08.06. Camp 1 (4400m)

Egy nagy teremben állok, körülöttem a gyerekeim, a párom, a szüleim. Egyszercsak a félhomályból odalép hozzám sok-sok évvel ezelőtt elhunyt anyai nagyapám, átölel, magához szorít és csak ennyit súg a fülembe: "Vigyázz magadra Kislányom!"

Könnyeimmel küzdve ébredtem ... telefonom még nem jelzett, hogy kelni kellene. Próbáltam pihenni még egy keveset, de nem sikerült. Csendben fészkelődve vártam, hogy megszólaljon végre a telefon, próbáltam Angit nem felébreszteni még.

Ma korábban, hatkor keltünk, hogy technikai felszereléseinket átcsomagoljuk egy nagyobb táskába, mert még este úgy döntöttünk, hogy egybecsomagolva felvitetjük az 1-es táborba. Így fejenként közel 10 kilóval könnyítettünk málháinkon. Még így is majdnem 20 kilóra rúgott a hátizsák súlya, amit az első fordulóban terveztem felcipelni a hátamon. A maradék holmit az Alaptábor egyik raktárába helyeztük, azokat majd a következő menetben felvisszük.

A bőséges reggeli elfogyasztása után 9 körül elindultunk a tegnapról már ismerős ösvényen az 1-es tábor felé. Hátizsákom súlya alatt meg-megroggyant a térdem az első métereken, míg végre hozzászokott a teherhez. Most örültem, hogy az elmúlt hetek során a 20 kilós súlmellényben róttam a lépcsőket órákon át a Könyvelőiroda panelépületében ... azonban a korábbi edzések ellenére nagyon súlyosnak éreztem most a zsákot.

Nehezen lendültem bele az első kilóméterekbe, pedig itt még csak enyhén emelkedett a sztyeppe. 10 körül értünk az első pihenőhelyre, ahol tegnap találkoztunk spanyol orvos barátunkkal. Pihenőnket koreaiak zavarták meg, akik hangoskodásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Néhány közös fotó elkészülte után folytattuk utunkat a meredeken emelkedő, sziklás, köves ösvényen.

Most, súllyal a hátamon sokkal nehezebb volt felfelé menni, de egy kis idő után normalizálódott a pulzusom, megnyugodott a légzésem, sikerült felvennem a szokásos "robot-tempómat", és lassú, folyamatos tempóban elindultunk felfelé. Egyikünk szenvedett ettől, mert Ő inkább a "fussunk előre és pihenjünk egy kicsit, majd fussunk bele újra" tempóhoz szokott hozzá. Szása látva, hogy le-lemaradozgat emiatt, taktikát változtatott és helyettem inkább Ő ment elől, diktálta a sebességet. Kicsit furcsa volt változtatni az eddig megszokott ritmusomon. 

A meredek, vörös földes kaptató után, végre elértük a hágó tetejét, ahonnan átbukva egy kis pihenőt engedélyeztünk magunknak egy gyönyörű, aprócska kék virágokkal telehintett, füves részen.

Gyors pihi után ereszkedni kezdtünk a hágó túloldalán levő nagyon meredek oldalon. Reszkettek a lábaim a súly alatt, ahogy óvatosan lépkedtem az apró köves ösvényen... végig azért imádkoztam, hogy ne csússzon meg a cipőm talpa a morzsalékon, nehogy egy gleccserhasadék alján találjam magam. Szerencsére gyorsan leértünk és jobbra térve hosszú kilóméterek következtek a hol nagyobb, hol kisebb kőfolyásokkal tarkított hegyoldalon.

