Vártam még egy keveset, de a hólyagom kizavart. Mire kinyitottam a pehelyruha hátsó zippzárját, az ujjaim teljesen elgémberedtek a hideg szélben. Gyorsan elvégeztem a dolgom és kapkodva menekültem vissza a hálózsák melegébe. Mire újra átmelegedtem, már kelni kellett, idő volt.

 Reggelire ismét champa porridge, kérdés nélkül tömtem magamba az édes, agyoncukrozott zabkását. Most minden falat kellett, hosszú nap előtt álltunk. Csendesen öltözködtünk, készülődtünk. Majd fellebbentettük a sátorlapot és kiléptünk a csillagok alá.

 A négyes tábor már régóta zajongott, mindenki, aki élt és mozgott, készülődőtt. Ránk ragadt a többiek izgatottsága és dermedt ujjainkkal felcsatoltuk a hágóvasakat a bakancsokra. Jól meghúztuk őket, hogy biztosan tartsanak. A hátizsákokat még bent a sátorban kiürítettük, csak egy oxigénpalack maszkkal, energiaszeletek és egy termosz forró tea került bele. Mire sherpáink elkészültek, mi is készen álltunk az indulásra.

 Sokan már tizenegy óra körül elindultak, lassan, fejlámpáiktól fénylő kígyózó sorban haladtak felfelé. A magasságmérőm ellenőriztem: 7406 méteren vagyunk. Tenji intett, induljunk.  Fél 2-őt mutatott az óra, mi pedig lassú, egyenletes lépteken megkezdtük a csúcsmászást. Kétszáz méternyi szint megtétele után azt éreztem, hogy túl lassan haladunk, ráadásul a lábujjaim rettenetesen fáztak. Tudtam, hogy mozgatnom kell a bakancsban őket, hogy ne járjak úgy, mint pár éve a Mera Peak-en …

 Tenji látva, hogy meg-megállok, immáron sokadszor ajánlotta fel, hogy használjam az oxigént, amit a hátamon cipeltem felfelé. Makacsok voltunk mindketten, mindenképpen pótlólagos oxigén használata nélkül terveztük a mai napot. Tenji próbálkozott: gyorsabbak leszünk, és nem fogunk fázni, ha használjuk, higgyek neki! Legalább próbáljuk meg!

 Hagytam magam rábeszélni, egy próbát megér … Tenji segítségével felkerült az arcomra az oxigénmaszk és néhány mélyebb lélegzetvétel után éreztem, ahogyan az éltető oxigén átjárta a sejtjeimet. A légzésem lelassult, már nem kapkodtam a levegőt, az izmaim erőre kaptak, a lábujjaim átmelegedtek. Hátranéztem és bevártam Angit. Ő sem volt jobb állapotban, mint néhány perce (?) én, így belátta, hogy ha haladni akarunk, márpedig akartunk, akkor fel kell áldozni az egónkat és az életünk, épségünk érdekében bizony kell a palackozott oxigén.

 Pihentünk egy keveset mielőtt erőre kapva elindultunk felfelé. Innen már alig-alig álltunk meg pihenni, szinte „suhantunk” felfelé … Folyamatosan hagytuk magunk mögött az előttünk korábban indulókat, úgy ötven-hatvan mászót. Annak ellenére, hogy mindannyiójukon oxigénpalack volt, nagyon lassan, egy lépés-egy pihenés ütemben haladtak… A kerülés nagyon nehéz volt, lelépni a kitaposott részről egyet jelentett a megállással…

 7800 méteren jártunk már, amikor utolértük a három baszk fiút. Juan nagyon rosszul nézett ki, fájt a feje, már a havon ücsörgött. Alberto és Julian próbáltak neki segíteni. Mi is megálltunk, hogy tudunk-e valamiben segíteni, de Alberto megnyugtatott mindkettőnket, hogy nem lesz baj, lemennek. Oxigén nélkül indultak a csúcs megmászására, de úgy tűnt, itt, most fel kell adniuk…

 Ngima és Tenji unszolására továbbhaladtunk, hogy ne tartsuk fel a sort… Hátrapillantottam és megláttam a hosszú sorban mögöttünk haladók fejlámpáinak fényét… mintha szentjánosbogarak repültek volna egymás után, úgy világították be az ösvényt a fejlámpák éles fényei.

 Lassan öt órája már, hogy elindultunk, a Nap is felkelőben a horizonton… Ezt a pillanatot már nagyon vártam. Mindig csodálattal tölt el, ahogyan a felkelő Óriás megvilágítja a hegyek ormait. Ahogyan emelkedett egyre feljebb az égbolton, úgy haladt az éltető napsugár közelebb és közelebb hozzánk, földi halandókhoz. Maga előtt űzte a sötétséget és a hideget, hogy minket, bátor betolakodókat felmelegítsen az energiájával… Bármennyire is jártunk magasan, a fény megmelengetett mindannyiónkat. Szerencsére már széltakarásban haladhattunk felfelé, amikor megállásra kényszerültünk.

 8060 métert mutatott a magasságmérő és elkeseredetten néztem hátra, keresve Angi tekintetét. Már láttam rajta, amit már oly sokszor az elmúlt néhány év közös mászásaikor – nekem se kellett sok, a kora hajnali küzdelem, a fáradtság és a boldogság vegyes érzelmei, a sikerhez való kissé szentimentális hozzáállásunk kihozta belőlünk az első könnycseppeket. Egymás nyakába borultunk zokogva, pedig még volt előttünk nyolcvan méternyi szint felfelé, amin sorban álltak az előttünk járók..

 Lekerült rólunk az oxigénmaszk is, már úgy gondoltuk, itt nem lesz rá szükségünk … Félve vettem le az arcomról, óvatosan szippantgatva a jeges levegőt. Attól tartottam, hogy a levegőben itt nem lesz elegendő oxigén ahhoz, hogy ne ájuljak el. De nem volt mitől félnem! Igaz, hogy kicsit szaporábban vettem a levegőt, de egyszerűen fantasztikus volt az érzés! Palack nélkül 8000 méter felett!

 Mindannyian arra vágytunk, hogy elfoglaljuk azt a kettő négyzetméteres helyet, ami a Manaslu főcsúcsának, a Rocky Summit-nak a legteteje. Két órahosszáig toporogva mentünk előre, mire odaértünk. A kihelyezett fix kötél bal oldalán a felfelé – jobb oldalán a lefelé igyekvők próbáltak biztonságosan elhaladni. Nem volt egyszerű mutatvány a sziklás részen így kerülgetni egymást.

 Végre mi kerültünk sorra. Megfontolt mozdulatokkal felléptünk a csúcsra, sherpáink előre engedtek minket. Előbányásztam a zsák tetejéből a Magyarország zászlót és kifeszítettük. Nem tudom elmondani, hogy mit is éreztem akkor és ott. Talán megkönnyebbülést? Fáradtságot? Boldogságot? Ahogy körbenéztem „A” csúcsról, ahová az elmúlt egy évben készültem, bevillantak a sokszor erőn felüli edzések pillanatai … Igen, ez volt az a perc, amikor rájöttem arra, hogy az ember, ha küzd a céljaiért, az álmaiért, ha nem sajnál rá energiát, időt, erőt – akkor igen, BÁRMIT ELÉRHET!!! Mi elértük, amit egy éve megálmodtunk és amiért megküzdöttünk.

 Most mégsem gördültek ki a boldogság könnyei a szemünkből, hiszen mögöttünk is nagyon sokan várták már ezt a felemelő pillanatot, hogy megéljék … Tenji és Ngima gyorsan elkészítette a csúcsfotókat, mi pedig óvatos léptekkel megkezdtük az ereszkedést. Az eufóriát lentebbre tartogattuk… Most a feladat a biztonságban való érkezés a hármas táborba …

Feb. 10, 2019

09.26.C4 – 7405 méteren

Az éjszaka gyorsan eltelt, csak háromszor voltam kint csillagokat bámulni (is). A köhögőrohamaim egyre erősebbek lettek, ahogy haladtunk felfelé, leginkább a száraz levegő miatt. Ráadásul gyötört a női probléma is, pedig nem most lenne esedékes … Eddig mindig a csúcsmászásra sikerült a szervezetemnek ezt időzíteni, miért pont most lenne másképp?

Reggel 6-kor már nagy volt a nyüzsgés a C2-ben, minden guid ébresztgette a kliensét, így történt ez nálunk is. Mire a fiúk bemosolyogtak a forró teás termosszal a kezükben, mi már ücsörögtünk boldogan, várva a rajtra. Még tegnap este kértem Ngima-t, hogy reggelire champa porridge-t készítsen nekem – Angi utálta rettenetes íze miatt.  Tavaly „utolsó reggelire” a csúcsmászás hajnalán is azt kellett magamba gyűrnöm indulás előtt, és bevallom, öklöndözve ugyan, de megettem… A champa porridge kimondottan helyi találmány, előre kifőzött (még az Alaptáborban!)  zabkása, ízesítve valamilyen fának a ledarált kérgével. Ezt szárazon gombócokba gyúrják és stílusosan nylonzacskóban kerül fel a táborokba, hogy aztán ott forró vízbe keverve lehessen bekanalazni.

Szóval, ez a mászók között nem túl népszerű eledel – amit egyébként a sherpák előszeretettel esznek – iszonyatos mennyiségű kalóriával képes ellátni az emberi szervezetet, az tovább bírja a fizikai terhelést. Ennek volt tavaly ékes bizonyítéka a Himlung csúcsnap, amikor éjfél körül ettem belőle, majd legközelebb, valamikor csak délután 4 óra körül …

Úgy gondoltam, hogy a mai napra is szükség lesz az extra kalóriára, ezért kértem, hogy a reggelim mindössze ennyi legyen …

Fél 8-ra tervezett indulásunk megcsúszott egy picit, mire elindultunk, a kínai mászók hosszú, kígyózó sora sötétlett a fehér havon… Közülük szinte mindenki oxigénpalackkal a hátán, maszkkal az arcán lépegetett felfelé. Mi is beálltunk a sorba – előzni esélyünk sem volt már, hiába tudtunk volna gyorsabban menni – minden kilépés a kitaposott ösvényről plusz energiabefektetéssel járó kikászálódást jelentett volna az itt már derékig a hóba-süppedésből… Elengedtük a vágyat, hogy ma gyorsak leszünk, inkább nézelődtünk a néhány lépés - hosszú percekig tartó álldogálás – néhány lépés – álldogálás egyenletes ritmusában.

Úgy éreztem, gyök2-vel haladunk, sosem érünk fel a nyeregre, ahol a 4-es tábor került kiépítésre. Most volt időnk nézelődni, fotózni menet közben, jókat beszélgettünk. Néha morogtunk a lassú haladás miatt, de be kellett látnunk azt, hogy ez a nap már ilyen marad …

Végül 5 órányi toporgás – szó szerint! – után felértünk a nyeregre, ahol az előttünk lévő tömeg szétszóródott a sátrakba. A nyergen iszonyatosan erős és hideg szél fújt, alig vártam, hogy belül legyek a védelmet nyújtó sátorlapon. A szokásos ágyazás után ledobáltam nedves ruháimat és vacogva a hidegtől, magamra rángattam most már egy réteg vastag aláöltözetet. Begyömöszöltem a hálózsákba a „vizeseket” és próbáltam felmelegíteni a hálózsákot minél előbb, de az erős szél miatt az a kevéske meleg is elszállt, amit kilihegtünk.

Nem volt kérdés, hogy előkerül a nagypehely-öltözet is, így hamarabb átmelegedtem. Előkerült az pulsoximeter is a belső zsebből, ahol melegen tartottam. Majdnem elájultam, amikor megláttam az értéket. Ez lehetetlen! Gondoltam magamban. Elemet cseréltem, amit előtte gondosan a hónom alatt felmelegítettem. Az új elemmel sem mutatott többet 34% véroxigénnél – ráhagytam, hiszen még élek! Kapkodva ugyan, de jön a levegő, nem szédülök, nem fáj a fejem, nincsenek felödémásodva sem a kezeim és talán az arcom se nagyon … Angival lecsekkoltuk egymást, jól voltunk…

Eleddig sohasem volt egyikünk sem ilyen magasan! Még csak nem is sejtettük, hogy milyen érzés lesz a „halálzóná”-ban létezni … Korábbi olvasmányaimból tudom, hogy a „halálzóna” 7300m körül kezdődik. E magasság fölött már az emberi szervezetbe nem épülnek be a tápanyagok, nincs regeneráció, a puszta túlélésért küzd minden sejt, az izmok lassan elsorvadnak, ahogyan felemészti azokat a szervezet. Az oxigén az alacsony légnyomás, az elégtelen folyadékbevitel, az erős párologtatás (izzadás, levegő be-, és kilégzés) miatt besűrűsödő vérben nehezen tud az érrendszeren eljutni olyan  kardinális helyekre, mint az agy, a tüdő és a végtagok. Emiatt előfordulhatnak komoly fagyási sérülések, megnő a kockázata a tüdő-, és az agyödémának. Ráadásul a besűrűsödő vér jóval magasabb pulzust generál nyugalmi állapotban is, pláne mozgás közben.

Kitettük magunkat rendesen ezeknek a kockázatoknak, emiatt mértük minden nap minimum négyszer a véroxigénszintünket és a pulzusunkat is. Így tudtuk, hogy ”milyen” állapotban vagyunk, eddig mindig úgy ítéltük meg, hogy minden rendben. Az alacsonyabb táborokban kezdődő fejfájásunkra leginkább az egyszerű aszpirin vált be, természetesen magasabb folyadékbevitel mellett. Így akadályozva meg a vér besűrűsödését.

Most látva az alacsony értéket, a korábban is jól bevált módszerhez, az iváshoz nyúltunk először. Mivel a fejünk nem tombolt, így nem érezte egyikünk sem, hogy nagyobb baj lenne.

A szél egyre erősebben tépázta a sátrat és hiába zárt jól a belső sátor, a külső lap zippzárját csak félig sikerült lehúzni. A süvítő szél folyamatosan lebegtette azt, mintha szárnyai lennének a sátrunknak. Ahogyan a Nap is elhagyni kényszerült a látómezőt, egyre hidegebb lett. Egyre több ruhadarab került rám a pehely alá … még végiggondolni is gáz volt, mindebből hogyan is fogom kicsomagolni magam, ha a szükség kikergetne a hidegbe… Ráadásul sherpáink is óvatosságra intettek minket, ha kimegyünk is, ne távolodjunk el három-négy méternél messzebbre a sátortól, nehogy leessünk a nyeregről … Szép kilátás éjszakára 🙂😮

Éreztem, hogy ajkaim kirepedeztek a hidegben, így keresgélni kezdtem a shea vajas kis tégelyt. Eltartott egy ideig, mire megtaláltam a fejlámpám fényénél, de boldogság van! És elhagyta egy parányi gondolat is a számat: „B..a meg, aki ezért most irigy Ránk!” Jót nevettünk saját kínunkon, de tudtuk, hogy a holnapi nap a mi életünk egyik legfontosabbja lesz. Hogyan induljunk neki, ha már vigyorogni sem tudunk? Jókedvünk tartja bennünk a meleget és a lelket, itt, ahol már megszűnik szinte minden …

És végre előkerült a vacsora is, a körülményekhez képest forró víz képében. Elosztottunk ketten egy adag levesport, majd egy-egy zacskónyi algás rizs lett a második fogás. A rizs egy kis ideig a hálózsákban melengette a lábaimat, így legalább nem hűlt ki idő előtt és a lábaim is komfortosabban érezték magukat vacsorázás közben.

Este 6 óra…. pizsamaosztás, véroxigénmérés. Hurrá! Boldogság van J Feljebb ment az érték, így már nyugodtabban vackoltam be magam. A szél azonban csak fújt továbbra is. Elalvás előtti utolsó gondolatomban azt kértem a Jóistentől – ha már ilyen közel vagyunk hozzá -, mire eljön az indulás ideje, amit kb hajnali egy órára terveztünk, legyen szélcsend…

Feb. 9, 2019

09.26.C3 – 6600méteren

Reggeli 6-kor, mosoly és egy ígéret kíséretében. Tenji nem várta meg, hogy elkészüljünk, hamarabb elindult, hogy előkészítse a helyünket feljebb. Ígéretet tett arra, hogy a mai nap könnyű és a helyünk odafent „very nice place” azaz nagyon szép lesz.

