Mégegyszer, utoljára ellenőriztük a nálunk maradó ruhákat, felszereléseket, mi az, amire biztosan szükségünk lesz és mi, amit feleslegesen cipelnénk csak… Így még került ki a hátizsákomból egy-két feleslegesnek ítélt kabát, ruha …meg egy nagy marék zokni…

Mire végre elindultunk a táborból, kisütött a nap, de a tél előhírnökeként a szél már reggel is csípős, hideg leheletében kísért minket Phoo felé. Fázósan húztam magamon össze fekete héjkabátomat és elbizonytalanodtam – talán több meleg ruhát kellett volna a hátizsákba gyömöszölni. Szerencsére mire Phoo-ba értünk, egy, a széltől védett völgybe kerültünk… itt bizony már lekerült a héjkabát, a polárpulóver és csak egy vékony póló maradt rajtam 🙂

10 körül léptük be a phoo-i szállás fekete, lapos kövekkel borított udvarára, ahol a tulajdonos szívélyesen fogadott minket és forró teával kínált. Míg Phurba, a hordár beért minket, mint a gyíkok, sütkéreztünk a naptól felmelegedett köveken elnyúlva.

Némi várakozás után Meta felé indultunk visszafelé a kanyonon, folyamatosan hol le-, hol felfelé haladva a gleccserfolyó mentén. Kiang-ban megálltunk egy kis tésztalevest ebédelni és pihenni egy rövidkét, mert ma hosszú út állt még előttünk … Ahogyan telt az idő, a szél egyre hidegebben és erősebben fújt … Lassan visszakerültek a melegebb ruhák és a sapka is a hátizsák mélyéről. Arcomat, sebes orromat próbáltam védeni a poros széllökésektől és a köhögés is egyre jobban kínzott.

Mire Meta-ba értünk, a nap elbújt a hegyek mögé és mi fáradtan dobtuk be zsákjainkat a kapott szoba padlójára… Úgy néztünk ki,mint két kivert kutya … leégett, megfagyott arccal, koszosan, porosan. Ma még biztosan nem lesz olyan szerencsénk, hogy fürödjünk, így előkerültek a nedves törlőkendők … A jéghideg szobában ledobáltuk poros nadrágjainkat, és az izzadságtól átnedvesedett pólókat kiterítettük a teraszra kifeszített kötélre… hátha megszárad, mire végzünk a vacsorával. Betakargattam magam az összes kabátommal és vacogva szentségeltem: elegem volt a fagyoskodásból, a porból … haza akartam menni … Szerencsére Angi elengedte füle mellett a hisztimet és csak mosolygott végtelen nyugalommal.

40 percnyi várakozás után végre megérkezett a nagymálha a ruháinkkal, száraz ruhára cserélhettük a napközben hordottakat és leszaladtunk az étkezőbe, hogy megrendeljük a vacsorát. Az étkezőben olyan hideg volt, hogy látszott a leheletünk és a másik asztalhoz érkező csapat tagjai sem ismerték az ajtót – valahogy mindig sikerült nyitva hagyniuk…

A konyhában már sürgölődtek az asszonyok, melegedett a kezdetleges sparhelton a teához a víz. Az aprócska helyiségben már bent üldögélt Ngima és Fhurba is, kezükben egy-egy teásbögrét szorongattak. Ngima, amikor meglátott minket, felpattant a tűz mellől és széles mosollyal az arcán, étlappal, papírral és ceruzával a kezében asztalunkhoz lépett. Gyorsan leadtuk a rendelést, mindketten forró levest és zöldséges sült tésztát kértünk…

Úgy döntöttünk, hogy nem didergünk tovább az étkezőben, inkább bebújunk a hálózsákba a szobában és ott várjuk meg , hogy elkészüljön a vacsi. Szerencsére nem kellett sokáig várni, alig félóra múlva már újra az étkezőben találtuk magunkat a gőzölgő leves fölött 🙂

Fura egy társaság verődött össze ma estére Metába. Mi voltunk a csodabogarak, akik megjárták a nagy hegyet. Sherpánk büszkén mesélte el minden helyinek és turistának, hogy milyen rövid idő alatt másztuk meg a hegyet és közben úgy néztek ránk a többiek, mintha ufók lennénk … A többi csapat egy része szobákban, a másik része pedig sátrakban aludt… egy dolog volt közös bennük: mindannyian trekkingelni jöttek, eszük ágában sem volt felmerészkedni a hegyre, talán csak az alaptáborig.

Most nem volt kedvem beszélgetni senkivel, fáradt és álmos voltam és a torkom is rendetlenkedett. Gyorsan behúzódtam egy forró vizes palack társaságában a hálózsákba és nem törődve a külvilággal azonnal mély álomba zuhantam.

10.25. Utolsó nap az Alaptáborban

Hajnalban arra ébredtem, hogy fázok. Gondoltam, járok egyet kint, hogy átmozgassam a szűk hálózsákban elgémberedett tagjaim.

A tiszta égbolton fényesen ragyogtak a csillagok. Ámulva nézegettem felfelé, amikor, mintha villám cikázását láttam volna a szemem sarkából. Tenji sátrából villantak a fények, készülődött az induláshoz.

Visszabújtam a hálózsákba, fázósan húztam még magamra a nagy pehelykabátot is. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy újra álomba merüljek …

8-kor már az étkezősátorban ücsörögtünk, forró teát kortyolgatva. A mai nap lesz az utolsó, amit itt, az Alaptáborban eltöltünk, holnap reggel már útra kelünk mi is. Reggeli után beszélgettünk még egy kicsit, majd engedve a hálózsák csalogató melegségének, újra visszabújtam és pillanatok alatt elaludtam. Néhány órácska után kidugtam az orrom a sátorból és a vakító napsütésben hunyorogva néztem szét. A táborban alig lézengett néhány ember … Délutánra várható azok visszatérése, akik ma érkeznek meg a felsőbb táborokból, lezárva az első akklimatizációs túrát.

Angi ebéd előtt még az egyik közeli domb felé indult egy picit jógázni, én pedig a pudzsahely mellé kucorodtam rajzeszközeim társaságában. Ha már csend van és nyugalom, rajzolgatok egy picit …

Ebédre most is párolt zöldbabot és répát, sült virslit és majonézes káposztasalátát kaptunk sajttal. A desszert őszibarack-konzerv volt, amit itthon is nagyon szeretek nassolni. Ebéd után, mint az ovisok, elvonultunk aludni, hiába no! A semmittevésben is el lehet fáradni 🙂

A délutáni sziesztából egy mentőhelikopter rotorzaja zökkentett ki. Míg mi édesdeden szunyókáltunk, megérkezett a 11 fős német csapat az alaptáborba. Közülük ketten távoztak a helikopterrel, mert tüdőödémát kaptak fent, a 6100 méteren levő 2-es táborban, Őket mielőbb kórházba kellett szállítani. Nagyon elszomorító látvány volt, ahogyan a társaik búcsúztatták a sérülteket … A csapat itt maradó tagjai néhány nap múlva újra elindulnak felfelé, hogy  megkíséreljék a csúcsot elérni.

Ngimával latolgattuk az esélyeiket. Véleménye szerint, ha az időjárás nem fordul kedvezőbbre, míg az alaptáborban pihennek, nem fognak sikerrel járni. Sajnos az éjszakák egyre hidegebbek, a délutáni szél is egyre hamarabb élénkül fel és egyre erősebben fúj a hegyen. A hóréteget a szél lassan lehordja a hegyoldalról és csak az alatta lévő jégréteg marad, amin szinte lehetetlen lesz a feljutás napokon belül. A ma vagy még később érkezőknek pedig az esélyei a sikeres csúcsmászásra a nullával egyenlő …

A helikopter lassan eltűnt a szemünk elől … néhány mászóval váltottunk pár szót – Ők megpróbálják a csúcsmászást ugyanúgy a 3-as táborból, ahogyan mi tettük. Elmeséltük, hogy mi mit tapasztaltunk fent, hátha ez segít nekik egy picit a sikeres mászásban.

Míg beszélgetünk, újra leszállt egy hófelhő a táborra, betakargatva a környező hegyeket. Néhányuk azonban dacolva a felhővel kíváncsian ki-kidugta a fejét, hogy látja-e még a mászókat idelent …

Ma elég sokat aludtunk napközben is, így este nehezen jött álom a szememre. Azon gondolkoztam, hogy vajon sikerül-e a többieknek is feljutniuk, vajon a „hölgy” lesz-e olyan kegyes hozzájuk is, mint amilyen kegyes és jó volt hozzánk… Mert mindannyian, akik kellő alázattal és hittel végigküzdjük, végigküzdöttük a csúcsig vezető utat, talán megérdemeljük, hogy ha nem is sok időre, csak néhány percre, de fent állhassunk az áhított helyen és gyönyörködhessünk ott, ahonnan már nincs feljebb …

10.24. Alaptábori pihenés

Éjjel rosszul aludtam. Forgolódtam csak a hálózsákban, fájt a torkom, száraz köhögés gyötört. Orrcimpáim égtek, sajogtak a fájdalomtól, vastag varr-réteg nőtt rá, mire a felkelő nap felmelegítette a sátrunkat. Angi is elég ramatyul nézett ki. Lábujján a fagyási sérülés, mintha „szebb” lenne, mint tegnap este …

Szakácsunk ismét hatalmasat alkotott reggelire és mire 10 óra lett, már gőzölgött a vödrökben a fürdővizünk. Maga a mennyország volt, ahogyan a forró víz végigcsurgott a napok óta izzadt ruhákba burkolt bőrömön … Gyorsan sikerült kipancsolni a 20 liternyi csodát, ami luxusnak számít ebben a zord környezetben … Tegnap láttunk, hogy honnan hordják a porterek hátukon a vizet az Alaptáborba, s míg szárazra csutakoltam magam egy picit szégyenkeztem, hogy ők közel 40 percig cipekednek a vízzel, mi meg pillanatok alatt elpancsoljuk azt …

Karomra akasztottam a fenti táborokban magamon viselt gyapjú-aláöltözőket és libabőrösen léptem ki a friss levegőre.

Míg Angi is „tusolt”, a konyhasátor mellett egy lavorban a maradék szappanommal kimostam az aláöltözeteket, hiszen rájuk még szükségem lesz a következő hetekben. A frissen kicsavart ruhákat a konyhasátor és az étkezősátor között kifeszített kötélre teregettem. Mire végeztem az utolsó darabokkal, az elsőként száradni kirakott holmi csonttá fagyott a szélben. Addig mezítláb, felgyűrt nadrágban és trikóban ténykedtem a tűző napon, mit sem törődve a széllel… A fagyott ruhák láttán meglepődtem: ennyit jelent a napsütés, nem is gondoltam, hogy ennyire hideg van J

Ebédre nepáli nemzeti ételt, dal batot kaptunk. Hozzá ajándékba currys csirke dukált.

