08.05. Harmadik nap az Alaptáborban

Reggel csodálatos napsütésre ébredtünk, végre egyetlen felhő sem látszódott az égen :-) Felcsillant a remény szikrája, a túracipőm ma már biztosan száraz lesz! 

A tegnap délutáni séta a magashegyi bakancsban igencsak megviselt, még belegondolni is szörnyű volt, hogy hamarosan éjjel-nappal ebben a bakancsban fogok lenni ...

Gyorsan kiraktam túracipellőmet a sátor elé, hogy minél több napfény érje és mire végeztünk a reggelivel, száraznak lehetett nyilvánítani. Összeszedtük az aznapra való "alapbivakfelszerelést", ami esőkabátból, esőnadrágból, egy polárpulcsiból, fejlámpából, izolációs fóliából, némi harapnivalóból és folyadékból állt, majd az étkezősátor előtt még elfogyasztottunk egy-egy bögre teát sütkérezve a napon, míg Szása is összeszedelőzködött. 

1/2 10 volt, mire végre elindultunk az első "igazi" akklimatizációs túrára :-) az 1-es tábor irányába. Az ösvény egy hatalmas kövekkel teleszórt sztyeppén vezetett át, ahol a fű között megannyi csodálatos virág illatozott. Késztetést éreztem arra, hogy hasra vágjam magam és közeli fotót készítsek egyik kedvencemről, az enciánról a Lenin-csúccsal a háttérben. Így az encián-heggyel sorozatom bővült egy újabb darabbal. Ez a picinyke virág eddig bármerre jártam, mindenhol fellelhető volt: az Alpok hegyei között láttam először, miközben életem első 3000 méter feletti csúcsára, a Grossvenedigerre készültem, találkoztam vele a Kaukázusban, az Elbruszra készülve és tavaly a Himalájában is, a Mera Peak akklimatizációs köreinél ... és most itt, a Pamírban ... Ugye milyen hihetetlen??? 

Az első pihenőnél néhány férfiból álló csapat készülődött a továbbhaladásra, amikor ismerős arc köszönt Ránk ... a döbbenettől földbegyökerezett a lábam és hirtelen nem tudtam megszólalni sem.

Az a spanyol orvos köszönt Ránk, akivel tavaly Nepálban a Mera Peak-en másztunk együtt és az Island Peak alaptáborában is összefutottunk. Ő volt az, aki a szálláson egy villával bökdöste fagyott lábujjamat, hogy érzek-e vele bármit is ... nem éreztem és ez akkor erősen megviselt. Érzéketlen lábujjal sem a gyaloglás, sem a mászás a köveken, sziklákon nem volt túl biztonságos és ez bizony sokat nyomott a latba, amikor félbe kellett szakítanom az Island Peak mászását.

Rövid pihenő után, mi is nekiveselkedtünk az előttünk álló, innen már meredeken emelkedő, köves, morzsalékos ösvénynek, ami az előző napok esős időjárása miatt csúszóssá, sárossá változott. Mi a rövidebb, de meredeken emelkedő szakaszt választottuk - miért is nem  a könyebbet? :-) - ahol cikk-cakkban haladtunk szép, lassú tempóban felfelé, szót fogadva Szása SLOWLY! felkiáltásainak... kb egy óra múlva felértünk a 4200 méter magas hágó legmagasabb pontjára, ahonnan elégedetten tekintettünk körbe. Elénk tárult a hágón túli világ, ami a Lenin csúcsához vezető gleccserfolyam alsó, olvadozó, hasadékokkal teletűzdelt része volt ... nem győztem betelni a látvánnyal ... 

Bámulatomból Szása szakított ki ... irány visszafelé, mert lunch-time jön. Iszonyatos tempót (a csúszós részeken én gyök2-vel) diktálva elindultunk visszafelé az Alaptáborba, hogy ebédre visszaérjünk...

Visszafelé ismét megálltunk néhány percre a sziklás rész végénél, ahol idefele jövet, mintha hagymaszárakat láttam volna ... Jól láttam :-) Itt a Pamírban is van HAGYMA!!! Muszáj volt néhány szálat feltépnem még akkor is, ha hegyi vezetőnk rosszalló pillantásokat lövellt Felém a természet eme megrongálása miatt ... hmmm igen, kifejezetten hagymaszaga volt a feltépett szálaknak és nekem már össze is csordult a nyál a számban, mert elképzeltem, hogy márpedig én ma vacsorára a magammal hozott kolbászt fogom enni a pamíri hagymával ... és innentől már én is kapkodtam a lábaimat, hogy minél előbb megvalósíthassam víziómat ... 

A nagy rohanás közben azért meg-megálltunk fotózni mormotákat, eddig sosem látott madarakat, növényeket. A sztyeppés részre érve a lányok lemaradtak egy picit, így Szása-val ketten baktattunk tovább. A csendet Szása törte meg, kérdezgetni kezdett, hogy mit sportolok. Lányos zavaromban először rávágtam, hogy semmit, mert hiányos angol tudásommal nem akartam "leégni". Szása nem hagyta annyiban :-) és visszakérdezett, hogy akkor miért vagyok itt? Muszáj volt összeszednem magam és nem túl őszinte mosollyal, de bevallottam, hogy kettlebel edzésekre járok, mellette pedig kerékpározok. Furcsa mód, orosz létére nem ismerte ezt a sportot, de miután mutattam egy-két mozdulatot belőle, azonnal tudta, hogy miről beszélek :-) Kérdezte, hogy miért szedtem fel a hagymát, mert nem értette. Ekkor próbáltam elmagyarázni, hogy ahonnan én jöttem, ott az emberek, sőt a szüleim is hasonló zöldséget termelnek és ebből élnek. Innen már nem volt rosszalló tekintet a természetrongálás miatt. 

Közben a lányok is utolértek minket és hangos nevetésünk suta angolos próbálkozásaim miatt belengte a sztyeppét. Fáradtan, kipirult arccal értünk vissza sátrainkhoz.

Vacsoránál izgatottan néztük azokat a mászólkat, akik ma értek le a felsőbb táborokból. Arcukat megégette a nap, mozgásukon látszott a fáradtság. A táborvezető csendet kért, és néhány papírlapot húzott elő. Feszülten figyeltük, hogy mi történik ... ekkor egyenként, nevükön szólítva a mászókat gratulált a sikeres csúcsmászáshoz és egy oklevelet és medált adott át. Összeszorult szívvel, könnyekkel a szemünkben csodáltuk ezeket a hősöket. Megcsinálták! 

Vacsora után Szása odajött hozzánk és kérte, hogy holnapra rakjuk össze a felszerelésünket, mert elkezdődik a kaland ... elindulunk felfelé az 1-es táborba!

Visszaérve a sátorba remegő gyomorral dobáltam szét a nagyzsákból holmijaimat, mintha most másznék először ... igen ... most mászok először ilyen magasra :-) próbáltam összeszedni azokat a felszereléseket, amikre vélhetően szükségem lesz az elkövetkező 5-6 napban. Mire bepakoltam mindent a 70 literes zsákba, megnyugodtam. Kiterítettem hálózsákomat, belebújtam és pillanatok alatt álomba szenderültem ...