A kapott meleg vízben elkevertem egy adag fehérjeport a müzli mellé, hogy az izmaim kapjanak  fehérjét is a szénhidrát mellé. És ha már fehérje, akkor előkerült egy kevéske agyonfűszerezett szárított marhahús is az elemózsiás zacskóból, amit próbáltam elrágcsálni. Ízre finom volt a különleges fűszerezése miatt, de amikor szembesültem a ténnyel, hogy ezen bizony van szárított légy is, inkább elraktam „ínségesebb időkre” ezt a csemegét… Mindenesetre úgy készültünk, hogy ma nem kell rohanni, hiszen alig 500 méternyi szinttel megyünk csak feljebb.

A kettesből kivezető ösvény meredeken ívelt felfelé, azon ballagtunk lassan … Még ebben a csigatempóban is sikerült megelőznünk egy-két kínai mászót, akik fáradtan pihegtek. A kerülés sem volt egyszerű mutatvány, mert a keményre taposott ösvényről lelépni egyet jelentett a combtőig süllyedéssel. Egyórányi emelkedő után ott volt előttünk a dugók dugója: egy egykötélhossznyi (kb 60m) jégfal. A jégfalról lelógó két fix kötélen, mint nyáron a legyek a cukros madzagon, csak úgy csüngtek az előttünk mászók. Még nézni is szörnyű volt, ahogy a vastag, pehelyruhába burkolt emberhalmaz küzdötte magát felfelé. Húsz embert számoltam meg …

Abban reménykedtem, hogy mire odaérünk, a java már eltűnik a kötél felső végén és talán nem kell majd osztoznunk rajtunk kívül még tizenegynéhány másik mászóval, hogy feljussunk a jégfal tetejére. Attól féltem, hogy mindannyiunk súlya kitépi a biztosításokat a jégből … Hiába, a remény hal meg utoljára…

Vártunk egy negyedórányit a fal tövében, mielőtt felcsatoltam a mászógépet. Nézegettem a fix kötelet – azt a bizonyos koreai műanyag, sodrottat – vajon mennyire tépázták meg az előttem járók… Elég viharvertnek tűnt, de sokáig nem gondolkozhattam ezen, mert hátrapillantva megláttam a „tömeget”, ahogy tömött sorban halad a lenti táborból felénk. Hágóvasam belerúgtam a falba, majd bal kezemben a jégcsákányom meglendítettem. Az beleharapott a jégbe és jobbommal már toltam is a mászógépet, hogy minél előbb feljebb jussak.

A fal felső harmadánál jártam, amikor fentről egy ismerős arc mosolygott lefelé. Tenji volt az. Elénk jött, hogy ha kell, segítsen. Leereszkedett elém és a hátizsákomért nyúlt. Úgy gondolta, ha megszabadít a tehertől könnyebben haladok felfelé. De bennem emberére akadt J Nem adtam a hátim, büszkeségem nem engedte, mégis milyen mászó az, aki nem képes legalább a saját holmiját magával cipelni… így kalapáltam magam felfelé, míg el nem értem a fal alatti utolsó szakaszt.

Itt beértem egy mászónőt, akinek a jelenlétét a hegyen még sokáig nem értettem. Ketten húzták, egy pedig tolta felfelé a szerencsétlent, akinek a hátizsákjából egy oxigénpalack reduktora villant ki … Ekkor döbbentem rá: ez a nő már innen oxigénpalackot használt! Mi még „vígan” lihegtünk, mosolyogva Angival egymásra, annak ellenére, hogy a levegőben az oxigén egyre kevesebb volt, ahogy haladunk felfelé, mégsem éreztük, hogy szükségünk lenne pótlásra..

A fal tetején egy negatív (visszahajló) szakasz adta fel a leckét. Tenji mögöttem kíváncsian figyelte, hogyan oldom meg a feljebbjutást. Megvártam, hogy a mászónőt kísérők feljebb haladjanak, azonban egy sherpa ott maradt, hogy segítsen a következőknek. Úgy gondoltam, ezt a helyzetet egyedül is meg tudom oldani, így míg Ő toporgott, belevágtam a csákányt az omladozó jégbe és elindultam felfelé. Szerencsére apró termetem nem akadályozott a haladásban, nem kellett nagy lépéseket tenni, mivel nem nagyon volt mire lépni J Majdhogynem izomból kellett megoldani a feljutást, de mire felküzdöttem magam a fal legtetejéhez, addigra a várakozó sherpa eldobta a közben elszívott cigaretta csikkjét, megragadta a csuklómat és nemes egyszerűséggel felhúzott az utolsó húsz centin.

Az enyhén emelkedő jégtömbön nem volt lehetőség megállni és levegőért kapkodni, haladni kellett tovább, hogy az utánam érkezők ne várakozzanak az áthajlásnál. Feljebb mentem és egy laposabb résznél bevártam a mászótársamat. Pihentünk egy keveset, mielőtt elindultunk volna a már csak egy kilóméternyire lévő hármas tábor felé. Még egy nagyobb hasadékot kellett kikerülnünk és néhány idősebb, már oxigénpalackkal toporgó mászót. Ez a rész volt, ahol úgy éreztem, hogy beleőszülök a totyorgásba. Itt az előzés lehetetlen volt. Végtelen türelemmel lépésről lépésre haladtunk, mígnem az előttünk lévő végre leült az ösvény melletti hóba. Így már nyugodtan tudtunk haladni a már jól látható sátrak felé.

Belépve a táborba sok ismerős arc köszönt vissza. Gyönyörűen, „melegen” sütött a nap, amikor megérkeztünk. A hátizsákom csak bedobtam a sátorba és kihasználva a fényviszonyokat elkészítettem jónéhány fotót és videót. Videózás közben felélénkült a szél, ami a mellettünk levő jeges hegyoldalról milliónyi jégkristályt fújt az arcomba. Mosolyogva vacogtam egy szál pólóban 6600 méteren – igaz, hogy majd megfagytam, de a videó nagyon jól sikerült!

Tenji ígérete valóra vált, a hely valóban gyönyörű volt. Én pedig éhes, mint egy farkas. Előkerült a zsákból az élelmiszeres zacskó, hogy így 11 óra körül, mit is lehetne csemegézni J  Toporogtam az álldogáló Ngima mellett, hogy kell-e valamit segíteni, de mosolyogva válaszolt, hogy nem. Azt reméltem, hogy a kezembe adja a gázfőzőt, hogy csináljak vizet, de láthatóan élvezte Ő is a kilátást. Így még egy kis ideig várni kellett arra, hogy hozzájussunk egy kis folyadékhoz, pedig már nagyon elfogyóban voltak a tartalékaink.

Közben megérkeztek a baszk fiúk is: Alberto, Juan és Julian. Hangos „Zdrasztvujtye!” felkiáltással berobogtak orosz barátaink is, akikkel váltottunk néhány szót, míg az előhalászott kekszeket ropogtattuk, csillapítva éhségünket.

Az ebéd 1 órára készült el, zacskós főtt rizs paradicsomos konzervhallal. Nem is rossz 6600 méteren ilyen úri ételt enni sátorban, meseszép kilátással a Manaslu csúcsra! Desszertnek zselés cukor dukált, meg egy maréknyi kesudió, mandula és pisztácia is a felcipelt holmik közül.  Ha már így szemezgettünk a zacskóval, kikészítettük és a sátorzsebbe raktuk a leendő vacsorára szánt zacskós csirkeleves-porokat és én még bevállaltam egy doboz májkrémet is. Bíztam abban, hogy estére még lesz étvágyam, fogok tudni enni …

Ebéd után a hálózsákban rögtönzött „pancsolás” következett. Módszeresen áttörölgetve minden porcikámat a még nem túl fagyos nedves törlőkendőkkel, hogy tiszta, száraz ruhában szunyókáljak egy keveset a napon felmelegedett sátorban.

Feb. 4, 2019

09.25. Irány a Kettes tábor 6200m!

Éjjel viszonylag jól aludtam, csak arra kellett figyelnem, hogy forduláskor a „technika” (mindenféle akksi, elem, powerbank benne egy vízhatlan tasakban) a hasamhoz, a félbehajtott nadrágom pedig a derekamhoz kerüljön és így nem fáztam a hálózsákban…annyira. Minden igyekezetem ellenére forgolódás közben csétcsúsztak a dolgok körülöttem, így önálló életre kelt a fejlámpám is, ami a hasamtól a lábujjaimhoz vándorolt 😀🤪

Hajnali 4-kor már nem bírtam tovább, kimentem kiengedni a „gőzt”, innentől kezdve nagyon fáztam. Lehet, hogy egy zokni sokat segített volna a komfortérzetemen, de inkább csak a polárpulcsim ujjába dugtam bele fagyos lábujjaimat. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint fészkelődni.

Túl sokáig nem agyalhattam ezeken a nem mindennapos problémákon, mert fél 5-kor már megszólalt az órámon az ébresztő. Még negyedórányi nyűglődés után elkezdtem öltözködni. Angi jóval előrébb járt, éjjel már minden ruháját magára rángatta, annyira fázott. 5 órakor Tenji hangja riasztott fel, benyújtotta a forró teával gőzölgő fémbögréket. A gőztől újra rám tört a szokásos reggeli köhögő-roham, ami a magashegyi száraz levegő miatt mindig meggyötör. Ngima tanácsára csak forró vizet ittam tea helyett, így a köhögés is gyorsabban elmúlt..

Reggelire még az Alaptáborban összeválogatott csemegék közül választottunk: leginkább kockasajt volt, ami jólesett, egy kis sós keksszel. Hogy ne legyen unalmas csak a teát inni, isowayt kevertem a termoszomban gőzölgő vízhez. Szükség volt az ionok pótlására, szegényesen étkeztünk, és túl sokat izzadtunk menet közben. A távozó magnézium, kálium, kálcium ha nem került visszapótlásra, akkor az végzetes is lehetett volna bármelyikünk számára… Került még a hátizsák kisebb övzsebébe néhány áfonyás –joghurtos energiaszelet is, ha a jégesésnél várakozni kellene, gyorsan le tud szaladni néhány falat.

A tervezett 6 órai helyett, félórás csúszással sikerült elindulni … A szomszéd sátorban lévő Karl még kómás volt, mikor mi már útra készen álltunk, teljes harci díszben.

Nagyon nehezen indultak el a lábaim, nem sok erő volt bennük. A hátizsákom is nehezebbnek éreztem, mint tegnap volt, ránéztem az előttem ballagó Tenji hátizsákjára és elszégyelltem magam. Az Övéhez képest az én terhem kisebb volt… Néha azért elhagyta a szám egy-egy cifra káromkodás – Tenji olykor hátrasandított, nem értette a magyar szavakat, de a hangsúlyból biztosan tudhatta, hogy nem örömujjongtam.

A már ismerős hasadékok között kanyargó útvonalat kőkeményre taposott hó borította. Minden lépésnél csak ámultam, ahogy a jégképződményeken megcsillant a sugárzó nap fénye. Olyan érzés volt, mintha Meseországban járnék, már nem is éreztem olyan nehéznek a terhet a hátamon. Azonban csalós volt az érzés, a hasadékok szélesebben tátongtak, mint egy héttel ezelőtt… Korábban néhol „csak” átléptünk, most a hasadék felett átfektetett, összekötözött létrákon egyensúlyoztunk. Egyre több helyen, eddig csak dél-tiroli jégfalakon gyakorolt mászótechnikát kellett alkalmaznunk ahhoz, hogy feljebb jussunk. Ezeken a helyeken imáinkba foglaltuk jégmászó-oktatónk, Tóth Laci nevét – remélem ezen a napon csuklott sokat.  Minden tudásunkra, amit februárban Tőle tanultunk, szükségünk volt ezen a napon – látva a kínai mászók küzdelmeit, valószínűleg mi is véres verejtékkel jutottunk volna fel – bár így sem volt túl könnyű.

Délelőtt 11 órára már a kettesben pihegtünk. Most 4 óra alatt értünk fel, a múltkori 5 és félórányi küzdelmen mosolyogtunk – mi a fene tartott ezen, akkor, addig? Betudtuk ezt a fantasztikus 🤪 teljesítményt a megfelelő akklimatizációnknak és leginkább A kockasajtnak!

Bedobáltuk a felszereléseket a sátorba, kényelmesen elnyúltunk és élveztük a „meleget”, a nap sugarai szinte felforrósították odabent a levegőt. Kettőig tartott boldogságunk, addigra menetrendszerűen befelhősödött, a meleg pedig eltűnt … pár órával később felélénkült a szél, ami szerencsére messzire űzte a felhőket. A távolban tornyosuló hegycsúcsokat még mielőtt lebukott volna a Nap, vörös fénnyel megfestette … ennél szebb látványa már csak a közben feljövő telihold fényében csillogó Manaslunak volt. A hideg ellenére egyre többen beszélgettek a sátraik előtt. Senki nem akaródzott bebújni még, minden mászó fotózott, videózott …

Elgémberedett ujjakkal bújtam be én is, a vacsorára kapott forró levessel teli edényke oldalán olvasztgattam ki őket. Mégsem bántam, mert rengeteg csodás fotót sikerült készíteni, amit a hálózsákom melegében mosolyogva néztem vissza újra és újra.  Este még inni kellett sokat, hogy rendeződjön a véroxigénünk és bizony az ivászat következményeivel is számolnunk kellett – úgy készültünk mindketten, hogy ez az éjszaka nem a nyugodt alvásról fog szólni, hanem a mászkálásról … Szerencsére tévedtünk 🙂

Feb. 2, 2019

09.24. Ismét az Egyesben!

Annak ellenére, hogy izgalommal telt el a tegnapi délután és az este, nagyon jól aludtam. A reggeli napsugarak aranyszínűre színezték a sátorbelsőt, mire felébredtünk. Eljött hát végre az indulás ideje, amire már egy hete vártunk!

Gyors kevert kávé a reggeli előtt, de most még gyorsabban, hiszen még néhány ruhadarabot be kellett dobnom a hátizsákba. Mindenképpen akartam, hogy száraz ruhára tudjam cserélni a C1-ben az addigra átnedvesedő aláöltözeteimet … Még ellenőriztem az akkumulátorokat, minden feltöltött állapotban várt a rajtra.

Reggelire toast és rántotta került az asztalra. Bőségesen megreggelizve hagytuk el az étkezősátrat.  Már éppen magunkra vettük a felszerelést, amikor a táborvezető kitalálta, hogy indulás előtt készítsünk egy közös fotót. Így cucc ledob, mosoly előránt, vaku villant és már mehetünk is!

Ismét a pudzsahely felé vettük az irányt, amit háromszor megkerültünk. Beleszippantottunk a boróka édeskesernyés füstjébe és elindultunk felfelé a gleccserre. Nehezen lépkedtünk felfelé a köveken a magashegyi bakancsban, leginkább az utolsó szikla megmászása volt mókás ebben. De szerencsére egyórányi botorkálás után elértük a gleccsert, ahol a vasak is felkerültek a bakancsokra. Pár perc pihenő után hosszú, monoton menetelés vette kezdetét a már ismert ösvényen.

Az elmúlt héten leesett hó alaposan megnehezítette a gleccseren a járást. A hóhidak a múltkorhoz képest eltűntek, hasadékok tátongtak, óvatosan léptük át őket, biztos támasztékként használva a túrabotokat. Lassan, folyamatos léptekkel haladtunk tovább a letaposott hóban, amíg elértük a high camp-et, ami az Alaptábor és az egyes tábor között lapult. Itt pihentünk egy negyedórányit, mielőtt a nap legmeredekebb szakaszán elindultunk volna. Előkerült némi elemózsia a hátizsákból, néhány főtt tojás és egy kis keksz. Innen már alig 300 méternyi szintet kellett csak leküzdenünk.