Délutánra bekúsztak a táborba a felhők … a levegő hirtelen fagyos lett. Bekapkodtam a szárítókötélről a korábban megfagyott ruháimat, amiket a szél szárazra fújt … Nagymamám jutott eszembe, aki télen a padlásra teregette a ruhákat. Sosem értettem, hogy miért. Gyerekként nem gondoltam, hogy a fagyon meg tud száradni a ruhaféle, most azonban megvilágosodott minden. Hiába, az öregek tudtak valamit!

Behúzódtunk a sátrunkba – és az Isten tudja hanyadszorra, de újra átrendeztük a felszereléseinket. A legnagyobb málha a mostanra feleslegessé vált mászófelszereléseinkkel, vastag expedíciós ruháinkkal együtt holnap elindul vissza Kathmanduba. A többi bekerül a kisebb málhákba és hátizsákjainkba, hogy velünk együtt megkezdje kalandos útját az Annapurnák felé …

Merthogy az elkövetkező két és fél hétre azt találtuk ki, hogy ha már itt kényszerültünk maradni Nepálban, nem fogunk tétlenül ücsörögni az Alaptáborban, hanem Metába visszatérünk és onnan az 5600 m méter magas Kangla Pass hágót átmászva, ráfordulunk a klasszikus Annapurna Circuit 230 km hosszú trekkingútra és azon végigtúrázunk.

Holnap még pihenünk egy picit, mielőtt útnak erednénk … de Tenji már kora hajnalban elindul vissza Kotóba gyalogosan, hogy egy hét múlva egy másik csapattal nekivágjon az Ama Dablam csúcsának. Míg pakolásztunk a szél elfújta a felhőket és újra ránk ragyogott a nap. Tenji és Ngima a pudzsahelynél álltak … Csendesen szemléltem őket, próbáltam kitalálni, hogy miről beszélgethetnek … Nagyon megkedveltem mindkét sherpát, különleges emberek. A lelküket is kidolgozzák abban a néhány hónapban, amikor mászószezon van, hogy gyermekeiket fel tudják tisztességben nevelni.

Ngima Sherpa mindössze 42 éves, de legalább hatvannak néz ki. Az hideg, a fagyos szelek nyomott hagytak az arcán … kettő gyermeke van, egy 12 éves fiú és egy 7 éves leányka. Híres hegyi vezető, arcképét Namche Bazarban a híres Sherpa Múzeumban őrzik. Kilencszer állt sikeresen a Csomolungma (Everest 8848m) tetején.

Tenji Sherpa 36 éves és négy gyermeket nevel, 3 leányt és egy fiút. Lukla mellett él a családja gyönyörű környezetben, távol az emberektől. Egyedüli kenyérkeresőként nem sokat van a családjával, ezért vállal el minden csoportvezetést.

Vacsorára pizzát sütött a szakács. A megmaradt hazai kolbászkámat használta feltétként és mi tagadás … isteni finom lett a nepáli magyaros pizza J

Vacsora után behúzódtunk a sátorba … szomorúan vettem tudomásul, hogy nem sikerült megúszni az expedíciót fagyási sérülés nélkül. A csúcsnapon párás leheletemtől ráfagyott az arcomra a maszk és most vastag kéreg fedi az orrcimpáimat … szerencsére maradt shea vaj, amivel vastagon bekenve nedvesen tudom tartani, amíg új bőr keletkezik a seb alatt … Elég fájdalmas tortúra most az orrfújás és a torkom is egyre jobban fáj … próbálom kúrálni magam Neocitránnal, ha nem javul a helyzet kénytelen leszek antibiotikumot bevenni …

Elalvás előtt még kimentem egy picit. A táborlakók lassan álomba ringatták magukat … Felettünk, az alig karnyújtásnyira lévő felhőkből apró pelyhekben halkan szállingózni kezdett a hó …

10.23. Lefelé az Alaptáborba - 3.rész

Ránk sötétedett teljesen, mire végeztünk a hazatelefonálásokkal, és a szakácsunk is már türelmetlenül toporgott a konyhasátorban. Beültünk az étkezősátorba, ahol már a gázmelegítővel befűtött Phurba. A jó meleg gyorsan elnyomott minket. Fáradtan ücsörögtünk a székeken, teát kortyolgatva. A vacsora mint mindig, most is bőséges és finom volt.

A második fogás után Tenji és Ngima érkezett hozzánk… Elővettem az otthonról Aputól kapott barackpálinkát, ami a féltve őrzött kis laposban érkezett Nepálba, csendesen lapulva a nagy málha aljában. Négyfelé öntöttem, és koccintottunk a sikerre!

Egyszercsak szétlibbent a sátor ajtaja és Phemba, a szakácsunk boldog mosollyal az arcán belépett, kezében egy piros-fehér-zöldre színezett tojáshabbal díszített tortával … Rajta a felirat: „Congratulation for summit!” (Gratulálok a csúcshoz!) Phemba tényleg egy félisten! itt, a semmi közepén, lapos kövekből álló konyhában tortát sütött, Nekünk! és még arra is figyelt, hogy az országunk zászlójának színeivel díszítse azt! Bárddal J felszelte és lassan magunkba tömtük a fojtós piskótát …

Oldódott a hangulat, végre mindannyian együtt voltunk: Ngima, Tenji, Phemba, Phurba, Angi és Én, A CSAPAT. Mosolyogva beszélgettünk, találgattuk, hogyan tovább, ha már két és fél héttel hamarabb végeztünk, mint ahogy terveztük.

És jött a hatalmas ötlet! Néhány nap pihenő után, gyalogoljunk vissza Meta-ba, és onnan az 5320m magas Kangla Pass hágón átkelve, csatlakozzunk rá az Annapurna-körre és gyalogoljunk végig a közel 230 km-es trekking-utat.

Az ötlet kiváló, de én inkább haza akartam jönni. Nagyon gyötört már a honvágy, hiányzott a családom. Sajnos azonban úgy tűnt, hogy a fix végre vásárolt repülőjegyünket nem tudtuk hamarabbi időpontra átrakatni, csak másikat vásárolni helyette, ami horror pénzbe került volna… nem volt más választásunk… Vagy az Alaptáborban ücsörgünk két hetet, vagy élményekkel töltjük be a következő heteket …

Utóbbi mellett tettük le a voksot. És milyen jól döntöttünk!!! Így a kaland nem ért itt véget, hanem folytatódott tovább 🙂

10.23. Lefelé az Alaptáborba - 2.rész

Lassacskán összeszedelőzködtünk és elbúcsúzva a németektől, további siket kívánva Nekik, magunk mögött hagytuk az 1-es tábort is…  Elindultunk lefelé, hazafelé …

A lefelé úton túl sokat nem beszéltünk, volt időm elgondolkozni azon, hogy mi is történt az elmúlt napokban, hónapokban. Hatalmas szerencsénk volt, az időjárás tökéletessége, Ngima és Tenji előrelátása, gondoskodása … Otthon az irodánál a  sok-sok megtett lépcső a 20 kg-os súlymellénnyel, a lakók értetlen tekintete emiatt. A rengeteg kora reggeli és késő esti tekerések a bicajjal. Sokszor vért izzadtam az edzőteremben, míg az edzőm „kínzott” …  Ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Himlung tetején állhassak …Most mégis olyan nehéz felfogni, hogy eljutottam 7000 méter fölé … És most, hogy vége, hogyan tovább? Az nem lehet, hogy 5 nap után vége … pedig vége … Mi lesz még két és fél hétig?

Míg kattogott az agyam, elértük a gleccser oldalmorénáját, ami most még szebb volt a délutáni lemenő nap fényében, mint amikor először jártunk erre. Lassan a hegyek felhőbe takarták magukat, így búcsúzva el Tőlünk. A nap sugarai néha áttörtek a felhők között, apró fényfoltokat rajzolva a hófehér kövekre … nem siettünk, így meg-megállhattam fotózni…

Már sötétedett, amikor beléptünk az Alaptáborba… Első dolgom egy magammal hozott kő elhelyezése volt a pudzsa-szentélynél, ahol megköszöntem még egyszer a hegynek, hogy felengedett. Amióta elhagytuk ezt a helyet, látszott, hogy több szertartást is tartottak a következő expedícióknak, mert az egész tábort imazászlók lengték be … Meseszép látvány volt, ahogy a sok színes zászlót lengette a kora este mindig megerősödő szél. Hátizsákomat ledobtam a sátrunk elé, és gyors léptekkel a konyhasátor felé indultam. Alig vártam, hogy végre hazatelefonáljak a műholdas telefonnal, hogy halljam az otthoniak hangját.

Phemba beütötte az első hívószámot … Kicsengett … A lányom, Timi hangját meghallva elérzékenyültem … Alig tudtam a zokogástól elmondani, hogy jól vagyok, minden rendben és megmásztuk! Sikerült! Anyukám hangját meghallva, még nagyobb zokogásban törtem ki … Édes Istenem! Olyan hülye vagyok! Miért bőgők, amikor nevetnem kellene …  Hat percig tartott, mire végre ki tudtam nyögni értelmesen, hogy mi történt. Szerencsére a lányomnak több esze volt, és higgadtan, nyugodtan beszélt velem. Így én is megnyugodtam… Annyi minden történt fent a hegyen és annyira el akartam mondani mindent, de egyszerűen képtelen voltam rá… Az a hat perc nagyon rövid idő volt, de legalább tudattam az otthoniakkal, hogy jól vagyok.

Átadtam Anginak a telefont, hogy ő is haza tudjon szólni, addig bedobáltam a hátizsákokat a sátorba, és megágyaztam magamnak. Még ágyazás közben azon morfondíroztam, hogy Fecivel is beszélni kellene, de hát, ha ilyen bőgős vagyok, akkor ez megint könnyesre fog sikerülni. Aztán erőt vettem magamon, és újra elkértem a műholdast. Tárcsáztam és meghallottam a párom mindig nevetve csengő hangját: „Szervusz Mazsolám! Leértetek?” Láttam magam előtt az arcát, ahogyan mosolyogva vette fel a már ismerős külföldi hívószámot. „Szívem! Megmásztuk!” – válaszoltam boldogan… A válasz hitetlenkedve érkezett: „Na, ne szórakozzál!” … Elnevettem magam J Nem hitte el, hogy sikerült ennyire rövid idő alatt, ugyanúgy, mint ahogy mi is kételkedtünk eleinte a sikerünkben 🙂

10.23. Lefelé az Alaptáborba - 1.rész

Tegnap, miután leértünk a csúcsmászásból már nem kaptunk, csak egy literes termoszban forró vizet éjszakára. A fiúk is elfáradtak, akárcsak mi. Úgy gondoltuk, hogy elegendő lesz ennyi víz éjszakára, hiszen már jóval lejjebb alszunk, mint tegnap éjjel. Viszont túl fáradtak voltunk mindketten ahhoz, hogy mindet megigyuk, így inkább bevackoltuk magunkat alváshoz.