Úgy délután 1 óra körül már korgott a gyomrom. Hiába ettem tele magam reggel, a szervezetem gyorsan elégette a bevitt kalóriát. Szerencsére nemcsak én éreztem a késztetést arra, hogy legalább egy energiaszeletet magamba tömjek, így egy nagyobb kő mellett ledobáltuk zsákjainkat. Pár falatot ettünk és közben Szásától kérdezősködtünk a hátralévő útról. Nagyon elkenődtünk, amikor Szása közölte velünk, hogy még közel 2 és fél órányira vagyunk a tábortól. Szótlanul egymásra néztünk, felvettük málháinkat és csendesen baktattunk tovább az oldalmorénán.

Hamarosan egy vörös színű, nagyon sebes sodrású gleccserfolyóhoz értünk, ahol 3 lovas várt a túloldalon türelmesen. Először azt hittük várják, hogy átkeljünk a folyón, és a keskeny ösvényen tudjanak visszafelé menni lovaikkal. Tévedtünk. Valóban ránk vártak, de inkább azért, hogy fejenként 5 dollárért cserébe átvigyenek lovaikkal a folyón. Az ajánlat jónak tűnt, mert egyikőnknek sem volt kedve a jéghideg vízen átgázolni. Szása azonban nem értett velünk egyet, inkább átkelési lehetőséget keresett. Zsuzsit azonban nem lehetett eltántorítani, így Őt felsegítette az egyik lovas a háta mögé.

Mi Angival addigra már Szása után eredtünk biztonságos átkelést keresve. Szása két nagyobb követ dobott a folyóba, ahol kicsit keskenyebbé vált a víz, azokon ugrálva a folyó közepén lévő kisebb szigetre még szárazon átjutottunk... innen már kicsit veszélyesebb rész jött, Szása bakancsát a derekára kötötte és a sebes sodrás közé lépett. Sajnos azonban megcsúszott, egyensúlyából kibillent és úszás lett az átkelés vége.

A lovasok egy ideig nézték szerencsétlenkedésünket, majd egyikük a habokon átkelve a segítségünkre sietett. Nem gondolkoztunk tovább a lehetőségeinken Angival, mi is lóval keltünk át.

Újra meredeken felfelé tartott az ösvény, eddigre már hozzászoktam a súlyhoz a hátamon. Mégis megkönnyebbültem, amikor a távolban megpillantottam a sárga sátrakat. Csendben hálát adtam, hogy végre itt vagyunk, bár még bő félóra gyaloglás várt Ránk. 

Negyed 3 volt, amikor holtfáradtan elértük az 1-es tábort. Szása bemutatott minket a tábor-vezetőnek, aki beljebb terelt minket a sátrak közé. Kaptunk szállást, teát, levest, ami most vérré vált. Órámra pillantottam ... 4360 méteren vagyunk, a légnyomás 604 Hpa ... otthon a légnyomás 1015 szokott lenni ... 

Miután bedobáltuk holmijainkat a sátorba, kiültem egy nagy fekete kőre és ámulattal tekintettem a fölénk tornyosuló hegyekre. Olyan volt, mint egy megvalósult álom. Úgy csillogott a jeges, firnes hó a csúcsok alatt, mintha cukormázzal lenne bekenve. Látszott, hogy nagyon erős szél fúj a gerincen, szinte füstölt a hegytető.

Nem győztem betelni a látvánnyal... mindig ugyanazok az érzések kavarognak bennem, amikor ilyet látok ... vajon mi lehet a hegy mögött? Sokszor felmerül bennem, hogy ... ott van vége a világnal és a hegy mögött csak a Jóisten üres papírja hever ... talán ezért is vágyom mindig felfelé a hegy tetejére, hogy gyermeki kíváncsiggal onnan szemügyre vehessem, mi lehet odaát ...

Vacsora előtt a kantin oldalára kifüggesztett időjárás előrejelzést tanulmányozva ledöbbentem. A hétvégére 80 km/órás szelet és -33 fok hőmérsékletet prognosztizált a csúcsra. Eszembe jutott, amit az alaptáborban mondott Szása, amikor emlegette a helyi szelet. Csak remélni tudom, hogy míg itt vagyunk a hegy nekünk csak a szelídebb arcát mutatja ...