Délután kettő volt, amikor elértük a hóval betakarózott sátrainkat. Míg sherpáink kiásták a sátrat a hó alól, jónéhány fotót sikerült csinálni a ragyogó napsütésben. Hamarosan újra „beágyazhattunk”.  Vacsorára 5-kor zacskós leves, pótvacsorára kicsit később, a hátizsák aljából előkotort, kicsit összenyomódott, de annál finomabb kockasajt volt …

Másnapra korai indulást terveztünk, hogy ne kelljen túl sok embert kerülgetni a jégesésnél… Az egyes tábor benépesült, az alaptáborból szinte az összes mászó itt töltötte az éjszakát. Már lement a nap, amikor kikergetett a szükség a hálózsák melegéből. Meseszép látvány volt, ahogy a rengeteg sátorban az elemlámpák világítottak… Dideregve, de boldogan kúsztam vissza …

09.23 Bezárva az Alaptáborba

Lassan eltelt egy hét, amióta leérkeztünk az első akklimatizációs körből. Azóta folyamatosan havazott, mi pedig próbáltuk hasznosan eltölteni ezt az időt. Mostunk, ha végre kisütött a nap, a köveken szárítgattuk a ruhákat, amik inkább megfagytak, mintsem száradtak volna. Az itteni depósátorban rendezgettük a felszereléseket, hogy mit vigyünk még fel magunkkal, mire lesz még szükségünk. Mivel az egyes táborban maradt a könnyebb hálózsákunk, így a nagy, buszma 4 kilósban húztuk meg magunkat az alaptáborban. Azon tanakodtunk, hogy ha vége lesz az expedíciónak mit csináljunk vele, mert hogy egyikünknek sem volt kedve hazacipelni a feleslegesen beszerzett 4 kilónyi pelyhet…

Beata-tól is elbúcsúztunk, már kedden elindult hazafelé. Már csak ketten maradtunk lányok a mi expedíciónkból…

A hóesés miatt a mellettünk levő NAIKE PEAK oldaláról a nap huszonnégy órájában folyamatosan zúgtak le a lavinák. Míg nem havazódott be kőomlások zaja riasztott fel. Azóta pedig szebbnél szebb látványról gondoskodott a hegy nekünk, ahogyan a kuloárokban összegyűlt, megcsúszott hó elegánsan lecsusszant a hegy lábához. A mi hegyünk, a Manaslu eközben csendesen burkolózott be a felhőkbe, csak nagy ritkán mutatta meg a csúcsokat, azt is csak röpke félórákra… Az oldalán sokkal szerényebb hangerővel szakadtak le a jegek, csendes gyilkosként.

Eljött szeptember 23-a vasárnap. Délidőben, mint a gyíkok, úgy sütkéreztünk a napon mindannyian. Nem nagyon tudtunk már mit kezdeni magunkkal, minden nap arra vártunk, hogy az időjárás mikor fordul kedvezőbbre. Ebéd előttre kértük a „fürdő”-t, ami egy felmosóvödörnyi meleg vizet jelentett. Gyorsan kellett pancsolni, mert a hidegben gyorsan kihűlt a langyos víz. Ez volt a nap fénypontja minden alkalommal J

Az ebéd ma a helyiek nemzeti eledele, a dal bat volt. A szakácsunk minden ételt képes volt fenomenálisra készíteni, de az igazi csodát mindig akkor művelte, amikor dal bat kerülhetett az asztalra. Főtt rizs, lencseleves, curry-s főtt burgonya zöldségekkel … egyszerűen nem tudok betelni vele.

Ebéd után sherpáink aggodalmas arccal járkáltak fel s alá a táborban. Nem nagyon értettük, hogy mi lehet a baj. Én kapásból arra gondoltam, hogy elvitte egy lavina  a kettes tábort a felszereléseinkkel együtt és biztosan nem merik nekünk elmondani … Végül Ngima törte meg a találgatás csendjét, összehívott mindannyiónkat vacsora előttre az étkezősátorba. Bejelentésre készültek, mert mind a három sherpa bejött.

Holnap reggel indulunk felfelé! Erre a hírre vártunk már napok óta, most mégsem volt felhőtlen az örömünk. Az előző napi havazások a fenti régiókban friss havat hoztak a jégre, az bármikor megcsúszhat, akár velünk együtt is. Aggodalmasan néztünk egymásra, mi még vártunk volna egy napot az indulással, hogy a fenti hóréteg stabilabbá váljon. Sherpáink próbáltak megnyugtatni minket, hogy nem lesz baj, mi meg próbáltunk hinni nekik. Végülis mire felérünk a kritikus kettesbe, addigra már szottyadhat össze annyit a hó, hogy biztonságos legyen …

Ngima, hogy megnyugtasson minket elmondta, hogy néhány csapat ma már elindultunk felfelé, tehát tapossák a friss havat. Ez mindenképpen megnyugtató volt. A legnyomósabb érv pedig a most megnyíló 4-5 napos időjárásablak volt, tehát ideális csúcsnap 27-ére, 28-ára várható. Ezután biztosan felerősödik a szél és a csúcsmászás meghiúsulhat…

Jan. 28, 2019

09.16 Még feljebb ... 6300m

Ez az éjszaka nem tartozott a legkellemesebbek közé … A pehelyruhában szinte moccanni sem tudtam a hálózsákban, a fejem alá rakott hátizsákról folyamatosan lecsúsztam … Fészkelődésemmel nem akartam zavarni Angit, aki békésen szuszogott mellettem, így csak halkan nyűglődtem. Hajnali 3 óra is volt már, amikor fejfájásra ébredtem. A sötétben kitapogattam a gyógyszeres dobozt, aszpirinnel és bögrényi teával csillapítottam a tombolást. Ha már felébredtem, akkor kicsattogtam a hidegbe is, kipróbálni az egyberészes hátsó zippzárját …

Fél 6 körül végre a nap is kisütött, lassan olvadozni kezdett a sátor tetejére fagyott leheletünk. Az apró vízcseppek hidegen csöppentek az arcomra, így kényszerítve arra, hogy kinyissam végre a szemem. Jó lett volna még egy keveset aludni, de ma haladni kellett feljebb, a hármas tábor felé. Terveink szerint eltöltünk néhány órácskát odafönt, azután leereszkedünk délutánra az Alaptáborba, ahol már pihentetőbb az alvás. Próbáltuk betartani az egyik legalapvetőbb akklimatizációs szabályt: Mássz magasra, aludj mélyen!

Reggelire csak babapiskótát és teát ettem, most valahogy nem jött be a tejes-müzlis cucc. Ezen a magasságon már aludtunk többször korábban és akkor sem volt már túl nagy étvágyunk. Mindenesetre nagyon nem görcsöltünk ezen, hiszen tudtuk, ha nem eszünk rendesen, nem lesz esélyünk a feljebbjutásra. Így, ha már volt miből választani 🙂 a magunkkal hozott elemózsiából, akkor legalább olyat együnk, ami szénhidrátban gazdag és finom is – bár nem feltétlenül egészséges 🙂

Evés után dilemmáztam egy keveset, hogy mit is kellene felvenni a mai napi „túrára”, de ezt a kérdést gyorsan megoldotta egy sűrű felhő, ami rátelepedett a táborra. Alácica, rá egy vastagabb mászónadrág, polárpulcsi és egy héjkabát … Nem túl sok, ellenben majd megfagytam, mikor elindultunk. Nem is kellett túl sok idő ahhoz, hogy az ujjaim elgémberedjenek a hidegtől. Hiába volt rajtam két réteg kesztyű, nem sokat ért. Mégsem fordultam már vissza, hanem az ég felé tekintgetve csak mormoltam a „Süss fel nap!” gyerekdalt. Úgy tűnt a Manaslu szelleme is ismerte ez a dalocskát, mert néhány perc múlva a felhőt elfújta a szél, és a nap melege gyorsan átjárta a testünket.

Gyorsan lekerültek a kesztyűk, kabátok és sajnos elfogyott az előre kihelyezett fix kötél is, ami mentén haladtunk. Ránéztem a magasságmérőre, 6300 méteren voltunk. Túl sokat nem haladtunk fel, de mivel nem tudtunk továbbmenni, úgy döntöttünk, hogy itt piknikelünk egy órácskát. Mondjuk hozni teán kívül semmit nem hoztunk, de ettől mi még jól éreztük magunkat. Nevetgélve fetrengtünk a hóban, nem kis meglepetést okozva ezzel a minket kísérő Tenji-nek. Korunkat meghazudtoló viselkedésünk őt is nevetésre késztette, hiába no, nem minden nap lehet hóangyalkát csinálni ilyen magasságban!  

Közben Karl, a francia is utolért minket, Ő már kevésbé volt vevő a hülyeségeinkre. Készítettünk egy kazal kiváló fotót, Angi még egy napüdvözlettel megajándékozta a hegyet, mielőtt visszabaktattunk volna a kettesbe. Visszaérve átválogattuk a magunkkal felhozott felszerelést, aminek nagyobb részét az itt maradó sátorba bedepóztuk. Azt a néhány holmit, amiről úgy gondoltuk, hogy inkább lejjebb lesz majd hasznos, visszagyűrtük a hátizsákokba. Magunkhoz vettük a termoszokat és megkezdtük az ereszkedést a jégesésen keresztül az egyes táborba.

Ahol tegnap izgalmas volt felfelé, most még izgalmasabb volt lefelé… Néhány megcsúszás után inkább felszereltem az ereszkedőeszközömet a leginkább ruhaszárítókötélhez hasonlító kifeszített kötélre és úgy haladtam lefelé. Amit tegnap 5 és fél óra alatt tettünk meg felfelé, most alig 2 óra alatt tettük meg lefelé. Az egyes táborba beérve kikerültek a hálózsákok és a matracok is a depóba, így már a szinte üres hátizsákkal mentünk a gleccseren az alaptábor irányába, amit másfél óra leforgása alatt értünk el.

Ebédidőre már az étkezősátorban ücsörögtünk nevetgélve mesélve az elmúlt néhány nap élményeit. Ebédre némi nyers uborka, apróra vágott sárgarépával, 3 szeletke naksajt és két kisebb paradicsomos szardínia került a tányérra egy zsemle kíséretében. Jóízűen falatoztam az ebédet, egy percig sem gondolva arra, hogy most mennyivel jobban esne egy tál marhapörkölt inkább.

Délután megérkezett Beata is, aki reggel indult fel az egyes táborba. Ott gondolt egyet és lehurcolkodott. Úgy döntött, hogy elengedi ezt az expedíciót és inkább hazamegy … Beata Ausztriából érkezett. Gyerekkora óta mássza a hegyeket, 16 évesen már a Matternhorn tetején állt. Az azóta eltelt 35 év alatt számos magashegyen járt már nemcsak Európában, hanem az amerikai kontinensen is. Első 8000-se a Cho Oyu volt, ahol sajnos nem jutott tovább a 2-es tábornál. A néhány évvel ezelőtti próbálkozást most a Manaslu követte. Azonban itt az egyes táborban döntött úgy, hogy befejezi. És nemcsak a Manaslu megmászását, hanem a hegymászást.

Néztem ezt a törékeny, apró nőt és csodálva hallgattam a történeteit. Hatalmas mászómúlt áll a háta mögött és látva a csillogást a szemeiben, ahogyan erről a sportról beszélt, biztosra vettem – nem ez volt az utolsó próbálkozása itt.

Jan. 27, 2019

09.15 Feljebb! C2 6200m

Rendesen félreértettük a reggeli ébresztő időpontját…Fél 8 helyett már fél 7-kor tálalva lett a müzli tejporból készült tejjel. A fejemben is tombolt néhány idegen a magasság és oxigén-hiány miatt, így gyorsan magamba öntöttem a rögtönzött reggelit bőséges teával és a biztonság kedvéért egy aszpirint is lenyeltem. Itt volt az ideje, hogy a zsákból előkerüljön az oximeter is, amivel a véroxigén szintünket tudjuk ellenőrizni. Míg a fejfájásom nem rendeződött, addig ez is alacsony, mindössze 78% volt …

A tegnapi vacsoránk zöldséges rizs volt, amit csak ímmel-ámmal sikerült leküzdeni. Szörnyűséges, ahogy az ember küzd, hogy a száraz, kemény rizsszemeket lenyelje … ehhez segítség volt az egy falat-egy korty tea gyakorlatozás, amit már a korábbi expedíciókon is sikeresen alkalmaztam. Mindent egybevetve végül teli hassal sikerült álomba merülni … És micsoda alvás volt ez már! Mint a medvék, úgy durmoltunk odafönt 5700 méteren … alig dugtuk ki az orrunkat az éjjeli havazásba 🙂

Reggeli után komótosan összerendeztük a dolgainkat, hogy nekirugaszkodjunk a mai etapnak … Korábbi információink szerint innen a kettes táborig lesz a legnagyobb kihívás feljutni … A két tábor közötti 500 méteres szintkülönbség tartogatott nekünk izgalmas részeket. Ide kellett minden, a korábbi jégmászótanfolyamon megszerzett tudásunk.

Ahogy elindultunk, már láttam, hogy a mai nap fincsi lesz … Előttünk tornyosult a Manaslu „jégesése”, a súlyánál fogva folyamatosan széttöredező, leszakadó gleccserfolyam, ami lentebb már lassabban csúszik Sama Gaon faluja felé. Az elénk terülő látványt nem lehet szavakba önteni, még akkor sem, ha  a magyar nyelv milliónyi változatos jelzőt használ a csodálatos kifejezésre …

A elkövetkező 5 órában, míg kalapáltuk felfelé magunkat a jégfalakon, azt vettem észre magamon, hogy megszűnt körülöttem a tér és az idő fogalma …  Egyszerűen csak élveztem, amit A HEGY elénk tárt, minden lépést, minden fogást… Nem törődtem azzal, hogy jeges, hideg és csúszik … Angival többször összekaccsintottunk a nap folyamán, amikor eljutottunk egy újabb kihívást jelentő jégfal, vagy egy hasadék fölött átívelő létra elé …

Végtelenül fáradtan, de boldogan lépkedtünk a 6200 méteren levő kettes tábor (C2) sátrai felé, amikor végre egy laposabb részen rákanyarodtunk, kikerülve egy szélesebb hasadékot. Már jónéhány mászó és sherpa ügyködött, hogy a sátrak előkészüljenek a klienseknek… Lassan a mienk is elkészült, csak előbb leültünk a hóba pihegni egy keveset. A reggeli fejfájás már régesrégen tovaszállt, a mozgás, küszködés és a ivás megtette jótékony hatását. Míg üldögéltünk is elfogyott egy nagyobb termosznyi tea, ami a hátizsák mélyéről került elő. Fémbögrémet a forró teával letettem a lábam elé, hogy hűljön egy picit… míg vártam, a bögre egy csinos kislyukat olvasztott a keményre taposott hóba …

Elkészültek a sátrak és mi elkezdtük a „beágyazást”. A Lenin-en begyakoroltuk már rendesen, hogy hogyan is ágyazzunk meg úgy, hogy ne kelljen vacogni éjjel a havon. Minden „túránkra” végtelen mennyiségű izolációs fóliával indulunk, most sem volt ez másképp. A sátor aljára  beterítettünk egy-egy ilyen fóliát, jól kihúzgálva a sátor oldalához, úgy fél-fél méternyit felhajtva oda. Még így is sikerült egymást fedniük a fóliáknak középen, így nem áztatja el az alattunk olvadó hó a matracainkat. A fóliára kerültek a Kathmanduban beszerzett folifoam-ok, amiket a fémes felületükkel lefelé gurítottunk le, hogy a hideg alatta maradjon. Erre kerültek az otthonról hozott önfelfújónak hirdetett, de eddig még sohasem önfelfújódó matracaink, amiket nagy röhögések közepette fújtunk fel most is … Azért azt ugye el lehet képzelni, hogy alig kapsz levegőt és mégis tudod fújni a matracodat???

Miután ezzel is elkészültünk, a hálózsákokat már minden nedvességtől biztonságban tudva terítettük ki a matracokra. A lényeg, a magunkkal cipelt összes többi cucc elhelyezése volt … Azok pedig a sátor oldalára, mellénk, a korábban felhajtott izolációs fóliára kerültek. A fóliát felhajtva a sátoroldalára, a hátizsák sem nedvesedett át, sőt éjjel jól hozzá lehetett a hátunkat tenni, így még az is melegíthetett … A lábainkról lekerülő ormótlan magashegyi bakancsok a bejárathoz kerültek, hogy az éjjeli kimászkálás se legyen túl bonyolult. A bakancs szárába a termosz, hogy a víz se hűljön ki gyorsan … Az izzadtságtól nedves ruhafélék pedig bele a hálózsákba a lábainkhoz, így azok lehetőséget kaptak arra, hogy a testünk melegétől megszáradjanak.