Még mielőtt elaludtam volna, végignéztem a csúcson készült fotókat és videókat … Próbáltam végiggondolni, hogy mi történt velünk a hegyen. A mászás során többször is éreztem fáradtságot, légszomjat, de egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy visszaforduljak, hogy feladjam. A hegy, a „Hölgy” engedte, akarta, hogy mi felmenjünk az Ő gyönyörűséges, csodálatos csúcsára. Hálásan köszönöm, hogy megtörténhetett … Végtelen boldogság, hogy életem első 7000 méter feletti csúcsmászása ilyen fantasztikusra sikeredett.

Egész éjjel dermesztően hideg szél fújt a hegyen, így reggelre a sátorban minden tiszta fagy lett … az este levetett kabátok, a hátizsákok,felszerelések … még a hálózsákokat is jég borította …

Kinyitottam a szemem … éreztem, hogy valami nincs rendben. Az éjjel alig ittam valamit, ami nagy hiba volt. Az arcom, a kezem és a lábam a folyadékhiány miatt felödémásodott, a fejemben pedig ezer majom tombolt … Angi se nézett sokkal ki jobban … Hogy enyhítsünk az ödémán, az este termoszba kapott forró vízből gyorsan inni próbáltunk. Szerencsére a víz nem hűlt el nagyon, így még sikerült meleg teát csinálnunk. Tudtam, hogy most hiába veszek be fájdalomcsillapítót, ha nem iszok eleget, nem fog semmit sem érni… Percek alatt elfogyott a liternyi tea…

Ngima hallotta, hogy felébredtünk és hamarosan érkezett is a szerény reggelink – corn flakes – egy-egy bögre forró tea kíséretében. Lassan felöltöztünk. Most hiába világított hétágra a nap, a levegő nem akart felmelegedni. Most először éreztem azt, hogy rettentően fázok …Talán a fáradtság, az oxigénhiány, az átélt élmény hatása volt, de szinte az összes ruhát magamra vettem …

Lebontásra került a sátrunk, közben minden felszerelésünket elcsomagoltuk. Lassan elindultunk lefelé az 1-es táborba. Most nem zavart különösebben, hogy gleccseren vagyunk, nyugodtan fotóztam a szebbnél szebb jégképződményeket, stabilan össze volt fagyva minden…

Elértünk a gleccser széléhez, ahonnan már sziklán haladtunk tovább. A hágóvasak felkerültek a hátizsákok tetejére. Elcsomagoltam a nagy pehelykabátot is, mert időközben végre szélmentes részre értünk és itt már sokkal melegebb volt, mint feljebb.

Félve tettem meg az első lépéseket a morzsalékos, omladékos sziklán lefelé, ahol pár nappal ezelőtt még felfelé küzdöttük magunkat. Rábiztosítottam magam a kifeszített kötélre és óvatos léptekkel megindultam lefelé … Szerencsére baj nélkül leértünk mindannyian a sziklafal aljába, ahonnan már köves ösvény vezetett az alsóbb tábor felé. Ez az út már gyerekjáték volt J felszabadultan ugráltam egyik kőröl a másikra. Hamarosan újra az 1-es táborban ücsörögtünk a köveken,  gyönyörködhettünk a környező hegyek látványában. Hirtelen ötlettől vezérelve feljebb mentem, a telefonom kitámasztottam két kővel és elindítottam a videófelvevőt … ugyanis a szemközt lévő hegyek közötti hágónál hol be-, hol pedig kikúsztak a felhők … ki kellett próbálnom a telefon timelapse-videó üzemmódját …

Míg a telefonom csendesen dolgozott, addig mi érdeklődve tekingettünk a távolabbi sátrak irányába, ahová egy tizenegy főből álló német csapat érkezett lassacskán.  Mivel a hegyen örül az ember, hogy találkozik másokkal, szóba elegyedtünk az érkezőkkel, akik láthatóan boldogok voltak, hogy velünk találkoztak. Illedelmesen bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy magyarok vagyunk …  És ekkor kitört az üdvrivalgás … Nem értettük, hogy miért…

Egyik német mászó selfie-t készített Velünk, másikuk a kezünket szorongatta … Összenéztünk … Ezeknek mi bajuk van? Mire végre kinyögték, amiről mi nem tudtunk… Tegnap délelőtt Ngima lerádiózott az Alaptáborba, hogy már csak félórányira vagyunk a csúcstól. Phumba, a szakácsunk vette az adást és körbeordította a tábort, hogy a magyar lányok, mindjárt a csúcson vannak… A rádiót az egyik étkezősátorba az asztalra tette és a tábor lakói körbeülve azt, drukkoltak Nekünk … Amikor pedig elértük a csúcsot, az egész tábor ünnepelt …

Amikor ezt meghallottuk, zokogásban törtünk ki. Édes Istenem, mennyien szurkoltak nekünk, hogy sikerüljön! És most itt vannak Velünk, és ölelgetnek, gratulálnak, mosolyognak … Atyaég! Most jutott el a tudatunkig … Tényleg megcsináltuk!!! Bárcsak nekik is sikerülne!

Szerencsére a szenzáció amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, mindenki ment a dolgára, pakolászni a sátrakba. Mire felocsúdtunk, Ngima egy-egy tálka levest nyomott a kezünkbe, majd érkezett a currys, fűszeres rizs tofuval… Minden itthagyott zacskós ételt elkészítettünk és megettünk, hogy ne kelljen lecipelni az Alaptáborba még azokat is.

Ebéd után Ngima megkérdezte, hogy mit szeretnénk? Itt aludni még egy éjszakát pihenni vagy inkább menjünk le az Alaptáborba, ami még hosszú út … Mi nem gondolkoztunk egy percig sem … Menjünk le! 

10.22. A csúcsmászás - 3.rész

Az átjárót, ahol Tenji eltűnt, lassan elhagytam és ahogy a végére értem, megláttam a csúcsot. Hátranéztem, de nem láttam Angi arcát, éppen küzdötte felfelé magát ő is … Felléptem a csúcsra és nem bírtam tovább … A sírás mardosta a torkom, mire Angi is felért. A látvány, ami fogadott minket, nehezen írható le. Megcsináltuk!

Fél tíz volt és gyönyörűen sütött a nap. Bármerre fordultam a falatnyi helyen, a végtelenig és a környező nyolcezresekig lehetett látni. A hegyek mindannyian hósapkában várták, hogy valaki lencsevégre kapja őket. A távolban Tibet irányába a fennsík, mint hatalmas barna szőnyeg terült el, néha megtörve a síkságát, egy-egy kisebb hegy emelkedett ki belőle. Tőlünk szinte karnyújtásnyira a Manaslu magasodott a maga 8164 m magasságával, óriásként tekintve le Ránk, az apró porszemekre. Odább, messzire az Annapurnák mutogatták magukat … Széltében, hosszában a horizonton mindenfelé névtelen hat-, és hétezres csúcsok mosolyogtak felénk, a bátor felfedezők felé. A mászás felén túl vagyunk …

Angival szótlanul néztünk hol egymásra, hol a tájra … és egyszercsak kibuggyant mindkettőnkből a boldogság és az öröm könnye … Ez már a negyedik olyan csúcs, ahova együtt tehettük fel a lábunkat és mindegyik sikerért keményen megdolgoztunk …

Boldog voltam. Szívem minden erejével hálát adtam a Sorsnak, a pudzsa szertartást tartó Lámának, a mászósherpáinknak, Anginak, a családomnak, a barátaimnak, hogy kitartottak végig mellettem, hogy elviseltek a felkészülés és a mászás során, hogy segítettek az álmom beteljesüléséhez.

Annyira jó idő volt a csúcson, hogy nem siettünk lefelé. Nem akartam, hogy ez a pillanat gyorsan elmúljon, még húztam az időt… Ennek (is) köszönhetően nagyon sok, nagyon jó csúcsfotó és még egy klassz videó is készült.

Mire elindultunk lefelé a szél felerősödött és kezdtek a felhők is gyülekezni a hegyek fölött. Lefelé Tenji kifeszített egy kötelet, hogy amíg nem érünk el a fix kötelekig, addig azon ereszkedjünk le. Fagyos ujjaimmal nehezen, de beszereltem a lapkát, még egy utolsó pillantást vetettem a helyre, ahol életemben először állhattam, és a nekifeszülve a jégnek a mély felé vettem az irányt. Szép lassan elhagytam a helyet, amire több hónapig készültem… Megkezdtem a mászás második felét, az ereszkedést.

A fix kötelekhez érve, egy karabínerrel felcsatoltuk magunkat és a jégcsákányt túrabotnak használva, lassan lesétáltunk a 3-as táborig. A gerincre érve már nagyon elfáradtunk mindannyian, ezért leültünk egy picit a hóra, hogy pihenjünk. A fiúk ekkor mutatták meg a korábbi 2-es tábor helyét, amit egy lavina sodort el néhány évvel ezelőtt… Akkor rengetegen veszítették életüket, testüket a jég és a hó örökre magába fogadta. Elgondolkodtam a hallottakon és látva a helyet, kirázott a hideg. Eddig egyszer sem jutott eszembe, hogy valaha, esetleg velünk is történhet ilyen. Mindig úgy indulok el otthonról, hogy haza kell mennem, mert otthon várnak és szeretnek … Őket is várták …

A gerincről lefelé vezető kötél mentén már nagyon csúszott a nap melegétől felolvadt jég és hó. Óvatosan lépkedtünk lefelé, mert az olvadékban nem sokat fogott a hágóvas, meg-megcsúszott a lábam. Néhányszor annyira, hogy fenékre is estem … a fáradtságtól nehezen bírtam felállni, de mindig elnevettem magam, hogy milyen „béna” vagyok 🙂

A C3-ba leérve pihenőt tartottunk, előkerült a gázfőző is és hamarosan már a bögrénkben gőzölgött a tea. Egy órányi pihenő után összeszedtünk mindent a táborból, és felpakolva elindultunk lefelé a kettes táborba, ahova este hat körül érkeztünk. Rajtunk kívül egyetlen lélek sem volt a táborban, a sátrak üresen álltak. Befészkeltük magunkat abba, ahol tegnapelőtt „laktunk”, még szerencse, hogy az izolációs fóliát nem hajtogattuk akkor össze. Most csak bedobáltuk a matracainkat, ráterítettük a hálózsákokat és egy kevés leves elfogyasztása után magunkra húztuk a zsákok és a sátor zippzárját. Még beszélgettünk egy keveset, hogy mit éreztünk a mászás közben. Egyikünk hangokat hallott, amelyek bíztatják, másikunk tömeget érzett, mintha kísérnék, segítenék felfelé. Kölcsönösen megállapítottuk, hogy hihetetlen, hogy ott álltunk a csúcson… Lassan elhalkultunk és mindkettőnket elnyomott az álom.

