomás 1015 szokott lenni ... 

Miután bedobáltuk holmijainkat a sátorba, kiültem egy nagy fekete kőre és ámulattal tekintettem a fölénk tornyosuló hegyekre. Olyan volt, mint egy megvalósult álom. Úgy csillogott a jeges, firnes hó a csúcsok alatt, mintha cukormázzal lenne bekenve. Látszott, hogy nagyon erős szél fúj a gerincen, szinte füstölt a hegytető.

Nem győztem betelni a látvánnyal... mindig ugyanazok az érzések kavarognak bennem, amikor ilyet látok ... vajon mi lehet a hegy mögött? Sokszor felmerül bennem, hogy ... ott van vége a világnal és a hegy mögött csak a Jóisten üres papírja hever ... talán ezért is vágyom mindig felfelé a hegy tetejére, hogy gyermeki kíváncsiggal onnan szemügyre vehessem, mi lehet odaát ...

Vacsora előtt a kantin oldalára kifüggesztett időjárás előrejelzést tanulmányozva ledöbbentem. A hétvégére 80 km/órás szelet és -33 fok hőmérsékletet prognosztizált a csúcsra. Eszembe jutott, amit az alaptáborban mondott Szása, amikor emlegette a helyi szelet. Csak remélni tudom, hogy míg itt vagyunk a hegy nekünk csak a szelídebb arcát mutatja ...