Mire végeztünk a „beköltözéssel” feltámadt a jeges szél és a tábor felhőbe borult… Amíg sherpáink készítették az aznapi zöldséges rizst vacsorára, mi vacogva ücsörögtünk a hálózsákjainkban… Azért nem lehet ám gyorsan felmelegíteni azokat 🙂 Míg dideregtem, eszembe jutott, hogy itt van szépen összestokizva a pehelyruha is, amit a csúcsnapra tartogattunk… Én bizony előkotortam, levettem a korábban magamra rángatott száraz, vastag aláöltözőt, helyette a vékonyat húztam fel. Erre került rá a pehely… Kocogott a fogam még, amikor belebújtam a jéghideg pehelyruhába… Angi addig csak csendesen szemlélte ügyködésem – megvárta, hogy mire megyek ezzel az attrakcióval.

A pehelyruha a világ egyik legnagyobb találmánya! Igaz, hogy majd megfagytam, mire belebújtam, de nem kellett neki néhány perc és az egész testem átjárta a meleg! A pelyhek, ahogy felszívták a levegőt, magukba zárták azt a testem melegével együtt… Anginak sem kellett kétszer mondani, már öltözött ő is. Gyors véroxigén-mérés, az értékek megnyugtatóak voltak és a fejünk sem fájt... A biztonság kedvéért még lőtyöltünk elalvás előtt egy keveset, már begyakoroltuk az overáll hátsó zippzárjának a kinyitását, így nem érhet majd meglepetés, ha szükség esetén használni kell majd később …

Éjjelre a szél elfújta a felhőket és a C2 a csillagok fényével takarózott be, úgy aludta álmát … Éjfél körül kimentem és jó ideig kint is maradtam… Borzasztóan hideg volt, de a növő Hold fényével megvilágított Manaslu, a csillagos égbolt és a Tejút (Milky Way) látványával nem tudtam betelni…

Jan. 25, 2019

09.14. Úton felfelé az Egyes Táborba 5750m

Reggelre az izgalmam az indulás miatt korán kikergetett a sátorból… Hogy Angit ne zavarjam a nyüzsgésemmel, beültem az étkezősátorba kávézni… Az instant kávéporból zutyult kesernyés nedű nem esett jól, hiába édesítettem durvára darált cukorral … Végiggondoltam, mi mindent készítettem elő és hogy lenyugodjak, bemásztam a raktársátrunkba még utoljára ellenőrizni a hátizsák tartalmát.

Reggelire mazsolás tejberizs érkezett, de inkább vártam egy keveset, hátha jön még valami, ami nem édes … szerencsére rántotta is került az asztalra. Tudtam, hogy most enni kell, mert odafönt nem lesz ilyen lakoma. Kell a mai napra az energia!

A reggeli utáni várakozás idegőrlő volt…. Felsétáltam a pudzsa-helyre, ahol még füstölgött a korábban meggyújtott borókaág.. Leültem egy kőre és behunytam a szemem. Mélyet szippantottam a kesernyés füstből, ami belengte a helyet… Az izgalmamat átvette valami különös nyugalom… Lehunyt szemhéjam alatt láttam magam előtt, ahogyan a zsákokkal haladunk lassú, de biztos léptekkel felfelé …

Ücsörgésemből Ngima hangja hozott vissza a valóságba… lassan szedelőzködnöm kellett, még néhány közös fotó készült a csapatról indulás előtt. Angival magunkra vettük a hátizsákokat, körbekerültük háromszor a pudzsa-helyet, miközben rizst szórtunk rá és vissza sem nézve az Alaptáborra elindultunk végre...

A cramping-point-nál előkerültek a technikai felszerelések a kék hordók rejtekéből, az eddig viselt bakancsainkkal helyet cseréltek… még néhány perc pihenőt engedélyeztünk magunknak, hagytuk, hogy egy tizenfős csapat előttünk haladjon. Majd lassan, hágóvasakkal a lábunkon a felhők közé léptünk az ismeretlenbe…

A gleccserre éjjel jelentősebb mennyiségű hó esett, galád módon eltakarva előlünk a mély hasadékokat. Óvatosan haladtunk a kihúzott kötelek mentén, ami a „biztonságos” ösvényt jelölte ki a mászóknak. Hiába tűnt biztonságosnak, elég lett volna egy rossz mozdulat és néhány méterrel lejjebb találjuk magunkat, amint egy hasadék elnyel…

Egy ideig együtt haladtunk, de sikerült kikerülnöm az orosz csapat lassabb tagjait, így felvehettem a saját tempómat. A beülömre rögzített biztosítást folyamatosan átcsatolva haladtam folyamatosan felfelé. Karl sziluettje néha belefolyt a gleccser fölött leereszkedő felhőbe, így szaporázni kezdtem lépteimet, hogy lássam, merre kell haladni.

Nehéz volt a majdnem kétméteres franciával felvenni a tempót, túl nagyokat lépdelt … Szerencsére sűrűn megállt pihenni, inni, így volt időm beérni őt. Megálltam én is, előkerült a hátizsák mélyéről a termosz forró tea, ami most nagyon jólesett. A felhőben elég hideg volt már a levegő, a héjkabátom alatt az izzadtságtól már elázott minden aláöltözetem.

Nem álldogáltam sokáig, mert felélénkült közben a szél, így nagy levegőt vettem és elindultam az egyes tábor felé vezető út legnehezebb szakaszán, ami meredeken vezetett felfelé. Egy sherpa utolért és mosolyogva haladt el mellettem. Szerencsémre nem haladt túl gyorsan, így társaságom is volt, akinek a puszta jelenléte is biztonságérzetet adott, így együtt baktattunk a tejfehér, sűrű ködben … mígnem egyszer csak előtűntek az egyes tábor aprócska sárga sátrai …

Boldogan lépkedtem felfelé, amikor megláttam Tenji-t és Jumbo-t, ahogy a sátraink állításával bíbelődtek. A francia már bent gubbasztott vacogva a hidegtől a Furba sherpa által előkészített közös sátrukba. Odaintettem és már haladtam is, hogy hátha tudok segíteni a fiúknak. Tenji csak rábökött az egyik, már felállított sátorra, hogy oda dobjam be a zsákomat és magamat is. Nem engedte, hogy segítsek.

Beültem és gyorsan ledobáltam magamról az összes ruhadarabot, még a bugyimból is csavarni lehetett az izzadtságot… száraz holmik kerültek elő a zsákom mélyéről. Mire átöltöztem és beterítettem a sátor aljára az izolációs fóliát meg a matracokat, Angi is megérkezett. Fáradtan ült be mellém, de boldogan vigyorogtunk egymásra, végre itt vagyunk!

Jan. 1, 2019

09.13. Készülődés felfelé ...

Éjjel még mindig esett, késő éjjel az esőt felváltotta a havazás. Ahogy hűlt a levegő, úgy változott meg a csapadék is. Hajnalra végre alábbhagyott és fél háromkor már a csillagos égbolt látványa fogadott a fogcsikorgató hideggel együtt. Ahogy szétnéztem az alvó táborban, Sama Gaon falujáig le lehetett látni a tiszta időben … Nyugodtan húzódtam vissza a sátorba, úgy tűnik végre jó idő lesz.

Hatkor már az erős napsütés melegítette fel a sátrat, hunyorogva léptem ki az erős fényre. Most először megkívántam egy jó erős kávét. Kutyultam is egy bögrényit magamnak nescafe-ból, de ez közel sem volt olyan finom, mint amit otthon főz a párom …

Reggeli előtt Tenji és Angi összeállította Angi technikai felszerelését, még átnéztük, hogy minden karabíner, heveder rendben van-e. Még jó idő volt, de Tenji szerint hamarosan újra havazni kezd… Kihasználva a napsütést, úgy döntöttünk, hogy a gleccserhez telepített kék hordókba felcipelünk néhány felszerelést, hogy másnap annyival is kevesebb súllyal induljunk el. Így felkerültek a mászóbakancsok, a beülők kidekorálva a szükséges hevederekkel, sisakok. Induláskor még ragyogó napsütés volt, de a felhők gyorsabbak voltak nálunk. Mire felértünk a gleccserhez, már hódara potyogott a nyakunkba.

Nem időztünk fent túl sokat, alig egy órácskát. A hátizsákból előkerültek héjkabátok, ami megvédtek az egyre nagyobb pelyhekkel hulló hótól. Lassacskán visszatértünk az Alaptáborba. Útközben még megtárgyaltuk, hogy mégsem cipeljük fel magunkkal a négykilós hálózsákot. Túl nehéz lesz a málha, amit holnap fel kell vinnünk a hegyre. Inkább a feleakkora súlyú hálózsákkal vágunk neki, hátha nem fagy be a hátsónk odafönt.

Furcsa volt, hogy az ebédnél már nem tartottak velünk a spanyolok … Ők már az egyes táborban töltik a mai éjszakát … Ebéd után egy kis szunyókálás következett, ami arra volt jó, hogy végiggondoljam, mi mindent készítettem oda a hátizsákba. Azonban nem hagyott nyugodni a gondolat – biztosan minden ott van? Így hát átbotorkáltam a deposit-sátorba és kirámoltam mindent a hátizsákból, hogy egy-két melegebb ruhadarabbal kiegészítve még nehezebbé varázsoljam azt.

A vacsoránál újabb mászóval bővült az expedíciós csapatunk. Megérkezett Beata Ausztriából. Végre még egy nő került a csapatba!

09.12. A pudzsa

Reggel hat óra. Már nem is kell ébresztő az órámon, magamtól ébredek, meg persze az erős napfény is sokat segít a dolgon 🙂 Éjjel nem sokat sikerült aludnom, a sátor alatt elfolyó patakocska és annak hanghatása, valamint az éjjel elfogyasztott alig kétliternyi tea sűrű kikászálódásra kényszerített a hálózsákból. Most mégis boldogan húztam szét a sátor zippzárját, mert tudtam, hogy ma van az expedíciónk egyik legfontosabb napja.

A reggelihez már mindannyian az étkezősátorban ücsörögtünk, amikor az expedíció managere megjelent és ünnepélyesen bejelentette, hogy pontban 9 órakor kerül megrendezésre a közeli sziklánál a pudzsa szertartás. Addigra szedjük össze a teljes mászófelszerelést, vegyük magunkra a reggeli után kiosztandó egyenpólókat, hogy közös fotó készülhessen mindannyiónkról a szertartás után.

Gyorsan bekapkodtuk a reggelinket és már nyargaltunk is boldogan a felszerelésekért, amiket a legnagyobb málhazsákba belegyűrve felcipeltünk a pudzsa-helyhez. Gondosan ügyeltünk arra, hogy minden odakerüljön, amit majd a hegyen viselni fogunk, semmi ne maradjon áldás nélkül! Így többek között a bakancs és hágóvas mellé odakerült a pehelyruha, beülő, mászóeszköz, de még a teljes gyógyszerkészlet is. Biztos, ami biztos alapon még toalettpapírt is dugtam a táska aljára. Még futottunk egy kört, mielőtt elhelyezkedtünk volna a kikészített matracon, a szponzorok zászlói sem maradhatnak ki!

Mire minden felkerült a pudzsa-helyre, megérkeztek a lama-k is, akik a szertartást tartották. Mindketten bordó ruhában, mezítláb, csak egy papucsban érkeztek. Sherpáink szorgosan díszítették a kövekből emelt apró szentélyt buddhista zászlókkal, selyemkendőkkel. Ételt, italt és vajból készült szobrokat helyeztek el fémtálcákon, mellette pedig borókaágakat gyújtottak meg, hogy annak illatos füstje belengje a helyet. A szentélyhez került még a lenti falu gompha-jaból szerzett szentelt rizs is.

A lama-k kényelembe helyezték magukat a pudzsa-hely elé terített matracon, előkészítették a magukkal hozott, a szertartáshoz szükséges eszközöket: csengőt, tányérkákat, aprócska cintányérokat, dobot, egy másik táskából pedig gondosan összehajtogatott, imaszövegekkel telerótt tekercsek kerültek elő.

Mire mindennel előkészültek, eleredt az eső … Elkezdődött a szertartás … A lama-k hangosan mormolva elkezdték felolvasni az imaszövegeket, míg egyikük dobolt, a másik a csengettyűvel csendített hozzá. Volt valami megmagyarázhatatlanul fenséges a szertartásban… Tudtuk még tavalyról, hogy ez a szertartás értünk, mászókért is van, nemcsak a sherpa-kért. Ezt a szertartást A hegy Szellemének tartják, engesztelésképp, hogy idegenek teszik lábaikat a lejtőkre. Arra kérik a Szellemet, hogy engedje fel a csúcsra a próbálkozókat és engedje meg, hogy élve távozhassanak onnan. Minden ételt, italt és felszerelést megáldanak, isteni védelemmel látják el a szertartás során.

Az eső egyre erősebben vágott az arcunkba, míg tartott a szertarás, mégsem éreztem azt, hogy az esernyőmet a fejem fölé kellene, hogy tartsam. Úgy éreztem, hogy az eső megtisztít minket és az áldás jobban fog rajtunk így… De nem csak az eső áztatta az arcunkat, hanem a könnyeink is, amik a szertartás alatt kigördültek. Ezt az érzést lehetetlen szavakba önteni, csupán érezni lehet …

A lama-k szentelt rizst szórtak és vizet öntöttek a szentélyre, a sherpa-k imazászlókat feszítettek ki az négy égtáj irányába, mi pedig porridge port kaptunk, hogy azt szórjunk a pudzsa-helyre. A port nemcsak a szentélyre kellett szórni, hanem egymás arcára is kellett kenni belőle. Ezzel a mókásnak tűnő jelenettel zárult a szertartás és eljött az evés-ivás ideje. Minden ételt és italt, amit a lama-k megáldottak, közösen, a teljes expedíciós csapat – sherpa-k, porterek, konyhások és mászók – fogyasztotta el.

A szertartás végére teljesen elázott a csapat, hiába kerültek elő az esernyők. A ruhámból csavarni lehetett az égi áldást, de egy cseppet sem bántam. Boldog voltam, mert tudtam, hogy holnaptól megváltozik MINDEN.

Az ebédet még a nedves ruhában ücsörögve fogyasztottam el, de utána már a hálózsák melegében, száraz ruhában aludtam át a fél délutánt. Fél öt körül riadtam fel, az eső változatlanul kopogott a fejem fölött. A szemben levő hegyen egy órán belül már a harmadik kőomlás dübörgött le hatalmas hangerővel. Már megszoktam, nem rezzentem össze a zajra, tudtam, hogy biztonságos helyen vagyunk.

Dec. 30, 2018

09.11. Alaptábori pihenő

Az éjjeli szakadó esőt reggelre felváltotta a napsütés. Hatkor már olyan erősen tűzött a nap, hogy a sátor pillanatokon belül felmelegedett, így nyugodtan kitakarózhattunk a hálózsákból. Az örömünk sajnos nem tartott sokáig, alig fél óra múlva újra felhőkbe burkolózott a tábor és halkan, apró szemekkel eleredt az égi áldás. Fázósan húzódtam vissza a hálózsákom melegébe és próbáltam még egy kevés ideig lustálkodni…

Om Mani Padme Hum … ( https://www.youtube.com/watch?v=zVty9rD4X-o ) csendült fel a már jól ismert ima dallama a szomszéd sátrak felöl… Ezt a dalt meghallva, mindig megtelik a szívem hálával és szeretettel. Már nem zavart egy cseppet sem, hogy a napsütés helyett hideg eső esett a nyakamba, amíg átszaladtam az étkezősátorba, ahol az expedíció többi tagja már türelmetlenül várta, hogy elkészüljön a reggeli.

Míg nincs megtartva a pudzsa, addig csak a gleccserig túrázhatunk – szólt a szigorú szabály és hogy biztosan ne „rosszalkodjunk”, Tenji Sherpa elkísért kettőnket a „határig”. Mosolyogva incselkedtem, hogy az egyik lábammal mégis rálépek a gleccserre, de olyan csúnyán nézett rám mandulavágású, fekete szemeivel, hogy inkább nem kockáztattam… Ők tényleg rettentően komolyan veszik a szertartást, én meg ne legyek már ennyire tiszteletlen – gondoltam magamban, miközben csendesen leültem egy sziklára. Csak vágyakozva néztem a csúcs irányába.