Ezen az éjjelen nem kellett ringatni. Egyetlen egyszer, valamikor hajnalban riadtam fel, hogy a viharos szél cibálja, rángatja a sátorponyvát. Magamra terítettem a nagy pehelykabátomat, belehúzódtam teljesen a hálózsákba úgy, hogy még az orrom sem látszódott ki. Szomjas voltam, a torkom kiszáradt, de már elfogyott a teánk és a vizünk … Így inkább aludtam tovább.

10.22. A csúcsmászás - 2.rész

A sátortól néhány tizenméterre, ahol tegnap a hasadékot felfedeztem már, egy 150 m magas lejegesedett hófal várt ránk türelmesen … Rajta a gyenge szél meglebegtette a lazán hagyott fix-kötelet. Tenji ment elől, rászerelte a fix-kötélre a mászógépét és lassú mozdulatokkal elindult előttem felfelé… Egy húzás, egy lépés ... A fejlámpám fényénél követtem Őt, azonban a mászógépem felszereléséhez le kellett vennem a nagy pehelykesztyűmet … még nem tudtam benne szerelni … Alig néhány méterre mögöttem jött Angi, őt pedig Ngima követte …

Mozdulataink lassúak, megfontoltak voltak … most nem hibázhattunk. A fix kötél mentén ha megcsúsznék, a kötélbe belemaró aprócska fogakkal megfog a mászógép. Ha szerencsém van, nem szakítom ki a kötelet a hóból a beásott hószöggel együtt és nem zuhanunk mindannyian a mélybe … Óvatosan haladtunk mindannyian felfelé … Ez utóbbi opció is csak egy tovaszálló gondolat erejéig merült fel … Tudtam, éreztem, hogy velünk ez most, nem fog megtörténni.

Eljött a falon az első átcsatolási pont, ahol az első száz méternyi kötél elfogyott és egy másik kötél volt kifeszítve … Szerencsére a második kötél már nem fityegett erőtlenül, a felső pont is fix volt. Rövid pihenő után folytattuk a mászást felfelé…. míg fel nem értünk a gerincre. A magasságmérős órát már nem a csuklómon viseltem, hanem rácsatoltam a pehelykabátomon kívülre, hogy ne takarja el a szenzorokat sem a kabát ujja, sem a kesztyű …  A gerincen 6420 métert mutatott … Innen már „csak” 700 méternyi szintet kell leküzdenünk a csúcsig …

A gerincen fújtunk egy kicsit, és Tenji a gerinc túlsó oldala felé mutatva mondta, hogy a régi útvonalon hol volt a kettes tábor … A sötétben semmit nem láttam, de elhittem neki, hiszen már évek óta jár a Himlungra kliensekkel mászni. Említette, hogy a régi útvonal nehezebb volt, a gerincen kellett haladni korábban, és a táborok sem abban a völgyben voltak, ahol mi most sátoroztunk. 

Továbbhaladva a gerincen a csúcs irányába, egy meredek platóhoz jutottunk … Szerencsére ide is kerültek fix-kötelek, amik megkönnyítették a felfelé haladást … Hat alkalommal csatoltunk át egyik kötélről a másikra, úgy nagyjából 100 méterenként. Minden átcsatolásnál pihentünk, de ahogyan haladtunk egyre feljebb, sűrűbben kellett megállni szusszanni … Még mindig jól éreztem magam, annak ellenére, hogy az oxigén kevesebb volt a levegőben és a szél is lassan élénkülni kezdett.  Angival sűrűn kérdezgettük egymástól, hogy „Jól vagy?” És mindig vigyorogtunk a válasznál: „Jól!” Mondjuk sokat nem láttunk egymás arcából, mert eltakarta a maszk …

Amikor mozogtam nem fáztam, a pihenőknél viszont éreztem, hogy nincs melege a lábamnak  a bakancsban …hogy ne dermedjem meg túlságosan, toporogtam és mozgatni próbáltam a lábujjaimat … Nem szerettem volna megfagyasztani őket úgy, mint tavaly a Merán … Akkor és ott, nagyon hideg szél fújt, rettentően fáztak a lábaim a bakancsban, hiába volt rajtam kettő pár zokni. Aztán eltelt néhány óra, már nem éreztem, hogy fáznának a lábujjaim. Addigra már megtörtént a baj ...

Reggel hat óra körül észrevétlenül felkelt a nap … Mire feleszméltem, már világosodott és éppen sikerült elcsípnem a látványt egy-két jó fotó erejéig, ahogyan a fény megvilágítja az égbolt alját és a környező csúcsokat … Bármennyire is szerettem volna csodaszép napfelkeltés fotót csinálni, a lehetetlennel volt egyenlő … mivel a Himlung csúcsa teljesen kitakarta a napot … Nagyon jól haladtunk felfelé, napfelkeltére már a csúcs felé vezető út kétharmadán túl voltunk …

A meredek platón feljutva,  végre megláttuk a csúcsot, ami innen már alig 150 méter szintre volt. Emlékeim szerint az amerikai mászónő kb innen fordult vissza… Ekkor már biztos voltam benne, hogy a csúcsot még ma el fogjuk érni, csak ki kell tartanunk …. Elfogytak a fix kötelek is, egy picit lankásabbá vált a terep is. De, hogy azért ne legyen túl könnyű a feljutás, a Jóisten tartogatott nekünk még néhány meglepetést … Az eddig kemény, jeges terep helyett térdig süppedő havat kínált nekünk…

Tenji kötélparty-ba kötött minket, hogy ha itt valamelyikőnk megcsúszna, a többi három megtudja Őt tartani.  Ez a megoldás a biztonságot szolgálta elsősorban és sajnos nem a gyorsabb haladást … A kötél túl rövid volt, a hó pedig túl csúszós. Szinte minden lépés felfelé 30 centinyi csúszást okozott lefelé. Úgy, hogy a kötél következő szakaszán lévő mászó is hasonló cipőben járt, Ő is csúszott … Néha az ő csúszása egybeesett az én lépésemmel, ami az én csúszásomat generálta magával… Mérgelődtem magamban, mert nagyon fárasztó volt így felfelé haladni, olykor kilátástalannak is tűnt a haladás… Egyikőnk sem tehetett erről, mégis voltak pillanataim, amikor végtelenül dühös voltam. És aki ismer, az tudja, hogy ilyenkor még nagyobb erővel megyek előre…. Szegény mászótársam néha rántottam magammal felfelé, pont akkor, amikor Ő meg pihenni szeretett volna … Szerencsém van, hogy végtelenül türelmes 🙂

Az utolsó tizenmétereket a csúcs előtt szó szerint szenvedve tettem meg … majd egyszercsak Tenji eltűnt a szemem elől … Annyira el voltam foglalva a lépés-csúszás-lépéssel, hogy fel sem tűnt, függőleges szakasz jön. Hátranéztem Angira, aki adta az ukázt: „ Kalapáljad felfelé magad!!”  Az eddig csak támaszkodásra használt jégcsákány meglendült a kezemben és beleharapott a fejem mellett a jeges hóba … Lépésről lépésre, fogásról fogásra haladtam felfelé. Hágóvasammal rúgtam a lépést, a fogást jobb kezemmel a jégcsákány biztosította, míg a másikkal pedig tartottam magam … 

10.22. A csúcsmászás - 1.rész

Éjjel 11 óra van … Végre eljött az idő, amit már órák óta hol türelmesen, hol már türelmetlenül vártam. Mozdulni sem tudunk, csak egyszerre a sátorban … Ngima, aki az a sátor kijárat felőle részén aludt, kinyitotta a sátorajtót és hozzáfogott a délután előkészített vizek újraforralásához. Angit és engem maradásra bíztatott … tartsuk magunkat melegen a hálózsákokban, amíg elkészül a tea és mielőtt öltözködni kezdenénk, igyunk …

Miközben kortyolgattuk a „forró” teát, már készült is a következő menetben a reggelink, ami hagyományos nepáli étel, a champa porridge volt. Emlékszem tavaly, amikor a Mera-t másztuk, csak úgy voltam képes lenyelni ezt a nyúlós ételt, hogy egy falat után rögtön innom kellett egy korty teát, hogy le bírjam nyelni … Akkor   megfogadtam, hogy soha többet … És most újra itt van előttem, gőzölög a kis macskaetető tálban és arra vár, hogy megegyem …

Angival egymásra néztünk … Az első falat majdnem visszafordult…Erőt vettem magamon és kanalazni kezdtem, közben arra gondolva, hogy ha ezt most nem eszem meg, nem fogok tudni felmászni a csúcsig, nem lesz erőm … Élénken élt még bennem a kudarc érzése, ami tavaly az Island Peak mászásakor sokkolóan hatott rám. Nem ettem eleget éjfélkor és szinte éhesen indultam a csúcs felé … Nem is sikerült eljutnom, csak 5800 méterig, onnan pedig csak 400 m szint hiányzott a sikerhez …

Most nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne legyen erőm végigcsinálni, így  megettem az utolsó falatig mindent, amit Ngima a tálamba rakott … Mire az utolsó falatig eljutottam, éreztem, hogy a gyomrom teljesen megtelt ezzel a fűrészporral dúsított zabkása-zutyával … leginkább az itthoni tejbegrízhez tudnám hasonlítani, de se nem tejjel, se nem búzadarával, hanem vízzel és zabörleménnyel készülő ételt … Ngima nagyanyjától örökölte a receptet és esküt tett nekem arra, hogy nem leszek ezen a napon éhes … Hittem is, nem is, de végül igaza lett …

Miután mindannyian ettünk, és ittunk eleget a „konyha bezárt”, Ngima összepakolta a főzőfelszereléseket és Tenjivel együtt kimásztak a sátorból, hogy kint folytassák az öltözködést.

Még lefekvéskor kikészítettem a vastag mászóruhámat, amit úgy gondoltam, hogy a csúcsmászáshoz szükséges lesz. A hálózsákba már a vastag aláöltözetben bújtam be, hogy most ne kelljen vele bajlódnom, így már „csak” néhány ruhadarab, alulra konkrétan egy polárnadrág és egy héjnadrág került fel, míg felülre a vastag aláöltözet tetejére a vastag pehelykabát került fel. Mire mindent magamra aggattam, már szakadt rólam a víz … Végül, mielőtt kiléptem volna a sátorból, az egy réteg vastag zoknira felkerült a bakancsom belső cipője … Szinte már minden készen állt az induláshoz …

Kilépve a hideg, csillagfényes éjszakába, jött a következő megmérettetés … így dundira beöltözve nem kis kihívás volt beleszuszakolni magam a beülőbe, amit korábban „feldíszítettem”  karabínerekkel, pruszikzsinórokkal, mászógéppel, lapkával és még egy-két hevederrel. Kalandként éltem meg  belenyomni a lábaimat a jéghideg bakancsba, majd arra rászerelni a hágóvasakat … Mert, hát igaz, hogy melegem volt a „sok”, vastag holmiban, de azért a kinti hőmérséklet sem volt túl langyos  ahhoz, hogy kesztyű nélkül matassak sokáig … Szerencsére a hágóvas kötözője nem fagyott túlságosan össze, így viszonylag könnyű volt meghúzni azokat, hogy rendesen rászoruljon a vas a bakancsra …

Ez a korai készülődés, bármennyire is hihetetlen, de bizony eltartott úgy hajnali 1 óráig … Mire mindent összepakoltunk magunk után – csak úgy nagyjából – és a hátizsákjainkba belekerültek a csere-, és pótruhák (kesztyűk, sapkák, zoknik, pulóver) úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettük, hogy más fél kettő felé járunk … Fejlámpáink fényénél viccesen néztünk ki, ahogyan mindannyian szuszogunk, mint a gőzmozdony, a mozdulataink pedig mintha lassított filmfelvételt néznénk …

Majd eljött a pillanat … készen álltunk, felfegyverkezve jégcsákánnyal, kötelekkel, reménnyel …

10.21. 3-as tábor - 2.rész

Óvatosan lépkedtem, nehogy meglepetés érjen egy hasadék alján, de szerencsére stabilnak láttam a helyet. Lekucorodtam és a távolból figyeltem a lentiek ténykedését, közben szorgalmasan készültek a jobbnál jobb fotók... Arccal a Himlung felé fordultam, nem győztem betelni a hegy habcsókra emlékeztető formájával. Magamban becézgettem, simogattam, kértem, hogy holnap legyen kegyes Hozzánk, a magyar lányokhoz, engedje meg, hogy lábainkkal érinthessük a csúcsát.

Szememmel próbáltam követni a kifeszített fix-kötél mellett kitaposott ösvényt … Innen jobban látni már az ösvényt, mint a 2-es táborból… Nyílegyenesen halad felfelé… Most értettem meg Tenjit, akitől tegnap érdeklődtem, hogy miért nem cikk-cakkban megy felfelé az „út” … Azért mert a kifeszített kötélre felbiztosítva, csak a kötél mentén tudunk haladni, meredeken, egyenesen …

Míg ott ücsörögtem a napfényben, két fekete madár jelent meg fölöttem … Már az Alaptábor óta követtek minket, ide is. Némi keksz-, mandula és mazsolamaradék volt a zsebemben, kiszórtam a hóra és elindultam lefelé …

Mire a sátorhoz értem, a fiúk addigra már elkészítették a tésztalevesünket. Tenji és Ngima, nagyon odafigyelnek arra, hogy együnk és elegendő folyadékot vegyünk magunkhoz. Gondoskodásuk zavarba ejtő … mégis nagyon jólesik. Látszik, hogy tudják, mit kell tenniük ahhoz, hogy nekünk sikerélményünk legyen, de egyben önállóságot is hagynak nekünk. Nem babusgatnak, nem tutujgatnak, egyenrangú félként kezelnek minket. Nők vagyunk, mégsem akként tekintenek ránk. Dönteni nekünk kell. Megmászni a csúcsot nekünk kell majd.

Este hatig nevetgélve beszélgettünk a sátor mellett a havon. Magam alá terítettem a matracom, hogy ne legyen vizes a mászónadrágom az alattam megolvadó hó miatt…  Ahogy lebukott a nap, narancssárgára festette a környező hegyek hósapkáját. Gyorsan lett sötét és nagyon hideg … Bevackoltuk magunkat a két főre tervezett sátorba, úgy néztünk ki, mint a heringek a konzervdobozban. Egyrészt jó volt, mert hamar beszuszogtuk a sátrat és nem fáztunk, másrészt gyorsan elhasználtuk a kevéske oxigént. Ngima emiatt kinyitotta a sátortetőn elhelyezett nyílást, hogy legalább levegőt kapjunk éjjel …

Nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem akkor és ott … Most állok Életem egyik legnagyobb kihívása előtt és mégis olyan nehéz felfogni, hogy már itt vagyunk a cél előtt nem sokkal. Lelkesedéssel vegyes aggódás van bennem … Vajon milyen lesz? Abban biztos vagyok, hogy küzdeni fogunk mindketten, ameddig csak bírjuk… De vajon bírjuk-e majd a tetejéig? Eléggé felkészültünk a megmérettetésre? Angi szerint túl sokat aggódok … Próbálom elengedni az aggódást, helyette pedig erősíteni a biztosan sikerül érzését …

Próbáltam aludni, de nem ment … Angi békésen szuszogott jobbról, Tenji forgolódott, köhögött a másik oldalamon, Ngima a legszélén aprókat horkantott … A görcs fogdosta a vádlimat, a magnézium pedig a táskában volt a fejem alatt … Nem mozdultam, hogy a többiek tudjanak pihenni, inkább valami kellemesre próbáltam gondolni … Gondolataimat hazairányítottam, otthon most délután fél kettő körül járhat …Láttam magam előtt szüleimet, amint otthon ténykednek, Timit, ahogyan az irodában gardírozza az ügyfeleket, Bencét, ahogyan éppen tart a képzésre Szegedre … Fecit, ahogyan a kutyáinkkal foglalkozik …

Csendesen kigördült egy aprócska könnycsepp … Otthon mindenki éli az Életét, én meg itt fagyoskodok negyedmagammal, aprócska sátorban egy hatalmas hegy lábánál, felbocsátásért könyörögve …

 10.21. 3-as tábor - 1.rész

A tegnapi vacsora már nem esett túl jól, de azért mindent magamba tömtem. Itt már nagyon kell a kalória.Hajnalra egy pici fejfájás alakult ki … még nem tartottam ott, hogy Aszpirinnel csillapítsam, inkább ittam a Nalgeneből, amennyit csak bírtam… Igazából nem tudtam eldönteni, hogy a magasság miatt vagy a keményre tömött párnának való zsák miatt fájt a fejem. Bármelyik is volt az ok, nem hagyott nyugodtan pihenni. A folyadékfogyasztás miatt néhányszor ki is kellett mennem a millió csillagos WC-be. Az öltözködési ceremónia miatt pedig kiszaladt az álom a szememből, így csak forgolódtam…

Hajnalban már nagyon fáztam a hálózsákban is annak ellenére, hogy már rajtam volt egy vastag aláöltözet. Derekamra csavartam a polár pulcsit, hogy védjem a kihűléstől. A nagy pehelykabátot még magamra terítettem a hálózsákon kívülre. Annyira bebújtam a zsákba, amennyire csak bírtam, az orrom hegye sem látszódott ki belőle … próbáltam a leheletemmel felfűteni a hálózsákot, ami jó ötletnek tűnt, egészen addig, amíg el nem fogyott az amúgy is kevesebb oxigén.

Végül sikerült elaludnom annyira, hogy reggelig fel sem ébredtem, még inni sem … Mindez karikás szemeket és enyhén feldagadt arcot kreált és bizony nem szívesen láttam volna magam ilyen állapotban egyetlen fotón sem.  Szerencsére a Nap éltető, meleg sugarai korán elérték a sátrunkat és villámgyorsan felmelegítették azt. Mire kikászálódtunk a hálózsákokból, már érkezett is a tegnapról már ismerős corn flakes reggelire.

Nem siettünk, ráérősen készülődtünk, ma már a 3-as táborba költözünk fel sátrastól, zsákostól, felszerelésestől –már ami a holnapi csúcsmászáshoz kell! Mert ugyan feldagadt egy picit az arcunk éjjel, de sem fejfájásunk, sem rosszullétünk nem lett reggelre és az ödéma is gyorsan elmúlt, miután ittunk és mozogtunk … Boldogan, nevetgélve készülődtünk a „költözködéshez”.

Izgatottan, vegyes érzelmekkel indult a mai nap … Vajon tényleg képesek leszünk rá? Vagyunk olyan jó állapotban, erőnlétben, hogy megpróbáljuk? A másik expedíció tagjai is jobban lettek reggelre az estéhez képest, mégis úgy döntöttek, hogy inkább levonulnak az Alaptáborba, mintsem Velünk tartsanak, még ha csak egy túra erejéig …

Így tíz óra körül négyesben elindultunk a 3-as tábor irányába teljes menetfelszerelésben, abban reménykedve, hogy holnap hajnalban a csúcs felé indulunk tovább. A C3 (3-as tábor) nem volt messzire a C2-től, mindössze másfél órányira. Ráérős tempóban sétáltunk felfelé, meg-megállva, gyönyörködve a mellettünk tornyosuló havas, izgalmas jégcsapcsodákkal díszített hegyoldalban. Dél körül megérkeztünk az egyetlen sátorhellyel rendelkező C3-ba.

Sátrunkat szinte a „hölgy” lába elé telepítettük, sokkal közelebb kerültünk hozzá, még ha csak kétórányit gyalogoltunk ideáig. Ránéztem a magasságmérőre: 627 0métert mutatott. Alig 200 méterrel kerültünk feljebb.

Míg a fiúk felállították a sátrat, amiben ma éjszaka 4-es fogunk aludni – már ha lehet alvásnak nevezni az éjjel tizenegy óráig eltöltendő időt – addig mi békésen lihegtünk, a tájat szemlélve… Mivel a szükség törvényt bont, ezért feljebb mentünk egy kicsit, hogy alkalmas helyet találjunk. Egy nagyon izgalmas gleccserhasadékot fedeztünk fel, amely oldalán kéken fénylő jégcsapok lógtak a mélybe … Úgy döntöttem, hogy ide még visszajövök a telefonnal fotókat és videót is készíteni. Dolgunk végeztével visszaballagtunk a sátorhoz, magamhoz vettem a masinát és nagyon lassan újra megjelentem a hasadék mellett …

Dec. 8, 2017

10.20. 2-es tábor - 2.rész

A terv először a következő volt: az Alaptáborból felmegyünk az 1-es táborba, ott alszunk egyet. Másnap felmegyünk a 2-es táborba és ott is alszunk egyet. A következő napon tömött hátizsákok nélkül, csak egy termosz teával és némi csemegével feltúrázunk a 3-as tábor helyét megnézni, ott eltöltünk egy-két órát majd lejövünk onnan és egészen az Alaptáborig visszamegyünk. Az Alaptáborban pihenünk néhány napot és újra nekiindulunk az 1-es felé. A második  körben TALÁN megpróbálhatjuk a csúcsmászást.