Visszaérve a táborba már az ebédhez készülődtek a többiek, mi pedig megpróbáltunk hazatelefonálni Ngima Sherpa mobiljával, aminek ugyanúgy, mint tegnap, bömbölés lett a vége. Csak pár szót sikerült beszélnünk, mielőtt megszakadt volna a telefon, de annyit sikerült mondanom, hogy a holnapi pudzsa után holnapután már az 1-es táborban töltjük az éjszakát.

Ma már a második pudzsa szertartást hallgattuk végig … persze nem a sajátunkat, hanem a mellettünk lévő expedíciókét, és bizony fájó szívvel, sóvárogva néztünk a mászók után, akik málhákkal felszerelkezve, lassú léptekkel elindultak felfelé a gleccseren …

Közben megérkezett a három baszk és José felszerelése is, boldogan pakolászták, válogatták a kék hordók tartalmát. Holnap, közvetlenül a szertartás után elindulnak Ők is az első akklimatizációs körükre, míg nekünk még egy éjszakát várnunk kell az indulásra…

Amíg túráztunk, az időjárás jobbra fordult és most, mint a gyíkok, sütkérezünk a „melegben”, ami valójában csak néhány fok a nulla fölött, mégis az erős napsütésnek köszönhetően elegendő csak egy rövidujjú póló és egy vékony, fekete mászónadrág 🙂

Az Alaptábor időjárása azonban gyorsan, szinte óránként változik, hol szakad rólunk a víz a „hőségtől”, hol reszketve húzzuk magunkra a hálózsák zippzárját.. Ehhez itthon trenírozni a nyári forróságban lehetetlen volt, de szerencsére az emberi szervezet olyan csodálatos, hogy gyorsan tud alkalmazkodni, még ehhez is… Így ennek szellemében délután háromra újra befelhősödött a tábor és dideregve kerültek elő a vastag ruhák a sátor mélyéről.

Az étkezősátorban most túl hideg és sötét van, ezért behúzódtam inkább a sátramba. Újra esik, az idő pedig ólomlábakon halad csak. Kínomban inkább megpróbáltam aludni egy keveset a vacsoráig, a többiek is mind elvonultak pihenni, felszereléseket rendezgetni.

Nov. 30, 2018

09.10. Base Camp 4870m

Reggel hatkor arra ébredtem, hogy nagyon világos van. Óvatosan széthúztam a sátor zippzárát és a felkelő Nap sugaraiban hunyorogva néztem szét. Csend honolt, csak az ébredező madarak csicsergése hallatszott. A távolból halkan az Ohmanipadmehu ima éneke lengedezett …

Meg sem tudom mondani, hogy mikor aludtam ilyen mélyen, amióta eljöttünk otthonról. Végre kipihenten ébredtem és ahogy kiléptem a sátorból a hátunk mögött tornyosuló Manaslu hófehér sapkája ragyogott a napfényben. Szívet melengető látvány volt és ebben a látványban egészen délután kettőig gyönyörködhettünk, amíg a felhők el nem takarták előlünk a hegyet.

A reggeli 8 órakor volt, utána felsétáltunk a gleccserig, ahova már Tenji kísért el minket. Keskeny, mandulavágású szemeivel folyamatosan figyelte minden lépésünket, hogy még véletlenül se tegyünk a bakancsunkat a gleccserre a pudzsa előtt…  Mire visszaértünk, addigra elkészült az ebéd is, mi pedig jóízűen falatoztunk az elénk tett finomságokból. Itt azért jóval finomabb és táplálóbb ételeket ehettünk, mint a trekking során.

A délután nagy részét a sátrainkban töltöttük, hol alvással, hol a málhákban lévő felszerelések válogatásával. Az erős napfényben a sátrakban a levegő felmelegedett, így elég volt csak egy rövid nadrág és egy rövidujjú póló is 🙂. Kihasználtuk a meleget és megkönnyebbülve fürödtünk meg a felmosóvödörnyi langyos vízben. Még a mosáshoz is maradt elegendő, a frissen kimosott ruháknak is volt esélyük arra, hogy még este előtt megszáradjanak.

Előkerült a hátizsák aljából a Tenjiről még nyáron elkészített portrérajz is, amit boldogan adtam át neki. Izgatottan bontogatta a hengert, ami a rajzot rejtette és amikor meglátta a tartalmát, széles mosoly ült ki az arcára. Megígérte, hogy a szobája falára rakja ki a rajzot …

Időközben megérkeztek a nagy málhák is, amiket berángattunk a raktársátorba. Míg Angi a hálósátorban rendezgette a dolgait,Tenjivel a raktársátorban átválogattuk a mászófelszerelést. Összeállítottuk, hogy mi fog kelleni az első akklimatizációs körre, bár az indulás felfelé még odébb volt…

Az idő az Alaptáborban mintha megállt volna, még csak délután három volt és már mindennel elkészültünk … Lassan befelhősödött és eleredt az eső. Fázósan húztam magamra egyre több és melegebb ruhadarabot, míg végül inkább bebújtam a hálózsák melegébe és aludtam egy nagyot vacsoráig …   

Nov. 26, 2018

09.09. Base Camp 4870m

Hajnali 4 óra van. Arra riadtam fel, hogy szakadt rólam a víz. Ez már a harmadik éjszaka volt, amikor a csúcsmászással álmodtam … Hallom, érzem, ahogy a hágóvas belevág a jeges hóba, serceg a lábam alatt… lassan, végtelenül lassan vonszolom magam felfelé a csúcs irányába, körülöttem köd gomolyog…

Visszaaludtam. Hamarosan, néhány óra múlva indulunk fel, az Alaptáborba… Reggel 6-kor a Nap már a hegyek felett járt. Ahogy a Nap felkelt, vele együtt a ház is ébredezni kezdett. Még visszabújtam egy picit a hálózsák melegébe, de elaludni már nem tudtam. Végiggondoltam az álmot újra és újra, miközben furcsa bizsergés járt át… az a menni vagy maradni érzés. Szerencsére gondolataimat az órám ébresztője törte meg, kelni kellett.

Nyugtalanul töröltem át magam, mielőtt magamra rángattam volna a tegnapi ruhákat. Ugyanazzal az izgalommal bámultam ki az ablakon, amikor Angi szólt, hogy látszik a hegyünk. Ránéztem a hegyre és görcsbe rándult a gyomrom … Hatalmas a hegy, ami fölénk tornyosult, tiszteletet és csodálatot ébresztett bennem. Alig vártam, hogy kiléphessek az ajtón, a teraszról jobban szemügyre vehettem a hegyünket, aki szemérmesen felhőkbe burkolta magát, mire kiértem.

José mosolyogva üdvözölt minket, láthatóan boldog volt, hogy ma már az Alaptáborban töltheti az éjszakát. Ahogy bámultunk a hegy felé, José jobbra felfelé mutatott, a barna sziklák irányába… néhány aprócska sárga foltot lehetett látni a tetején … az ott az Alaptábor! Angival egymásra néztünk és elállt a szavunk... az bizony már nagyon magasan van és oda ma még fel kell jutnunk! Csendesen visszaballagtunk a szobánkba és mindkettőnk szeméből kigördült néhány könnycsepp … Mi a fenét keresünk itt? Biztosan ezt akarjuk? Kölcsönösen megerősítettük egymást és szinte egyszerre mondtuk ki: Ezt!

A reggelire kért almás palacsinta végre nem okozott csalódást, jóízűen faltam fel, kellett az energia!

Míg mi reggeliztünk, a falu szinte teljes lakossága megjelent a szállásunk udvarán, férfiak, nők még gyerekek is. Mindenki segédkezett az expedícióknál, a felszerelések feljuttatásában az Alaptáborba. Az itt élőknek évente mindössze két alkalommal van lehetőségük viszonylag nagyobb összeghez jutni, tavasszal és ősszel, amikor az expedíciók ellepik a Manaslu Alaptáborát.

9 után nem sokkal végre mi is elindulhattunk. Ngima szerint mindössze 4 órányi gyaloglás csupán az Alaptábor. Lassan lódultunk meg, eleinte még a levegővétel is nehezemre esett – minden bizonnyal a bőséges reggeli volt az oka 🙂

Alig félóra elteltével egy nepáli zenétől hangos csapat ért utol és hagyott le minket … Velük aztán kerülgettük egymást az egész trekkingen. Lassan beértük a portereket is, de addigra már jóval feljebb jártunk. Nem álltunk meg nagyobb pihenőt tartani, csupán egy-két percre inni néhány kortyot. A tegnap messziről már látott gleccseren kellett áthaladnunk, már olyan magasságban, ahonnan a vízesés indult …

Három órája gyalogoltunk, amikor Ngima felajánlotta a mobilját, hogy mivel van még térerő, ha szeretnénk, telefonáljunk haza a családnak. Utoljára négy nappal ezelőtt volt alkalmunk hazaüzenni, akkor is csak messengeren… Kicsöngött a telefon és Timi lányom hangját meghallva elbőgtem magam… Alig tudtam elmondani, hogy velünk minden rendben van, jól haladunk és hamarosan az Alaptáborban leszünk …

Innen már lassan, szinte araszolva haladtunk tovább – nekem legalábbis úgy tűnt -, a gondolataim otthon jártak. Remélni tudtam csak, hogy az otthoniakkal minden rendben van, hiszen csak néhány perc jutott, amibe nem fért sok beszélgetés …

Ngima-nak igaza volt. 4 óra alatt felértünk az Alaptáborba, ami mire odaértünk, felhőkbe takarózott. Fázósan húztuk össze magunkon az izzadtságtól átnedvesedett ruháinkat. Még negyedórába tellett, mire megtaláltuk a sok expedíció között a saját sátrainkat. Fáradtan, mégis boldogan dobáltuk le hátizsákjainkat a sátrunk elé. Már nyoma sem volt a reggeli izgalomnak 🙂

Ismerős arcok köszöntek ránk a konyhasátor felől: Tenji Sherpa és Furba Tamang. Tenji Sherpa-val már tavaly együtt másztunk a Himlungon, Ő volt az én mászósherpám, míg Angi Ngima Sherpa-val mászott. Furba Tamang pedig, ez a bohókás, mindig csupa mosoly fiú tavaly a konyhafiú volt az expedíciónkon, majd porterként végigjárta velünk az Annapurna Kört … Boldogan öleltük át egymást 🙂

Rögtön forró teával kínáltak és betereltek minket az étkezősátorba. Kevés pihenés után beköltöztünk a sárga sátrainkba. Kettő sátrat kaptunk, az egyiket kineveztük raktárnak – úgy, mint tavaly -, a másikba pedig beterítettük a hálózsákjainkat és kikészítettük a személyes holmijainkat…

Míg a sátrak mellett beszélgettünk a sherpákkal a családjaikról, a hegy kíváncsian kikukucskált Ránk a felhők közül, csak a csúcsot lehetett látni egy pillanatra, majd szégyenlősen újra elbújt a szemünk elől…

Ngima visszaballagott a faluba, holnap vagy holnapután fog csak visszatérni a BC-be. Arra kért bennünket, hogy amíg a pudzsa szertartás nincs megtartva, ne menjünk fel az 1-es táborba (C1), csak itt nézelődjünk vagy legfeljebb a gleccserig menjünk el …

A vacsoránál már 7-en voltunk az étkezősátorban: 3 spanyol hegymászó: Julian, Alberto és Quan, 1 francia mászó:Carl, José és mi ketten … Az expedíció elkezdődött 🙂

Nov. 10, 2018

09.08. Sama Gaun 3700m 2.rész

Hamarosan elértünk Sama Gaun határába. A  Manaslu gleccsere által táplált folyón kellett átkelnünk, egy keskeny, fából készült hídon. A híd túloldalán asszonyok kuporogtak, kalapácsaikkal nagyobb köveket zúzták össze apróbbakra. A apró köveket pedig zsákokba szedték, majd a hátukon cipelték be a „városba” Addig, amíg nem láttam, hogy mire használják a kőzúzalékot, nem nagyon értettem, hogy miért van ez a sziszifuszinak tűnő munka … A zúzalékkal töltik ki a falak réseit az építkezéseken, ahol a kőműves mesterek szó szerint tégla formájúra faragják az összehordott köveket…

Beérve Sama Gaunba, elhaladtunk a város közepén álló, aranyozott tetejű sztúpa mellett. Egy szegényes – minden eddiginél lepusztultabb teaház udvarába léptünk be. Itt bizony nem sok épület úszta meg a földrengést. Még javában folyt a felújítás, építkezés, hogy a helyet visszavarázsolják az eredeti állapotára. Szállásadónk megmutatta a szobánkat. Szintén csak két ágy volt a teljes berendezés, meg jónéhány lepke a falakon, az ablakokban pedig méretes pókok szőtték a hálójukat.

Nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány… Ki sem pakoltunk a zsákjainkból, gyorsan megrendeltük az ebédet, pedig már délután kettőre járt az idő. Míg készült a sült tésztánk, addig megpróbáltunk üzenni haza, de sajnos sem a wifi, sem a mobilinternet nem működött. És természetesen áram sem volt. Ekkor már negyedik napja nem tudtunk hírt adni magunkról. Kértük Ngima-t, hogy menjünk át egy másik szállásra, mert itt az ígéret ellenére sem volt meleg vizes tisztálkodási lehetőség, és bizony már éreztük mindketten, hogy nem ártana nekünk egy fürdő …

Ngima engedve a nyomásnak, kerített egy jóval barátságosabb szállást, ahol az ágyakon még tiszta lepedő is volt, pókok és más rovarok társasága sem zavarhatta az éjszakai pihenést. A szobánk melletti kis helyiségben fejenként 500 nepáli rúpiáért cserébe (kb 1300,-Ft) lehetőség volt forró vízben tusolni. Ezt kihasználva még néhány poros holmimat is ki tudtam mosni.

Még vacsora előtt, amíg fent volt a Nap, városnézést tartottunk. Meglátogattuk azt a több, mint 300 éves Gompat, ami városka szélén egy dombra épült. Csodával határos módon nem sérült meg a földrengéskor. Kívülről sártapasz borította az épületet, belül pedig rézből készült Buddha szobrok ültek sorban egymás mellett, fenségesen letekintve az érkezőre. Az oltár előtti apró mécsesek világították be a Gompa nem túl nagy belsejét. Körben, a tapasztott falakon Buddha életét bemutató freskók díszelegtek, előttük a földön pedig a szerzetesek ülőalkalmatosságai voltak bordó pokrócokkal gondosan letakargatva. Jobbról, a bejárati ajtó mellett egy nagy dob állt, amit a szertartások alkalmával az egyik láma használt.

Volt valami félelmetesen gyönyörű ebben a kis Gompa-ban, amit sem akkor, sem azóta nem sikerült megfejtenem. Csendes áhítattal jártunk körbe. Tekintetünkkel meg-megérintve a mennyezetről lelógó finom selyemszöveteket, amelyek szebbnél szebb mandalákat öleltek körbe. Hozzáérni tilos volt, a szerzetes, aki a nagy lakattal lezárt terembe beengedett minket, szigorú volt, még fotózni sem engedett.

Miután kicsodáltuk magunkat, visszatértünk egy másik ösvényen a városba, az egyik kőkerítésnél néhány koszos kisgyerek játszott. Amint megpillantottak minket, rögtön felugráltak és mintha száz éve ismernénk egymást, mosolyogva szaladtak elénk, hangos Namaste!-t kiabálva.  Egy-két durcás és mosolygós fotó készült is róluk 🙂

Végigsétáltunk a városkán, és a túlsó szélénél megcsodáltam a régi épületeket, ahol még kémény sem volt a házak tetején, csak bádoglemez és néhány napelem. A tűzhelyek füstje az ablakokon, az ajtókon és a tető alatti réseken távozott. A házakban halvány fénnyel izzottak az energiatakarékos égők, amiknek az áramot a napelemekkel feltöltött akkumulátorok biztosították. A házak alsó szintjén lakó állatok is bandukoltak már hazafelé a rétekről. Jól ismerték a járást, mert nem volt senki emberfia, aki hajtotta volna őket be az istállókba.