Ez a terv nagyon jónak tűnt, hiszen minden normális mászó eszerint a tematika szerint mássza meg a magashegyeket.

De mi, meg kellett, hogy állapítsuk: nem vagyunk normálisak 🙂

Szerencsére a mászósherpáink sem beszéltek le minket őrült ötletünkről, hogy márpedig mi, most másszuk meg a csúcsot. Tudtuk, hogy kb 5 napig lesz olyan időjárásablak, amiben akár még sikerülhet is feljutnunk a csúcsra, és utána bizony jön a rossz idő… de, hogy az meddig fog tartani, senki nem merte még csak megjósolni sem. Lehet, hogy csak 2 napig lesz rossz, de az is előfordulhat, hogy egy hétig sem fogunk a közelébe se kerülni a felsőbb táboroknak … Muszáj most megpróbálnunk …

Ennek megfelelően alakítottuk ki a taktikát: innen felballagunk a havon a 2-es táborba. Kb 4 óra elteltével ha nem fáj a fejünk, akkor minden rendben van, ha fáj, akkor sincs túl nagy baj, csak többet kell inni … viszont utóbbi esetben csak a 3-as tábor meglátogatása jöhet szóba … Ha jól vagyunk és eszünk „szépen”, akkor holnap felköltözünk a 3-asba és rövid, néhány órás alvás után megpróbálhatjuk a csúcsmászást …

🙂 Keresztbe tett ujjal a hátam mögött 🙂 megígértem, hogy persze, hogy minden rendben lesz … a felkerült vasakkal a lábunkon, a beülővel, az arra aggatott karákkal, hevederekkel és mászógéppel  szépen feldíszítve, málháinkkal még megspékelve magunkat, lassan elindultunk felfelé a gleccseren …

A déli napfény már megolvasztotta az éjszaka kőkeményre fagyott havat, a jégréteg is leolvadt már. Óvatos léptekkel haladtunk a hasadékok között, ügyelve minden lépésre, nehogy beszakadjon alattunk a láthatatlan mélység valahol … Az erős napfény elvakított, ahogyan visszatükröződött a hóról … mégsem zavart, mert végre ott lehettem, ahova vágytam …  Megálltam egy pillanatra, hogy fotót készítsek az előttem tornyosuló jéghegyről, de aztán gyorsan letettem róla … itt nem szabad totojázni … gyorsan kell haladni, nehogy baj legyen …

Átjutottunk a rázósabb részeken, és a következő félórát már „biztonságosabb” terepen tehettük meg. Ekkor már előkerült a telefon a biztonságos belső zsebből, és bizony nagyon sok gyönyörű fotó született. Mire felértünk a 2-es táborba, már a hét tagból álló nemzetközi csapat berendezkedett a sátraikba és mosolyogva üdvözöltek minket. Mindössze húsz perccel értek fel hamarabb, mint mi.

Mi pedig, mint a pajkos gyerekek, összepacsiztunk és nevetgélve ledobáltuk a zsákokat a sátrak elé, és örömködve azonnal fotózkodni kezdtünk, hol csak mi ketten, hol a Ngimaval és Tenjivel közösen, hol a céges molinóval … de mindig ügyelve arra, hogy a „hölgy”, a Himlung minden képen szerepeljen. Feldobódtunk teljesen, izgatottak voltunk, mert tudtuk, hogy holnapután, nagyon nagy „kaland” vár ránk. Még csak nem is sejtettük, hogy mekkora …

A fiúk felállították a magukkal hozott sátrat nekünk, ők pedig egy korábban, egy másik csapat által itt hagyott sátorba költöztek be. Beizzították a gázfőzőt, és gyorsan a kezünkbe nyomták a ma délutáni adag teánk első felét …  Felkerestük a „helyet”, amit egy, a lyukból kiásott „hófal” takart a többiek kíváncsiskodó tekintete elől. Vicces volt ráguggolni a lyukra úgy, hogy tudtam, hogy csak itt-ott takar a hófal. A biztonság kedvéért Angi elém állt, mintegy spanyolfalként és persze én is „falaztam” neki…. mert hát a hegyen is nő, a nő 🙂

Visszafelé ballagva szóba elegyedtünk a nemzetközi expedíció két szlovák tagjával. Éppen a gázfőzőjükkel bajlódtak, amikor odaértünk hozzájuk.  Mindketten arra panaszkodtak, hogy nagyon fáj a fejük. Felajánlottuk, hogy adunk nekik aszpirint, de kedvesen elhárították a segítségünket, van náluk is gyógyszer. Javasoltuk, hogy igyanak több folyadékot, vagy egyenek több levest… Érdeklődtünk, hogy holnap feljönnek-e Ők is a 3-as táborba? A válaszukból kiderült, hogy nem terveztek feljebb menni, inkább lemennek pihenni… Nekik már elég volt mostanra ennyi akklimatizációs túra…

Még sütkéreztünk a napon, amikor a hegy felől egy három fős csapat érkezett meg … A döbbenettől a földbe, vagy inkább a hóba gyökerezett lábbal néztem a középső embert, akinek oxigénmaszk fedte el az arcát. Előtte és mögötte egy-egy mászósherpa ballagott, közéjük kötve imbolygó léptekkel haladt a brazil mászó. Nem mertünk kérdezősködni, inkább beljebb húzódtunk a sátrunkba, hogy ne zavarjuk azzal, hogy bámuljuk a szerencsétlent.

Persze Ngima és Tenji azonnal lecsekkolta, hogy mi történt… Az ember, úgy 6600 m körüli magasságon bepánikolt az oxigén hiányától és fulladozni kezdett. Szerencsére a sherpáinál volt oxigénpalack, így nem történt baj … Rákérdeztünk, hogy nálunk van-e, mert hát, mi van, ha véletlenül szükség van rá? Megnyugtató válasz érkezett … nekünk biztosan nem lesz rá szükségünk, ezért nincs is náluk ilyesmi …

Lassan a nap is lenyugodni készült a hegyek mögé, így, hogy már be is húzódtunk a helyünkre, lassan bekúsztunk a hálózsákba is. Már éppen elrendeztem a dolgaimat – beköltöztettem néhány apróságot a hálózsákba, pl telefontöltő, kamera, nedves törlőkendő, zokni, vékony pehelykabát -, amikor megérkezett a vacsora: először kínai tésztaleves, majd valami iszonyúan csípős, fűszeres szósszal nyakon öntött rizs érkezett tofuval. Ezután megint leves jött, de most már paradicsomos … és természetesen egy „vödörnyi” tea … Kellett is a forró folyadék, mert akárhogy próbáltam nem fázni, azért dideregtem már rendesen én is …

Még vacsora előtt egy gyors véroxigén-mérés: az eredménytől nem ájultam el: 59/116, a magasságunk pedig 6058m volt a magasságmérő szerint … ezen a magasságon már nincs statisztikám az ideális oxigénszintről, de úgy gondolom, hogy mivel nem fáj a fejem, ezért kb ez lehet a normális szint …

Még elalvás előtt kimentem a sötétbe, felkeresni azt a „lyukat”, amit a korábbi expedíció tagjai ástak WC-nek… Óvatosan kémleltem szét a sötétben, megvilágítva a „helyet” a fejlámpámmal … szerencsére egyedül voltam …

Dec. 7, 2017

10.20. 2-es tábor - 1.rész

„Sötét és nagyon hideg van, csak fejlámpám fénye világítja meg a havat … lassan felkel a nap és feltárulkozik a Himlung havas, csillogó csúcsa… lassan lépkedek felfelé…,  a beáramló jéghideg levegőtől fáj a tüdőm …” Álmomból az arcomra pottyant dérdarabka riasztott fel… Már felkelt a nap és első, melengető sugarai megolvasztották a sátorbelsőre fagyott leheletünket …

Keveset sikerült ezen az éjjelen aludni. A sok tea megtette áldásos hatását, sokszor kellett kimennünk a köveket megöntözni, azonban a csillagos égbolt látványa kárpótolt ezért a hideg kellemetlenségért. Kinyitottam a szemem és örömmel nyugtáztam, Angi arca nem ödémásodott fel éjjel, így reméltem, hogy én sem nézek ki rosszabbul. A gyomrom megkordult… Újabb öröm a hegyen, jó jel, ha éhes vagyok 🙂 Úgy vártam a reggelit, mint egy éhes kisgyerek …

Corn flakes érkezett tejporból és forró vízből készült tejjel, kaptunk hozzá 1-1 főtt tojást (hogy hozták fel a nyers tojást, hogy nem tört el???) és „desszertnek” egy kis tálban konzerv-kukoricát. A kukorica már nem nagyon akart lecsúszni, de Ngima mosolygó szűk szeme meggyőzött gyorsan: kell a kalória mára!

Szétválogattuk a felhozott felszerelést, és néhány holmit, amiről úgy gondoltuk, hogy nem fog fent kelleni, itt hagytunk az egyik sátorban. Míg a cuccaikat rendezgettük, a fiúk szétkapták és elcsomagolták az egyik sátrat, amit feldepózunk a felsőbb táborokba. A mi málháink is egy picit átalakultak, lábunkra felkerült a legnehezebb felszerelés a hátizsákból. Még rendezgettük egy kicsit a hágóvasakat és a karabínereket, amikor Ngima egy laza kézmozdulattal lekapta azokat a hátizsákjainkról és a sajátjukra átrakta … „Elég lesz a maradékot nekünk cipelni” mondta mosolyogva és indulást intett.

Köves, morzsalékos sziklákon vezetett felfelé az út a 2-es táborba. Ezt már magashegyi bakancsban kellett megtennünk, amiben eleinte, míg hozzá nem szoktunk a súlyához, botladoztunk az ingatag köveken. Sok lépést kétszer is meg kellett tenni, mert a morzsalékon meg-megcsúszott a hiperszuper vibram talp …

Itt már a lélegzetvétel is nehezebb volt, mint idáig, mégis jól haladtunk felfelé. Másfél óra alatt jutottunk fel a szikla tetejére úgy, hogy közben meg-megálltunk aprókat pihenni, én videózni és fotózni … A szikla legtetejére rendkívül töredezett, lemezes kőzeten vezetett felfelé az út, amit fix kötéllel biztosítottak. A korábbi útvonal, egy hasadékokkal teletűzdelt gleccser túl veszélyessé vált az átkeléshez az olvadás miatt.

Felérve a sziklán, három emberrel, egy amerikai hölggyel és két sherpájával találkoztunk. Mivel nem siettünk, megálltunk itt pihenni, enni egy kis aszalt gyümölcsöt és természetesen informálódni egy picit a lefelé tartóktól … Anélkül, hogy bármit is kérdeztünk volna az amerikai hölgytől, mindjárt Angira zúdította az élményét … Nem sikerült a csúcsmászása, a csúcstól 150 m szintnél már rásötétedett és a mászósherpája azt javasolta, hogy forduljanak vissza … ekkor már kb 17-18 órája indult el a csúcs felé a 2-es táborból. A hallottak után arra gondoltam, hogy mi nagyon nem tudjuk, hogy mire is vállalkoztunk! Emlékszem, hogy amikor nézegettem otthon a képeket a hegyről és olvastam a leírásokat a korábbi mászóktól, ott mindenki úgy nyilatkozott, hogy a teljes csúcsmászás, visszaérkezéssel együtt is „csupán” 14 órányi … A képeken nem tűnt annyira meredeknek a hegy … vagy mégis az???

Számtalan kérdés merült fel benne, de nem akartam feleslegesen sem magam, sem a mászótársam sokkolni vele … majd a kérdésekre megadja a hegy a választ, nyugtatgattam magam, miközben aprókat harapdáltam a mandulabélből …

A fiúk is kifaggatták a két mászósherpát, csak mi nem értettünk belőle egy szót sem 🙂 Rövid pihenő után az amerikai és két sherpája lefelé, mi pedig felfelé indultunk el … Csupán halkan jegyezném meg, hogy a hölgy hátán még csak egy icikepicike kis hátizsák sem volt … mindent cipeltetett …

Végre havas a terep!!!  Innen egy nagyon rövid szakaszon már havon mentünk, de még nem volt indokolt, hogy bakancsainkra szereljük a hágóvasakat. Lépcsőket rugtunk bakancsaink kemény orrával a melegben olvadozó, puha hóba és pillanatok alatt fel is tornáztuk magunkat … Újra sziklás, köves rész jött, a gleccser itt már nagyon elvált a sziklától és hatalmas űr tátongott kettejük  között … A sziklához erősített kötelek adtak némi biztonságérzetet, ahogy haladtunk az ösvényen és úgy ötven méterre végre stabil gleccserhez értünk.

Ekkor végre 🙂 előkerültek a beülők és a hágóvasak és nyugalommal vegyes izgatottsággal szereltük fel magunkra eszközeinket. Már ezért a pillanatért reszketett a gyomrom napok óta, imádok a firnes havon járni, a gleccserhasadékok csodás, sokszor félelmetes látványával nem tudok betelni. Ezzel így van a mászótársam is, mert bizony le nem olvadt az arcunkról a mosoly, míg nagy szuszogva fel nem kerültek a vasaink.

Míg „öltözködtünk” szóba került az amerikai hölgy. A fiúk elmesélték, a „kollegáktól” hallottakat és közösen megegyeztünk abban, hogy a hölgy rendesen eltaktikázta a dolgot. A 2-es táborból éjfélkor indult és mire a 3-as táborba ért, már elfáradt … ezt az utat Ő közel 3 óra alatt tette meg … és a java, a nehezebb szakasz csak ezután jön. Tenji szerint a két tábor között mindössze másfél-kettő órányi a távolság …

Nem tudtam, hogy merjem, vagy ne merjem megemlíteni, hogy mit álmodtam az éjjel … aztán mégiscsak rászántam magam: „Ngima! Én megálmodtam, hogy most felmegyünk a csúcsra!” Ngima csillogó szemmel válaszolt: „Akkor felmegyünk!”. Nem nevetett ki, láttam rajta, hogy komolyan gondolja, amit mondott. És most itt, a gleccser mellett, mielőtt egyáltalán láttuk volna a 2-es tábort, taktikai megbeszélést tartottunk.

Dec. 6, 2017

10.19. 1-es tábor 5456m - 2.rész

A „nehéz” hátizsák súlya lassabbá tette lépéseimet felfelé és szaporábbá a szívverésemet. Szégyen ide-oda, bizony úgy 100 m szintenként bizony meg kellett állnom pihenni, még ha nem is sok időre, csak néhány percre. Lélegzetem már-már a gőzmozdonyra emlékeztetett, engem is zavart … De tettem az egyik lábam a másik után, lopva pillantgatva a magasságmérőre … Eszembe jutott a szamár aki percenként kérdezte Shrektől: „Ott vagyunk már?”

Nem sokkal délután 2 óra után fellebbentek szemünk előtt az 1-es tábort jelző, a szokásosan ilyenkor feltámadó szélben lengedező színes imazászlók. Megérkeztünk.

Zsákjainkat ledobáltuk a tegnap felállított sátor mellé, és előkerültek a félisten szakács  által kreált csomagokból az alufóliába csomagolt meglepetések: főtt tojás, egészben sült krumpli, nak-sajt, sajttal töltött zsemle és egy alma. Egy kupacba ültünk négyen és nevetgélve, jóízűen elfogyasztottuk az uzsonnacsomagot. Nekem maradt még belőle egy-két apróság, azt visszacsomagolva elraktam, jó lesz majd később …

A fiúk a tegnap felállított sátorból elővettek egy még becsomagoltat, azt néhány pillanat alatt felállították nekünk. Míg ők ténykedtek a meleg napsütésben, egy széltől védettebb részt kerestünk és élveztük a minket körülvevő csodát. Soha nem láttam még ehhez foghatót … a szemközti hegyoldalak által körülvett hágón egy felhő próbált átjutni, de az erős szél mindig visszafújta … mintha gigászi erők küzdöttek volna odafennt … amikor egyszercsak hatalmas robajjal leszakadt egy hófal … a dübörgő lavina mindent elsodort, ami az útjába került … mély döbbenettel tartottam a telefont a kezemben, sikerült a pillanatot megörökíteni ...

Elkészült a sátrunk is, a kötelező céges molinós fotózkodás után, mielőtt bedobáltuk volna hátizsákjainkat, „megágyaztunk”: izolációs fólia, matrac, hálózsák … majd belülre került a hátizsák is …

Ngima a közeli gleccserhez gyalogolt vízért. Az olvadékvíz szerencsére tiszta volt, de azért átszűrték egy vékony pamutanyagon. Ma nagyon sokat kell innunk még, hiszen eddig alig egy liter teát ittunk felfelé jövet. Gyorsan elkészült a tea, amiből kaptam mindjárt 2 litert… míg a köveken üldögélve beszélgettünk, kötelező jelleggel megittuk a 2-2 literünket … így kezdődő fejfájásom hamar elillant, de azért biztos, ami biztos alapon, bevettem egy aszpirint.

Teázgatás közben faggatni kezdtük a fiúkat a 8000-es mászásaikról… leginkább Ngima volt az, aki hamarabb megnyílt nekünk. Ő az Everest csúcsán kilenc alkalommal állt fent, ebből nyolcszor az északi oldal felől jutott fel. Elmondta, hogy minden alkalommal használt oxigénpalackot, ami szükséges ahhoz, hogy „gyorsabban” haladjon felfelé. Mesélt az egyik expedícióról, ahol indiaiak voltak a kliensek és túl sok palack oxigént használtak el, emiatt aztán nem maradt a csúcsnapra … Szóba került még több hegy, így az Ama Dablam is …

A nap utolsó sugarai lassan eltűntek a hegyek mögött, mi pedig Tenji javaslatára máris a hálózsákokba húzódtunk be a sátorban. Talán félóra sem telt el, amikor „ágyba” érkezett a forró tésztaleves, ami gyorsan átmelengetett. Kicsit később fűszeres, zöldséges rizst kaptunk második fogásnak és a desszertre sem kellett sokat várnunk: 2-2 karika ananászbefőtt koronázta meg a vacsorát.

Most nincs helye a finnyáskodásnak, mindent meg kell enni, bármennyire is fűszeres vagy íztelen az étel… Így is történt, minden tányért szó szerint kinyaltunk … még ébren voltunk, amikor megkaptuk éjszakára a szokásos forró vizet és teát, ezeket reggelre mind meg kell még innunk … Istenem, de utálok éjjel kimászni a meleg hálózsákomból … De aki sokat iszik, az bizony sűrűn kisétál éjjel a köveket és a csillagokat (is) megnézni … Szerencsére úgy időzítettünk, hogy ha egyikőnk elindult kifelé, akkor már a másik is kibattyogott egy „kapunyitással” …  

Dec. 5, 2017

10.19. 1-es tábor 5456m - 1.rész

Szerencsére az éjszaka mégsem volt túl hideg, a felhőtlen égbolt ellenére. Azonban hajnalra nemcsak a sátor belseje, hanem a külső réteg is hófehér, ragyogó dérpáncélt öltött magára, akárcsak az a kevéske száraz fű, ami a táborban volt… Végigcsoszogtam a WC-sátorig, a papucsom nyomot hagyott a deres füvön …

A reggelinket ma is nyolc órára készítette el a szakács, akárcsak tegnap. Így még előtte alkalmam nyílt a műholdas telefonnal hazatelefonálni. Az időeltolódás miatt most otthon hajnali fél négy van … Így csak a páromat hívtam, a lányom inkább hagytam aludni.

Olyan jó volt hallani a párom hangját, már nagyon hiányzott … Pár nap múlva, amikor újra itt leszünk az Alaptáborban, megint lesz lehetőségem hazaszólni. Akkor itt már délután lesz és a lányom sem zavarom a pihenésben meg …

3 percig tartott a boldogságom.  De ez a három perc maga volt a mennyország, újra van erő, ami hajtson tovább, ami a hegyen hitet ad, éltet. Phembanak félrehajtott fejjel adtam vissza a telefont, mégis észrevette, hogy könnyezek. Próbáltam mosolyogni, de nem sikerült … Hiányzik az otthon, pedig még csak tíz napja vagyunk itt … Csendesen húzódtam be az étkezősátorba.

Még sohasem esett ilyen jól a reggeli, amióta Nepálban vagyunk. A szakácsunk egy félisten! Nem tudom, hogy mivel fűszerezte meg a tükörtojást, amit kaptam, de most bármennyit képes lettem volna enni belőle …

Reggeli után átadtuk a mászósherpáknak, Tenjinek és Ngimanak a hálózsákjainkat, meg a technikai felszerelés azon részét, amit már sehogyan sem tudtunk a hátizsákjainkra erősíteni. Így az Ő zsákjaik kb 20-22, a mieink 14-16 kilósak lettek … Lassan elérkezett az indulás ideje az 1-es táborba, izgatottan emeltük vállainkra málháinkat.