Lassan elindult a Nap is, hogy nyugovóra térjen a felhőkbe betakaródzott hegyek mögé. Így mi is visszasétáltunk a szállásunkra, megvacsoráztunk.

Holnap már elindulunk felfelé az Alaptáborba, hogy megkezdődjék végre a kaland, amiért ideérkeztünk …   

09.08. Sama Gaun 3700m

Amióta Nepálban vagyunk, most aludtam először jól. Kénytelen voltam füldugót használni, olyan hangosan zúgott a háztól nem messzire kanyargó folyó …

7-kor ébredtünk, némi fészkelődés és forgolódás után félóra múlva már sikerült is kimászni a jó meleg hálózsákból. Mivel a reggelit Ngima 9-re rendelte, még bőven volt időm nézelődni egy kicsit a „faluban”. Azt a néhány házat megcsodáltam, ami megmaradt a 2013-as földrengés után … Ezt a régiót sújtotta leginkább a katasztrófa, falvakat sodort el az akkori földrengés, ami földcsuszamlásokkal együtt váratlanul érkezett … A házak nagy része a földdel lett egyenlő, emberek váltak földönfutóvá, gyerekek maradtak árván …

Reggelire mindössze 2 főtt tojást kértem egy kis sóval. Úgy gondoltam, hogy a mára várható kétórányi battyogáshoz ennyi elegendő is lesz. Arra viszont nem számítottam, hogy ahova érkezünk, ott …. Na de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

10 előtt egy kevéssel hátunkra kerültek a zsákok és elindultunk a 3700 m magasan fekvő Sama Gaun irányába. Alig hagytuk el Sama városkapuját, máris egy néhány yak-ból álló csordával találkoztunk. Ezek a hatalmas állatok lassan, méltóságteljesen ballagtak a réten, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat. Néhány fotó a háttérben húzódó havas csúcsokról előtérben a yak-okkal, üdítő látvány volt.

A kisebb, korábban legördült sziklák árnyékában gombák, havasi gyopár, encián és gyermekláncfű virágzott. Jól megfértek így egymás mellett, csak nekünk európaiaknak okozott meglepetést a látványuk. Továbbhaladva a völgyben megannyi csodálatos virág mosolygott ránk, némelyik a pocsolyából emelte fel színpompás fejét.

Ráérősen sétálgattunk, így volt idő nézelődni, apróra megvizsgálni a körülöttünk lévő apróságokat és tekintetünket a távolba eresztve a közeli hegyek látványába is belefeledkezhettünk… Nekünk balra a hegyek mögött már Tibet terült el, jobbra pedig már a Manaslu tornyosult, szégyenlősen felhőkbe burkolózva. Úgy 5 kilóméterrnyi gyaloglás után a völgyben kanyargó folyó medrével együtt a völgy is kiszélesedett.

A borókák melletti pázsitos részen hosszan elnyúló mani-köveket találtunk. Néhány frissen vésett kő a régiekhez támasztva pihent. Voltak, amik 100 évnél is régebben készültek el, a vésést lekoptatta a szél és az eső, apró moha lepte el a betűket. A manikövekre az OM-MA NI-PAD ME-HUM imaszöveg volt vésve szankszrít írásjelekkel. Ennek a jelentése kb. tiszta test –ékszer- bölcsesség-egység. Ezeket a köveket születéskor, halálozáskor, esküvőkkor vésik az emberek és teszik kupacokba a városok főterén vagy a falvak mellett.

Álldogáltunk még egy darabig a köveknél, amikor megláttuk, hogy a szél elfújta a Manaslu csúcsairól a felhőket. Megláttuk Őt! Sírás fojtogatta a torkunkat és a remény átjárta mindkettőnk szívét, ahogy egymásra néztünk… A Rocky Summit-nak integettünk egy picit, mielőtt újra elbújt a felhők közé. Innen már szaporább léptekkel mentünk tovább, csak úgy repültünk a boldogságtól.

Oct. 30, 2018

09.07. Samdo 3875m 2.rész

Még vártunk egy keveset, hogy hátrahagyott túravezetőnk előkerüljön, de nem jött… Közösen úgy döntöttünk, hogy továbbállunk, mert a hideg felhőben ücsörögni nem volt túl kellemes. Néhányszáz méter gyaloglás után, Ngima mosolyogva ért be minket. Találgatásunkra, hogy mi tartott ennyi ideig, nevetve mesélte, hogy a fogadott porterek a hágó előtt már rosszul voltak a magasságtól, fejfájásra panaszkodtak és szédültek. Míg mi átküzdöttük magunkat a hágón, Ő a portereket látta el vízzel, fájdalomcsillapítóval, hogy alkalmasak legyenek a tovább haladásra … Fel sem merült bennünk a gondolat, hogy ha ők így le vannak maradva, mikor érnek utol minket a felszerelésekkel.

A hágóból innen már szinte csak lefelé vezetett az ösvény hosszú kilométereken keresztül. A délutánra bekúszó felhőkben gyalogoltunk sokáig, elhaladva egy meseszép türkizkék tengerszem mellett. A víztükör kékje olyan lehetetlen kék volt, hol sötéttürkiz, hol világosabb, attól függően, hogy hogyan világította meg a felhők mögül felbukkanó nap. Addig gyönyörködtünk a tóban, míg egy öszvérkaraván elbaktatott mellettünk a keskeny ösvényen és mire mi is elindultunk eleredt a már szokásos délutáni eső… Kicsit muris volt egyik kezemben túrabottal, a másikban esernyővel gyalogolni, vigyázva, hogy a sáros, nedves köveken ne csússzak meg.

Szerencsére nem zuhogott annyira, mint a völgyben napokkal ezelőtt, hamar elcsendesedett és elrakhattam a hátizsák oldalzsebébe az ernyőt. Innen még órákra voltunk SAMDO-tól, minden apró házikónál azt hittem, hogy ott vagyunk már. Azt reméltem, hogy a hágóból már csak lefele megyünk – ez bizony elég helytelen remény volt. Az ösvény hol meredeken felfele, hol még meredekebben lefele kanyargott. Így hol visszasétáltunk fújtatva a felhőkbe, hol azok alatt gyalogoltunk méterekkel.

A táj, a növényzet ma elég változatos volt … Elindultunk a borókás, mohás virágzó völgyből 3500 méter környékéről, ahonnan feltúráztunk 5180 méterre, onnan újra le 3900 méterig. A felfele vezető ösvény mellett a kövek között bújkált egy-két pozsgás növény, dacolva az elemekkel. Majd ezek is eltűntek átadva a helyet a még apróbbaknak, a hol zöld, hol barna színű moháknak, amik aprócska sárga virágokkal üdvözölték az idelátogató túrázókat… 

A hágó után, ahogy haladtunk egyre lejjebb a Budhi Gondaki völgyébe a sziklákat lassan felváltották a mezők és újra előkerültek a füvek között megbújó aprócska növények. Az itthonról is ismert pitypang (gyermekláncfű), az Alpokból ismerős havasi gyopárral megfért néhány négyzetméteren. Azért nem egy sűrűn látni ezt a két növényt egymás mellett Európában … A harsányán zöldellő réteken yak-ok legelésztek békésen. Ezek a hatalmas, hosszű szőrű jószágok még csak a fejüket sem emelték fel, ahogy elhaladtunk mellettük …

Délután öt órára fáradtan, porosan és mocskosan értünk be SAMDO-ba …  A falu egyetlen szálláshelye előtt dobtuk le zsákjainkat és huppantunk a kövekre. Míg Ngima a szállást intézte, mi kíváncsian nézelődtünk a falucska egyetlen utcáján… Jobbra négy ház, balra hét … De hol vannak a többiek? Reggel mindenki elindult, mire mi nekicihelődtünk, most meg itt állunk mi négyen, meg egy orosz túrázó …

Az aprócska szobánk ablaka a folyóra nézett … A szoba mennyezete fehérre, a falak bugyirózsaszínre voltak mázolva, két deszkából szögelt ágy és egyetlen szék volt mindössze az összes bútor  … Vagy egy óráig ücsörögtünk a hideg helyiségben, mire megérkeztek a porterek a málháinkkal. Addig a vizes ruháinkat lecseréltük a tegnapról megszáradtakra, miután a nedves törlőkendőkkel lecsutakoltuk a ránkszáradt pocsolyát …

A vacsorát a három házzal arrébb található „vendéglőben” készítették el este hétre. A vaksötét utcában fejlámpával világítottunk a lábunk elé, így szerencsére nem estünk át az utcát borító pocsolyás köveken … Belépve az étkezőbe a négy-öt ismerős arc mellett új emberek is felbukkantak. Ahogy elnéztük őket, látszott, hogy itt bizony jónéhányan szenvednek már a magashegyi betegség tüneteitől … Volt, aki fejfájásra panaszkodott, mások étvágytalanok voltak.  Szerencsére nekünk nem volt semmi bajunk – mi ittunk rendesen egész nap, még ha nem is ettünk túl sokat.

A holnapi napunk nagyon könnyűnek ígérkezik, mindössze kettő órányi gyaloglásra van az Alaptábor előtti utolsó falu, így holnap sokáig végre aludhatunk

Oct. 29, 2018

09.07. Samdo 3875m

Hajnali 4 óra van. Rezeg az óra a kezemen. Csukott szemmel leállítom, csak még egy picit, hadd maradjak a jó meleg hálózsákban … Nagyon nehezemre esett kimászni belőle, főleg, hogy tudtam, ma nagyon hosszú nap vár ránk. Végiggondoltam, hogy át kell kelnünk az 5180 méter magas LARKE hágón, majd onnan közel 20 kilométert kell még gyalogolnunk a 3875méter „mélyen” fekvő SAMDO nevű faluig…

Fél órába is beletelt mire végre rászántam magam, hogy felkeljek. A reggelit 5 órára kértük, én a szokásos almás palacsintát kértem. Amíg készült az étel, a szemben lévő asztalnál álmos szemekkel bámultam az olasz mászót … Úgy evett, hogy azt már fájt nézni is. Csak tömte magába a rengeteg mindent, ami az asztalon előtte tornyosult, és még megspékelte egy nagy adag fehérje-koktéllal. Szó szerint felfordult tőle a gyomrom. Az olasz egyébként első ránézésre inkább tűnt testépítőnek, mintsem hegymászónak. A tipikus hegymászóalkat a magas, vékony, szikár felépítés, nem pedig az izmokkal megpakolt férfiember …  Mondjuk, én sem vagyok az a tipikus mászóalkat a magam 154 centijével, de hát itt szabad a pálya mindenkinek (szerencsére)

Kihozták a reggelinket és megcsapott az égett tészta kesernyés illata. Tettem egy kísérletet legalább az alma megevésére, de az is öklöndözésbe fulladt. Anginak sem tetszett az égett tészta illata, Ngima pedig látva, hogy nem eszek, szintén szimatkontroll alá vette a tányérom tartalmát. Szinte ugyanazzal a lendülettel, már ki is vágódott tányérostól, tésztástól az étkező ajtaján. Angi nagyon rendes volt, megosztotta velem a sajtos omlettjét, pedig nem volt egy emberes adag, amit kapott. Az első falat abból is visszafordult, inkább ráhagytam.

Basszus! Jól kezdődik ez a nap … Pár perc múlva már ott gőzölgött előttem egy másik tésztaság, amit ímmel-ámmal falatoztam. Nem esett jól, de muszáj volt enni valamit, mielőtt elindulunk …  Néhány falat után feladtam. Inkább visszamentem a szobánkba, hogy egy energia zselét magamba gyűrjek. Mire eljutottam az ajtóig, kibukott belőlem az „amerikai”, így legalább a zselé nem ment kárba … Mérgemben felkaptam a hátizsákom és elengedtem ezt a reggelizni márpedig muszáj dolgot. A nadrágom zsebeibe tömtem néhány szelet csokit, majd elleszek azzal valahogy… Induljunk már!

Néhány perccel hat után elhagytuk a szállást, a falu is kiürült teljesen, mindenki a hágó irányába tartott mire felkelt a nap. Kimondottan fájt az első néhány kilométer, hiányolták az izmaim az üzemanyagot … Elrágcsáltam egy gyümölcsszeletet, amitől egy picit jobb lett, és ha már megálltunk néhány percre pihenni és inni, ellenőriztem a magasságunkat is. 4 kilométert haladtunk és 500 méter szintet mentünk felfelé a falutól, elég gyorsan haladtunk, mert utolértük az olaszt, aki előttünk egy órával eredt útnak.

A hely,ahol megálltunk hegyi pásztorok pihenőhelye volt, sátorral, kicsi  kőépülettel, ami az állatok tartására szolgált. A porterek (teherhordók) a sátorban teáztak beszélgettek, míg mi nézelődtünk. Ngima is csatlakozott hozzájuk és intett, hogy ha akarunk menni, nyugodtan elindulhatunk, majd utolér és csatlakozik hozzánk később.

Úgy döntöttünk, hogy szép lassan elindulunk felfelé a hágóba. Az olaszt túl hamar utolértük – ma már másodszorra – mosolyogva integetett, amikor elhaladtunk mellette. José hosszú lábaival már rég lehagyott mindenkit, Angival kettesben nyomtuk magunkat felfelé. Elhaladtunk az éppen pihenő orosz expedíció mellett is. Fél 11-re értünk fel a hágó tetejére, amit egy tábla és milliónyi imazászló jelzett. Még véletlenül sem lehetett eltéveszteni a helyet, pedig már felhőben úszott a táj … Nagyon hideg szélt fújt ott fent, így az egy szál vékony pólóra felkerült a héjkabát, hogy védjen a széltől.  José dideregve várt ránk. Készített rólunk néhány fotót, aztán gyorsan továbbállt. Néha hátranézett, hogy megvagyunk-e még, lassított, de nem engedte, hogy beérjük 🙂

Ahogy szélcsendesebb helyhez értünk, melyet a környező hegyek átöleltek, ledobáltuk a táskáinkat. Előkerült az „uzsonnacsomag”, amiben kettő főtt tojás, három szeletke kemény nak-sajt, egy csomag édes keksz és egy Snickers volt. Nem egy nagy ebéd, de ha már nem volt reggeli, akkor legalább …

Oct. 28, 2018

09.06. Bimtang 3590m

Egész éjjel szakadt az eső, nehezen tudtam elaludni.  Az eső kopogása a bádogtetőn újra és újra felriasztott amúgy sem kellemes álmomból… Reggelre fáradt és csatak víz voltam … Fázósan vettem le az átizzadt ruhákat, hogy fürdés után szárazba bújjak.

Mire bekaptuk a reggelit, a Nap is felkelt a hegyek mögül és gyorsan felmelegítette a hideg levegőt. Induláskor már rövid nadrágban és pólóban vettem magamra a hátizsákot. Viszont a sportcipő a hátizsákban pihent, a tegnapi esőzés miatt dagonyás lett az ösvény. Innen már bakancsban kellett továbbhaladnunk, mert bizony itt-ott bokáig süllyedtünk a sárban, ha éppen nem találtunk olyan köveket, amiken ugrálva lehetett csak megúszni a süllyedést.

Már két órája baktattunk és még mindig nem értük el a 3000 méteres szintet, aggódtam, hogy mi lesz, mire elérjük a mára tervezett legmagasabbat, ami 4050méteren van…  Az út egyre meredekebben kanyargott felfelé, mi pedig egyre lassabban haladtunk. Néhol utolértük az öszvéreket, akik a súlyos hordókat, málhákat cipelték, néhol félre kellett állnunk, hogy elengedjük őket.

Az erdei ösvény az Avatar című filmre emlékeztetett. A hatalmas köveken moha trónolt és zöldellt, harsogva, hogy itt ő az úr, a fákról különféle élősködő növények lógtak, melyek a fák éltető erejéből tartották fenn magukat . A patakok, amelyek kanyarogtak az ösvények mellett, tiszták és bővízűek voltak, szinte ivásra kínálták magukat. Kísérőink azonban figyelmeztettek időben minket, itt nem jó ötlet patakvizet inni, könnyen hasmenés lehet a vége …

Az ösvény hol felfelé kanyargott a hegyoldalra, hogy átbukva rajta folyóvölgybe tereljen le minket …

Yak Kharkába értünk, ahol megálltunk pihenni és ebédelni. Előkerült a zsákból a térkép, és akárhogy is forgattuk, bűvöltük, sehol nem láttuk a 4050 méteres helyet – csak a 3050 méteren levő Yak Kharka volt a mai legmagasabb hely! Hiába no, mégiscsak kell az a fránya szemüveg J Megnyugodtunk, hogy innen már „csak” lefele kell haladnunk, hogy elérjük a mai szállásunkat.  Míg az ebéd (zöldséges sült tészta) elkészült, volt alkalmam felfedezni a ház körüli kiskertet, ahol számtalan ismerős zöldségféle termett.

Míg ebédeltünk, nedves ruháinkat a hátizsákra terítettük a ház előtti padon. Még jó, hogy egy váltás száraz ott lapult a zsák alján, volt miben ebédelni 🙂

A térkép szerint valahol félúton járhattunk. Szinte csak inni álltunk meg egy-egy percre a következő két órában, amikor végre egy irányjelző tábla állított meg egy pillanatra. E szerint még másfél órányira voltunk BIMTHANG-tól, így ki kellett lépnünk, hogy még sötétedés előtt odaérjünk. Szerencsére tudtuk tartani a kicsit gyorsabb tempót, amit muszáj is volt, mert nagyon gyorsan hűlni kezdett a levegő és nem biztos, hogy a pihenő jó ötlet átizzadt pólóban és rövidnaciban.

Azonban néha muszáj volt egy pillanatra megállnom: Jézy barátom kedvenc virága, az encián már felbukkant a sziklák tövénél és meg kellett örökítenem egy-egy telepet belőlük… Gyors fotó hasonfekve, hátizsák fel a hátra és már iszkiri is tovább, hogy mielőbb a faluba érjünk. Kár volt a sietség, mert Ngima még csak érkezés után keresgélt a szállások között. Addig mi a falu legelső szállásánál vártunk dideregve, nedves ruháinkban. Szégyenérzet ide, szégyenérzet oda, lekaptam magamról átázott pólómat és magamra rántottam egy polárt és egy kisebb pehelykabátot, a póló pedig a felélnkült szélben lengedezett a hátizsák tetején …

Végül itt szálltunk meg, ahol se áram, se wifi … Így ma már semmilyen üzenetet nem tudtunk hazaküldeni, a telefont is a pótakksi töltötte újra… A szoba tiszta, de a wc … hagyott némi kívánnivalót maga után, azonban itt nincs finnyáskodásnak helye, az ablakban legalább volt üveg és ha nehezen is, de be lehetett csukni az ajtót is.… A teherhordók is utolértek a málhákkal végre, így előkerültek a hátizsákok is, amibe a vacsoráig én bizony belebújtam „fürdés” után.

Vacsoránál újra előkerült a térkép a gyengén, akkumulátorról működő világítás mellett. Sokat nem láttunk, ezért a telefonnal világítottuk meg a kiterített papír-gps-t. Ngima kitalálta, hogy a holnapi pihenőnapunk helyett menjünk át a hágón, hiszen már alig néhány kilométerre vagyunk tőle. Nyomos okot hozott elő: holnaputánra havazás várható az ötezres hágóban és nehezebb lesz az átjutás rajta. Sokat nem gondolkozhattunk ezen, nem sok kedvünk volt hóviharban baktatni, ráadásul minden olyan felszerelés, ami ehhez kellett volna, az öszvérekkel megy valahol …

Így ráálltunk a holnapi túrára, ami 10-11 órányi hegyen-völgyön gyaloglást jelent majd, hogy estére Samdoba érjünk … Korán elmentünk aludni, hogy a másnapi megmérettetésre kipihenjük magunkat …  

 Oct. 27, 2018

09.05. Goa 2515m

Reggeli ma 8-tól, addigra a felszerelésünket kétfelé raktuk – külön a hátizsákba a következő néhány napra a trekkinghez szükséges felszerelést és külön a többit, amit teherhordó hoz utánunk a szállásra. Előbbibe kerültek a napközben szükséges felszerelések (héjkabát-, egy garnitúra váltóruha, néhány praktikus aprósággal), az utóbbiba a szállásokon elengedhetetlen dolgok, mint a hálózsák, pipere, váltócipő …

A pakolást gyorsan, már rutinos mozdulatokkal végeztük, tanulva a tavalyi Annapurna-körön tapasztaltakból, túl sok cuccot nem raktunk már ezekre a napokra, inkább az öszvéres csomagba kerültek bele a vastagabb, melegebb ruhák a most feleslegesnek ítéltekkel együtt …

Reggelire a szokásos almás amerikai palacsintát kértem, amiben ugyanúgy, mint a tegnapi vacsorában, nagyot csalódtam. A tészta és az alma nyers maradt, a használt liszt dohos volt … Szerencsére volt nálam még elegendő mennyiségi csoki és energiaszelet.

Míg José is elkészült a reggelijével, addig mi csendesen figyeltük a körülöttünk lévő nyüzsgést. Hordárok, sherpák osztották, szorozták, pakolták az expedíciók felszereléseit. Hordókba, zsákokba csomagolták azokat, felcímkézve a szervező cégek szalagjaival.  5 expedíció készülődött, ebből egy a Himlungra készült, a többiek velünk tartottak a Manaslu Alaptáborába.

9 körül végre elindultunk, az itiner 4 órányi járásra írta a mai szálláshelyünknek helyet adó TILIJE (2300m) falucskát. A lábaim nehezen szoktak vissza a hátizsákos felfele menetelhez, de lassacskán beindultak. A tervezett falut négy óra helyett másfél óra alatt értük el. Megálltunk egy szimpatikus szállásnak, de csak egy ebédre, így fél 11 táján… Mire elkészült a hajában főtt krumpli, szinte dél lett. Jóízűen csemegéztük a helyben termett gumókat, némi sóval és a helyiek által készített nak-sajttal. Vendéglátóink desszertnek sült kukoricát tálaltak aprócska fémtálcán. A ház mögötti kertben termett, és tűzön forgatva sült… Még csak hasonlítani sem tudtam az ízét az itthon megszokott főtt kukoricához. Annál sokkal édesebb és finomabb volt.

Ebéd után teli hassal nem volt könnyű újra elindulni, de ha már ilyen gyorsak voltunk, úgy döntöttünk, hogy még egy faluval közelebb megyünk a hegyünkhöz. Alig egyórányira, a 2515m magasan fekvű GOA faluban vackoltuk be magunkat estére.  A szállás tiszta, sőt saját  tusolós szobát kaptunk. A legnagyobb meglepetés azonban még sem ez volt. Az étkezőben összefutottam Ram-al, aki a Mera expedíción volt a túravezetőnk. Éppen a telefonomat raktam fel a hely egyetlen áramforrására, amikor megfordult … a meglepetéstől sem Ő, sem én hirtelen nem tudtunk megszólalni …

Pár szót váltottunk csak, mert a csoportjával indult tovább. Megtudtam, hogy Ők is a Manaslura jönnek, így most már biztos, hogy sokat fogunk találkozni még az elkövetkezendő hetekben …🙂

09.03. Dharapani 1300m

9-re már útra készen voltunk mindannyian. Az eső sem esett, ragyogóan sütött a nap, a szemben lévő hegyoldalon aranysárgára színezve a rizsföldeket. Most is – ugyanúgy, mint tavaly – elcsodálkoztam a teraszokon, amik lehetetlen magasságban a hegyoldalba voltak vájva. Itt-ott a monszun kárt tett bennük, megcsúszott a föld, de a helyiek szorgalmasan helyreállították ezeket a részeket, hogy a megélhetésüket biztosító növényt továbbra is tudják termelni … A kérdésre, hogy mit termelnek a rizs helyett, ha kimerül a föld, csak értetlen tekintet volt a válasz … Itt nagyon gazdag tápanyagban a talaj, ez fel sem merült eddig kérdésként …

Alig egy órányit zötykölődtünk a köves, sziklás úton tovább, amikor megállásra kényszerültünk. Pár órája földcsuszamlás történt az úton és a „forgalom” megállt. AZ előttünk dekkoló autósoktól megtudtuk, hogy hamarosan (ami Nepálban a fogalmam sincs mikort jelenti) jön egy munkagép és rendbeteszi az utat. Mivel a levegő is kezdett melegedni, nem nagyon volt kedvünk a párában ücsörögni, így gyalogosan elindultunk Dharapani irányába. Úgy terveztük, hogy egy órányit sétálunk, addigra utolér minket a dzsip és folytatjuk tovább az utat … Jó terv volt, csak nem jött be 🙂

Mivel csak sétára indultunk, ezért nem vittem magammal, csak a fényképezőt és egy üveg vizet. A füllesztő, párás melegben a víz gyorsan elfogyott, a dzsip pedig még sehol sem volt … De mindezért kárpótolt mindannyiunkat Természetanya, mert rengeteg pillangót küldött elénk a vizes, pocsolyás útra … Volt, amelyik annyira nem „félt”, hogy Angi pink sportcipőjén talált magának megfelelő pihenőhelyet. Azon túl, hogy nem győztem meg-megállni pillangókat fotózni és videózni, hála a monszunos időjárásnak szebbnél szebb vízesések mellett sétálhatunk el.

Délre már elértük a néhány házból álló Jagat nevű falut, ahol megláttuk a munkagépeket 🙂  A munkások egy „étterembe” vették be magukat, ahol többféle ínyencség közül lehetett választani, de csak dal bat volt … Ezen egy picit elgondolkoztam, de elengedtem a dolgot, mert éhes voltam és a dal bat azért nem egy rossz étel – főtt rizs, chilis-currys párolt zöldséggel és főtt krumplival, lencselevessel …  Nem egy tipikusan magyaros kaja, de jól lehet vele lakni 🙂 a lényeg, hogy cola-val kell leöblíteni, hogy ne kezdjük mindjárt hasmenéssel az expedíciót …

Mire befejeztük az ebédet, a munkások már elindultak, hogy rendbe tegyék az utat. Mi még üldögéltünk egy darabig, majd úgy döntöttünk, hogy magunkhoz veszünk még egy üveg ásványvizet és továbblépünk, majd csak jön a dzsip a felszerelésünkkel …

Innen a sziklába vájt út jobbára felfelé vezetett már, bevezető trekkingnek is beillett … (Említettem már, hogy Kalandozni jöttünk? 🙂 ) Délután négy órára elértük a Tal nevű helyet, ahol tavaly is megcsodáltam a túlparton levő hatalmas MANI WALL nevű vízesést … Fáradtan tottyantunk le a teaház nyitott teraszára, ahonnan szinte szájtátva bámultam ezt a monumentális természeti csodát. Megtippelni sem tudom, hogy milyen magasról zúdulhat alá, de rendkívül hangos és látványos, ahogyan az alatta zúgó Marsyangdi Nadi folyóba ömlik a víz …

A minket kísérő Junbo-t megkértük, hogy hívja fel telefonon Ngima-t, hogy elindultak-e már, mert míg a látvánnyal voltunk elfoglalva, az esőfelhők újra bekúsztak a völgybe, és a levegő hirtelen hűlni kezdett. Mi pedig csak egy szál rövid nadrágban és trikóban voltunk … minden ruhánk a dzsipben … Mire Junbo letette a telefont, hangos dudálással megérkezett a dzsip 🙂 Mi már ugrottunk is befelé, menekülve az egyre nagyobb esőcseppek elől …

Reszkető gyomorral, sűrűn imádkozva csúszkáltunk a sáros, csúszós úton, ahová a monszun kőtömböket mosott sárral keverve.  A tavalyi másik nagy kedvenc vízmosásunkhoz érve – ami konkrétan a sziklákról zúdult az útra majd onnan a mélybe – csak áthaladtunk a vízen, de ki akartam ugrani, hogy egy fotó legyen az idei évről is emlékbe. Az oldalról vágó eső miatt inkább meggondoltam magam …majd jövőre 🙂 José is kedvet kapott a fotózáshoz, kinyitotta a dzsip ajtaját amit ugyanazzal a lendülettel be is csukott, az erős szél befújta a vizet az ölébe … Oldódott a hangulat, hangos nevetésben törtünk ki mind a hatan.

Lassan sötétedett mire Dharapaniba (1300m) értünk, ami egy igazi – remélem, nem kövez meg senki ezért – koszfészek. Tavaly csak átutaztunk rajta, most azonban itt szálltunk meg, holnaptól innen már gyalogosan haladunk tovább az 5160 méter magas LARKYA hágó felé. A málhák lekerültek a dzsipről és fáradtan vettük át a szállásunk kulcsait. Szerencsére José felfedezte, hogy van meleg vizes tusolási lehetőség, így miután korábban már apróra áttörölgettük magunkat nedves törlőkendőkkel az út porától, még bónusz jutalomként a mai hatórányi gyaloglásért cserébe -  sutyiba letusoltunk.

A vacsorára kapott fokhagymalevest nem bírtam megenni, inkább langyos, hígított műanyagnak tűnt a tányérban. A második fogásnak tuti ételként kért sült krumplit is sikerült úgy elkészíteni, hogy ne legyen túl sok kedvem hozzá, de mivel valamit enni kellett, így nem szívesen, de magamba  tömtem …

A vacsoránál újra összefutottunk Roxanaval – az orosz expedíció egyik vezetőjével és az orosz csapattal, akik privát konyhát tartottak fenn. Velük ettől a naptól kezdve minden nap összefutottunk és hangos „Zrasztvujtye!” felkiáltással üdvözöltük egymást nem csak a trekkingen, hanem még a csúcsmászás napján is 🙂

Ugye milyen könnyű barátokat szerezni?

Oct. 24, 2018

09.03. Nadi Bazar 930m

Reggel korán kidobott az ágy magából. Még egy utolsó isteni kávéra vágytam … Reggeli után újra a Tamelban találtuk magunkat a kedvenc kávézónkban, ahol a frissen sült sütemény édes illata lengte be az aprócska helyet. Tálcára szedtünk néhány ínycsiklandó, még forrón gőzölő spenótos csodát és felmentünk az emeleten lévő teraszra.

A boltok nagy része még nem nyitott ki, túl korán volt, ilyenkor a turisták zöme még csak most fordul a másik oldalára. A Tamelban megszokott nyüzsgés helyett csend volt, csak egy-két motor dudálása zavarta meg a nyugalmat. A pincérfiú felhozta a kávémat, amit szinte cseppenként ittam meg … Tudtam, hogy most van itt az utolsó lehetőség egy igazán erős és zamatos nedű elfogyasztására, délutántól még másfél hónapig még csak hasonló illatot sem fogok érezni …

Még tekeregtünk egy keveset az ébredező városrészben, mire visszaértünk a szállodába. Levittük a hallba a csomagokat, és mire észbe kaptunk már ott is volt Ngima, hogy segítsen bepakolni az időközben megérkezett kisbuszba.

Új arc is érkezett a kisbusszal, José, aki német és ecuadori állampolgár is egyben. Később azt vallotta, hogy az esze német, de a szíve ecuadori … Megismerkedtünk a segédguid-al is, Junbo-val, aki egész úton mosolygott, ha hátrafordultunk.

Kíváncsi voltam, hogy most mennyi idő alatt keveredünk ki a poros, koszos, forgalmas városból … tavaly eltelt vele jónéhány óra … Most azonban nagyon jó haladtunk, úgy tűnik, hogy az elmúlt egy évben nagyon jól elboldogultak a helyiek az útépítéssel …

A kivezető út lomhán kanyargott felfelé a Katmandut körülölelő hegyek oldalán, hogy azután azon átbukva keskenyebb és forgalmasabb szakasz következzen. Már elmertem aludni a sofőr mögötti ülésen, tavaly ezen a helyen szorgalmasan mormoltam magamban a miatyánkot, hogy túléljük a napot.

Délután négykor értünk Besi Saharba, ahonnan már nem vezet a hegyek felé betonozott út. Innen már vagy gyalogosan vagy terepjáróval lehet továbbmenni. Azonban nem várt fordulat várt ránk … Tavaly két fiatal fiú volt, akik a terepjárójukkal elindultak velünk a hegyek irányába … Vagánykodásuk az autójuk diferrenciálművének törését eredményezte és mi akkor kénytelenek voltunk stoppolni és egy helyi busszal jutottunk el a szállásunkra.

Most ugyanaz a két fiú várt minket a dzsippel … Mondom én, hogy kaland ez J a javából. Aggódva szemléltem, ahogy hanyagul feldobálták a rengeteg cuccunkat a dzsip nem túl nagy platójára, majd letakarták egy zsákanyagból készült ponyvával… Aggodalmam leginkább a gyülekező esőfelhők miatt volt, mivel a platóra került még a hátzsákunk is az összes pénzünkkel, útlevelünkkel … Szerencsére előkerült egy nagyobb fóliadarab is, így megnyugodhattam, hogy legalább nem áznak teljesen meg a holmijaink.

Már csak egyetlen apróság maradt … Csak remélni mertem, hogy a sofőr tanult a tavalyi esetből és most nem akarta, hogy kirázódjon a belünk is a köves, sziklás úton – emlékszem tavaly nagyon jót mulattak rajtunk, ahogyan ide-oda verődtünk a hátsó ülésen … Kellemes meglepetés ért, olyan óvatosan vezetett, hogy a tojás sem tört volna el a talpa alatt, ha a gázpedálra tettünk volna egyet … Alig indultunk el, az a jó kis áztatós, hegyi eső eleredt. Eleinte csak aprócska szemekkel, hogy elhitesse velünk, a szivárványt csak a kedvünkért rajzolja a mellettünk zöldelő hegyoldalba… Majd ahogy eltűnt a napkorong a hegyek mögött, rázendített, mintha követelné vissza a Napot …

Hamar besötétedett és az utat alig-alig lehetett már látni az ömlő esőtől … A dzsip is egyre lassabban haladt a sártól csúszós köveken, amelyek néha meg-megdobták azt … A sötétben mégis ismerősek voltak az épületek még tavalyról, és emlékeztem arra a vízműre is, ahonnan már csak egyórányira volt a mai nap végállomása Nadi Bazar.

Ismerősként üdvözölt bennünket a szállás tulajdonosa, aki leginkább egy harcedzett indiánra emlékezetett még így második találkozásra is. Mire kikászálódtunk a hátsó ülésről és magunkhoz vettük a málhákat pacallá áztunk a langyos esőben.

Az aprócska szobának zsákból volt a mennyezete, az ablakban nem volt üveg, csak egy csirkeháló fogta fel a betolakodó rágcsálókat … legalábbis nagyon bíztam benne… Kicsomagoltuk a hálózsákokat, megvacsoráztunk és gyors tusolás után már el is nyomott az álom

Oct. 23, 2018

2018.09.02. Kathmandu - ügyintézés

A szálláson a reggeli igazi ízorgia volt, még soha, ennyiféle csoda nem volt előttem Nepálban – jó lesz ehhez nem hozzászokni, hiszen még egy nap és indulunk a hegyünk felé, ahol valószínűleg csak egyféle reggeliből lehet majd csak választani …

Délelőtt 9 óra – megcsörrent a telefon a szobában … Ngima Sherpa érkezett meg. Ma Ő lesz a kísérőnk a Turisztikai Minisztériumba, ahol személyesen kell átvennünk a mászóengedélyt.

Ngima Sherpa-t tavaly ismertük meg, Ő volt az egyik mászósherpánk a Himlung expedíción, majd az Annapurna Circuit-on is velünk tartott. Nagyon szoros barátságba kerültünk vele és a kérésünkre elvállalta a mostani expedíción is, hogy a hegyen segítségünkre legyen.

Először a szervező céghez, Bodha irodájába mentünk, ahol rendeztük az expedíció fennmaradt díját és egy-két hasznos információt tudtunk még meg a holnapi indulással kapcsolatban.

Mivel 11 órára volt jelenésünk a Minisztériumba, így még volt egy kis időnk, hogy a Tamelban beszerezzük a tegnap elmaradt dolgokat. Túl sok mindenre már nem volt szükségünk, csupán három nagyobb málhára, amiben a felszereléseink nagyobb része felkerült az Alaptáborba az öszvérek hátán. Hiába van minden boltocskában ilyen táska, nagyon körültekintően kell vásárolni, mert a monszun miatt fontos, hogy lehetőleg ne ázzanak be a málhák …  Szerencsére találtunk olyanokat, amiket sikerült viszonylag jó áron beszerezni, de a vízállóságukban nem bízhattunk meg túlságosan.

Vásárlás közben kiderült, hogy a Minisztériumban nem tudnak minket fogadni csak délután egy óra körül, de mivel a városban a szokásos dugó már kialakult 11-re, így az értünk küldött autóval elindultunk, hogy lehetőleg oda is érjünk időben az engedélyekért …

A dugóban, mint ahogyan tegnap is, ücsörögtünk egy ideig, mire begördültünk a Minisztérium aprócska udvarára. Csak bámultam, amikor megláttam az óriási philodendronokat a virágaival együtt belenőve a kerítésbe …

Beléptünk az épületbe, ahol átható „mosdószag” térített magamhoz az előbbi ámulatomból. Kapkodó, gyors léptekkel mentünk az emeletre, ahol egy tárgyalóterembe terelt minket az időközben megérkező Bodha. Egy kazal papírt dugott elénk, hogy ezeket a mászótársamnak, mint az expedíció vezetőjének alá kell írnia …

Ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy az expedíciónk a tavalyi 2 fő helyett idén 12 főből áll, és mivel ki kellett valakit nevezni felelős vezetőnek, Bodha úgy döntött, hogy eme megtisztelő feladat Angira fog hárulni … Nem is tudtuk hirtelen, hogy ez most jó nekünk vagy sem, de mivel haladni kellett a papírmunkával, gyorsan leszignózta mindet.

Közben megérkezett az orosz expedíció részéről is a „képviselő”, Roxana, aki már 17 éve él Nepálban … Vele később többször is találkoztunk, nem kis meglepetést okozott a hölgy kitartása és elkötelezettsége mindkettőnknek…

Már egy órája ücsörögtünk a teremben, amikor végre megérkezett a Minisztérium képviselője, aki széles mosollyal és tört angolsággal megkezdte a beszédét … Szerencsére nem tartott sokáig, félórányi „fejmosás” után végre a kezünkbe foghattuk a mászóengedélyt.  

Kifelé menet még a burjánzó növényről muszáj volt egy fotót készítenem, még sohasem láttam virágzó philodendront, főleg nem ekkorát…

Az autó visszavitt a szállodához, elbúcsúztunk Ngimától, hogy a frissen szerzett málhákba becsomagoljunk … A szobát elárasztottuk a felszereléseinkkel és megpróbáltunk a káoszból valami rendfélét faragni … Este 9 lett, mire végre minden abba a táskába, nylonnal kibélelt zsákba került, ahová való…

Holnap pedig már indulunk, izgalom a köbön 🙂

Oct. 22, 2018

2018.08.31-09.01 Ferihegy-Dubai-Kathmandu

Ólomlábakon jár ma az idő ... lehetetlen kivárni, hogy végre beléphessek a terminálba. Pedig jóval hamarabb értem Budapestre, mint terveztem - hiába, türelmetlen vagyok ...

A parkolóban gyors, könnyes búcsú a páromtól és már rángattam is volna befelé a 30 kilósra megtömött málhát, ha lett volna rajta fogás, de csak csúszkált esetlenül a kezeim között. Feladtam, inkább gyorsan benyargaltam egy poggyászkocsiért, bízva az emberekben, hogy senki nem tart igény egy hatalmas, piros mikuláscsomagra. Gyorsan lett kocsi is, a csomag sem kellett másnak, így izzadástól gyöngyöző homlokkal rángattam fel a kocsira a cuccot ...

Belépve a terminálba - ami eddig fel sem tűnt a nagy cihelődésben -, hamar kiderült, hogy rossz helyen vagyok, ez az érkező oldal ... Áldottam az eszem és gyengeségem, hogy szereztem kocsit, így könnyedén átlavíroztam az induló oldalra ... 

Már hosszú kígyózó sor állt a pultok előtt, ahol a poggyászomat kellett feladnom... Angi még nem ért ide, nem vártam tovább, beálltam én is, hogy minél előbb túlessek a kötelező mérlegelős procedúrán. Szerencsém volt, a pultnál lévő fiatalember megértő volt, nem akarta lemérni csak a nagy poggyászomat, a kicsire ránézésre rábiggyesztette a cédulát, amivel igazolom, hogy ez bizony csak 7 kilónyi és a mérete is megfelel az amúgy rendkívül szigorú szabályoknak - pedig a hátim nyomott vagy 16 kilónyit és próbáltam őszinte mosollyal úgy tenni, mintha meg sem érezném a súlyt, ami a vállaimat nyomta. 

Kezemben a repülőjeggyel boldogan vártam, hogy mászótársam is becsekkoljon, aki időközben megérkezett ... Nála egy kicsit bonyodalmas lett a procedúra, Ő sajnos nem a kedves és elnéző fiúhoz került, hanem egy szigorú tekintetű és elvű amazon kinézetű hölgyhöz, aki nem volt kegyes hozzá ... mire a túlsúlyt lepapírozta és kifizetésre került, a tömeg lassan szétoszlott ... 

Sebaj! Fő, hogy a csomag feladva, kezünkben az útlevél és a repülőjegy, mehetünk a kézicsomag átvizsgáláshoz. Itt már rutinosan vettük le lábainkról a hatalmas magashegyi bakancsokat, órát, nadrágszíjat, hátizsákot ... Simán ment minden, és már bent is találtuk magunkat a váróteremben ... 

Még néhány telefonhívás a családnak, hogy bent vagyunk (könnycseppek elmorzsolása), azután előszedegettük a szponzorzászlókat, hogy elkészülhessenek az első fotók ... Néhány óra múlva pedig már készülődtünk a felszálláshoz ...

Dubai fölött felhőtlen volt az ég, amikor helyi idő szerint éjfél előtt félórával megérkeztünk. Kilépve a gépből forróság fogadott az éjszaka ellenére, éreztem, hogy most bizony nem nagyon indokolt a mínusz 60 fokra tervezett bakancs a lábamra. Néhány értetlenkedő informálódás után végre meglett a transzfer-busz, ami átszállított minket ahhoz a terminálhoz, ahonnan alig hatórányi várakozás után indult a következő gépünk. 

A terminálban a légkondi olyan hideg levegőt fújt, hogy előkerült a hátizsák aljáról a vékony pehelykabát... szégyen, nem szégyen, itt vagyunk az arab világ egyik leg-leg repülőterén és vacog a fogam a hidegtől ... Már nagyon vártam, hogy beléphessünk a következő gépbe, ami az előzőhöz képest jóval szerényebb és kényelmetlenebb volt ... Végül 4 órányi repülés után megérkeztünk volna Kathmanduba, ha .... Néhány tiszteletkör megtétele után a gépünk továbbrepült Jakarta-ba (kaland lesz ez a javából!), ahonnan egy órányi várakozás és tankolás után újra felszálltunk és Kathmandu felé vettük az irányt ...

Néhány órás késéssel, de végre landoltunk Nepál fővárosában. Gyors vízum-ügyintézés és útlevélkezelés után kíváncsi szemekkel lestük, hogy a csomagjaink megérkeztek-e velünk együtt ... Mert bizony előfordul néha, hogy az ember megérkezik a célországba, a csomag meg sehol ... Szerencsére mindenünk épen megérkezett, tolikocsira pakoltunk és kiléptünk a forró, fojtogató, poros levegőjű város egyetlen repülőterének érkező peronjára, ahol a színes forgatag azonnal felébresztette az emlékeket az előző évről ...

Abban reménykedtem, hogy az idei évben az expedíciós cég részéről a transzfer már várni fog minket - de hasonlóan a tavalyi évhez, egy lélek sem volt kint a cégtől ... Hiába, ez a kaland tényleg elkezdődött ... Telefonálgatás után bevágódtunk egy "taxiba" (egy nem kicsi dzsip állt rendelkezésünkre a sok-sok kicsi kocsi mellett), a cuccokat is sikerült bepréselni a csomagtartóba és már indultunk befelé Kathmandu turistanegyede, a Tamel irányába.

A közlekedés az elmúlt években semmit nem változott, változatlanul őskáosz az európai szemnek, de valahogy mégsem történik baleset ... A baloldalas közlekedést még szebbé és izgalmassá teszi a milliónyi motor, némelyiken egy egész család utazik kiegészítve egy kecskével vagy birkával ... Első látásra az ember meghökken, de az elmúlt évek alatt egész jól hozzáedződtem már ahhoz is, hogy itt órákig tart egy dugó, az autósok pedig végtelen türelemmel várják, hogy a forgalom meginduljon végre ...

Most sem volt ez másképp ... a Tamelba az amúgy alig félórás út, most kettő órát vett igénybe, de végre megérkeztünk...

Bodha testvére fogadott minket széles mosollyal az arcán és virágfüzérrel a karján. Welcome drinknek görögdinnye-lé járt, míg a recepciós elintézte a bejelentkezés papírmunkáját. Meglepődve tapasztaltam, hogy a tavalyi ablak nélküli kis szoba helyett, most egy erkéllyel rendelkező, forróvizes, tusolós szoba lett a mienk ... Gyorsan ledobáltuk a cuccokat, irány a forró víz alá! Ki tudja, mennyi ideig élvezhetjük ezt a kényeztetést, majd nyakunkba vettük a Tamelt, hogy beszerezzük a felszereléseinkből hiányzó dolgokat...

Így szeptember elején még sosem voltunk Kathmanduban -  a nyakunkba zúduló monszun meglepett mindkettőnket. Még jó, hogy kaptunk kölcsön esernyőket :-)

Egy isteni presszó kávé és egy spenótos-sajtos pite a kedvenc helyünkön ... Gyorsan vissza lehet szokni ehhez a nyüzsgő, színes helyhez ... Vásárlás a már ismerős kisboltokban, ahol már az eladók a nevünkre is emlékszenek ... Ide már szinte hazajövünk ...

Kincseinkkel felszerelve fáradtan estünk be a szállásra, holnap pedig rengeteg dolgunk lesz már - ügyintézés a minisztériumban is és az agency irodájában is ... 

Nem kellett ringatni egyikünket sem, hamar álomba zuhantunk ...

 Aug. 30, 2018

2018.08.30. - Izgalom a mérlegen

Este van ... ma csekély négy alkalommal pakoltam újra és újra azt a nem kevés felszerelést, amivel holnap útnak indulok Nepálba.

A mérleg szigorú, pedig már napokkal korábban bezártam a szekrénybe, hátha megtanul jól viselkedni - de sajnos nem volt hatásos ... még mindig +45 kilót mutatott a saját súlyomon felül, amikor minden cuccommal ráálltam ... 

Nem volt mit tenni, szelektálni kellett a felszerelés között .. így olyan pótolható dolgok kerültek ki, mint vékonyabb pehelykabátok, polárok ...

Délután kettő óra ... és végre a nagy pakk megállt 30 kilóban ... már csak azon kell imádkoznom, hogy a kézipoggyásznak szánt hátizsákot kellően "kicsire" bírjam összehúzni ... ne tűnjön fel a légitársaság személyzetének, hogy az engedett 7kg helyett 10 kilónyi ruha, bakancs, nagypehely, még nagyobb pehely, technika lapul ... És persze a szponzorok zászlói, amit olybá tűnik, hiába vasaltam ki gondosan, csak nem akarnak szépek maradni :-)

Bekerült Molnár Zsuzsi barátosnőm saját kezével - azokkal a csodálatosakkal, amik tavaly ilyenkor a Lenin-csúcs mászása közben megfagytak - fűzött angyalkák is, melyek óvják, figyelik majd minden lépésünket a naaaaagy hegyen, a Manaslun.

Mert igen, az idei évben még feljebb kívánkozunk Angelikával és bizony nem kisebb kihívást kerestünk és találtunk magunknak, mint a Föld bolygó nyolcadik legmagasabb hegyét, a Manaslut, aki 8163 méter magasságával nyúlik az égbolt felé ... Neve a szankszrit eredetű manasza szóból ered, s jelentése: „szellemhegy”.

Holnap, augusztus 31-én tehát nyakunkba vesszük málháinkat és elindulunk Nepál, a közel egy éve dédelgetett álmunk megvalósítása felé ...

Üdvözlettel:

Évi és Angi