Tegnap még csak találgattuk odafentről, hogy vajon merre lehet az ösvény, mert láttunk egy csapatot elindulni a gleccser oldalmorénájával párhuzamosan. Valószínűleg Ők is csak akklimatizálódni indultak valahova, mert az 1-es táborba vezető út bizony a gleccseren át vezetett, nem pedig mellette… legalábbis egy ideig 🙂

Az Alaptáborból a mögöttünk lévő gleccser morénáján kellett átverekedni magunkat, ami bizony nem volt egyszerű mutatvány. Hol hatalmas kőtömbökön kellett átugranunk, hol az apró köves részeken kellett óvatosan lépkednünk… Szerencsére piros szalagok jelölték a jó irányt, megkönnyítve az átkelést. Az „út” hol felfelé, hol pedig lefelé vezetett, néhol kilátszódtak a fehér kövek közül a gleccser megmaradt „jéghegyei”, amik alatt eltűnt az olvadékvíz. Néhol kis tavak alakultak ki, néhol gyors folyással tűnt tova az olvadó gleccser halványkék színű, tiszta vize … Mielőtt felmentünk volna a moréna meredek, düledező falára, egy kis pihenőt tartottunk …   Egy vékony kötelet lebegtetett a szél falon. Itt még csak szükség sem volt a kötélre, így csak néha kapaszkodtunk bele, egy-egy lépés ha bizonytalanná vált…  Ránéztem a magasságmérőre, ami éppen 50 méterrel kevesebbet mutatott, mint amikor elindultunk az Alaptáborból…

Gyorsan feljutottunk a poros ösvényen, és Ngima ismét pihenőt rendelt el. Előkerült a hátizsákomból az első energiazselé, ami felbontás után sikeresen a pólómon landolt … Jól kezdődik, gondoltam magamban … A két mászósherpa egymás között beszélgetett, amikor észrevették, hogy figyelem Őket, mindketten elmosolyogták magukat. Ngima 42 évesen sokkal idősebbnek és bölcsebbnek látszódott. Arcán nyomott hagytak a korábbi Everest expedíciók … Ő volt kettejük közül a bölcsebb, a tapasztaltabb, annak ellenére, hogy Tenji technikai, eszközbeli tudása meghaladta az övét. Mégis Ngima volt a „főnök”, Tenji pedig tette a dolgát …

A gleccser fala 54 m magas volt, innen már csekény 600 m szintet kell csak legyőznünk a táborig. Bontottam egy másik energiazselét, amit sikerült végre megennem. Még néhány percig álldogáltunk, aztán elindultunk felfelé az apró, száraz fűcsomókkal tarkított oldalon. Ngima közben elmagyarázta, hogy a fű között egy különleges növény hajt ki tavasszal, amit a helyiek begyűjtenek. Tőlük kínai kereskedők borsos áron felvásárolják a szárított gyógynövényt és gyógyszert készítenek belőle. Nagyon sok helyi embernek ez az egyetlen jövedelemszerző forrása van, és nagyon óvják, védik ezt a területet.

Csendben hallgattam, ahogyan Angi fordította a sokszor ismeretlenül hangzó angol szavakat. El is döntöttem, ha hazaérek mindenképpen belefogok egy angol nyelvtanfolyamba …

10.18. Akklimatizáció indul! - 2.rész

Délután együtt átnéztük a teljes hegyi felszerelésünket, természetesen nekik sem volt jó úgy, ahogy mi összeraktuk azt … Kirgizisztánban sem volt elégedett a guid, csak remélni tudtam, hogy a nepáli hegyi vezetők nem találnak majd kifogásolnivalót… Hiányolták a plusz még egy hálózsákot, amit ott lehetne hagyni a felsőbb táborokban, illetve a ruházatból a pehelynadrágot. Mivel a felszerelés –listán nem volt rajta, így azt gondoltuk, hogy nem lesz szükséges. Megmutattam, hogy miben tervezem a csúcsmászást, és végül jóváhagyták a kismillió darabból  (3 nadrágból: egy vastag aláöltöző, egy polár-nadrág és egy héjnadrág, felülre vastag aláöltöző, vastag pehelykabát, 3 sapka és egy arcmaszk– a Leninen már bevált) álló kollekciómat.

Magashegyi bakancsainkkal és a ruházat többi részével elégedettek voltak, következett a technikai felszerelés: hágóvas, jégcsákány, beülő, karabínerek, mászógép (jumar), ereszkedő-lapka (reverso), hevederek. Forgatták, nézegették a hevedereinket, majd mindketten úgy gondolták, hogy ezek helyett inkább a 6 mm vastag, 5 méteres pruszik-zsinóromból csinálnak másikat …  Értetlenül néztem ténykedésüket, de úgy gondoltam, hogy biztos, ami biztos alapon, én bizony felviszem magammal a hevedereket is …

Miután így minden cuccunk ki lett pakolva, hozzáláthattunk mindezek hátizsákba történő bepakolásához … elsőre reménytelennek tűnt, hogy az elkövetkező 3 napra elegendő holmit bele tudjam nyomorítani a hátizsákomba … végül addig szelektáltam, ide-oda, kell-nem kell variácókat végigagyalva, hogy szerintem minden szükséges holmi bekerült … Igaz, hogy megmozdítani se nagyon tudtam a hátizsákot, a jó ég tudja, hogy így elsőre hány kilósra sikeredett …

Ami végül belekerült a hátizsákba: 1-1 garnitura vékony és vastag aláöltözet, 2 vékony és 3 vastag mászózokni, magashegyi bakancs, softshell nadrág +kabát, goretex nadrág+kabát, 1 vékony és egy vastag pehelykabát, polárfelső, gyógyszerkészlet, energiazselék, csokik, tisztítókendők, 110 faktoros naptej, napszemüveg, 3 pár kesztyű, 3 sapka, maszk az arcomra, bögre, kanál, villa, bicska, fejlámpa, izolációs fólia, kiscipő, papucs  … és még a fene se tudja mennyi kis apró, de nagyon fontos dolog …

Sherpáink pedig már el is vették Tőlünk a teljes technikai arzenálunkat, hogy azt majd Ők viszik fel az 1-es táborig… Feljebb már a mi feladatunk lesz az is, de a havon már könnyen tudjuk vinni, mivel azok nem a hátizsákba kerülnek bele, hanem a lábainkra, illetve a derekunkra …

A pakolással úgy elment a délután, hogy mire végeztünk a nap melengető sugarai eltűntek a hegyek mögött … A hátizsákból kirángattam a vastag pehelykabátot és vastag polárnadrágot, még ma éjszaka szükség lesz rájuk a WC-sátorhoz tett látogatások során … Szerencsére azért hagyunk nem kevés melegebb ruhát az Alaptáborban is, így még ma van miből válogatni J a vacsorához.

A mai folyadékbevitelem eddig csupán kettő és fél liter volt, így még legalább másfél liternyi forró teát bizony magamba kell önteni … Mire a vacsora az asztalra került, már majdnem 7 decit sikerült meginnom…Húúú… most bizony nagyon nem esik jól inni …

Vacsorára a paradicsomleves után, forró vaslapon csirkesült érkezett rotyogó barna mártásban ... A füst teljesen belengte a sátrat … A sült mellé párolt zöldség, sült burgonya és sült tészta is járt … még desszert is érkezett … Édes Istenem! Vajon mennyit fogok itt hízni, mire hazakerülök??? Angi megnyugtatott, a hegy le fogja enni Rólunk, ne izguljak emiatt … Feljebb már valószínűleg csak zacskós leves jut majd …

Vacsora után azonnal nyargaltunk a hideg sátrunkba, hogy mielőtt felmelegítsük a hálózsákokat a kapott forró teás Nalgenekkel, szép lassan lekerült a vastag nadrág, az aláöltöző és már bugyiban, trikóban feküdtem … Mire felmelegedtünk a zsákokban, a sátor belsejét dér borította, ráfagyott a hidegben a leheletünk … Az ég is csillagos volt, sehol egy felhő … ma éjszaka bizony nagyon hideg lesz …

 Dec. 3, 2017

10.18. Akklimatizáció indul! - 1.rész

Ma reggel aludhattunk tovább, pihenőnapot tartunk, mielőtt elindulnánk a felsőbb táborba. Így nem is igyekeztünk kikászálódni a meleg hálózsákból, megvártuk, amíg a felkelő nap első sugarai átmelengetik a sátor oldalát. Az alaptáborban már jóval több folyadékot ittunk tegnap, mint az elmúlt napok során, emiatt az éjszaka is elég mozgalmasra sikeredett.

Éjjel a felhők eltűntek a völgyből, ahol az Alaptábor van, a csillagok és a Hold fénye megvilágította a sátrakat… Most először sikerült látnom a Tejutat, mosolyogva nyugtáztam, hogy a Göncöl-szekér innen is látható, csak sokkal közelebbről. Itt semmilyen zavaró fény nem volt, csak a hósipkás hegyek, mint az óriások tornyosultak körülöttünk… Ha nem lett volna annyira hideg éjjel, hogy csak pár percig tudtam élvezni egy szál aláöltözetben a csodálatos látványt, akkor biztosan megkíséreltem volna fotózni az égboltot… Zörögni éjjel a nagykabáttal pedig már nem akartam, hogy a mászótársam is tudjon pihenni… Ezen a magasságon már minden nyugodt alvással eltöltött perc nagyon fontos …

A reggelire kapott palacsinta és omlett ismét túl bőségesre sikerült, megint sikerült teletömni a hasunkat…

Ma reggel Ngima és Tenji, a két mászósherpa felvitték az 1-es táborba a felszerelés egy részét: a sátrakat, főzőedényeket, gázpalackokat és gázégőfejeket, hogy holnap már ennyivel kevesebb cuccot kelljen cipelni. Reggeli közben Angival megbeszéltük, hogy amíg Ők távol vannak, addig mi, hogy ne unatkozzunk az Alaptáborban, egy közeli hegyre feltúrázunk, szokni a magasságot, hogy akklimatizálódjunk. A tábor melletti 5300 m magas hegyet szemeltük ki, ami mögött több névtelen 6000-7000 m közötti hegy magasodott.

Ilyenkor mindig kíváncsian megyünk fel, hogy vajon mi lehet a hegy mögött? … Másfél órányi szuszogás után felértünk 5296m magasra,  a hegyoldal egyik végére, aminek a gerincén még feljebb is mehettünk volna, de a szakácsunknak megígértük, hogy fél tizenkettőre visszaérünk a táborba. Felfelé, amíg el nem értük az 5000 métert, nehezen jött a levegő, a pulzusom is szaporábban vert. Azután szépen beállt a szokásos ritmusra, akkor úgy tűnt, hogy lassan, de folyamatosan tudunk haladni, néha meg-megálltunk, hogy kitaláljuk, merre is menjünk tovább.

Mint máskor, most sem csalódtunk a látványban … Így nem mentünk tovább, hanem egy kis pihenő és – néhány szuper fotó, valamint videó elkészülte után elindultunk lefelé az innen már alig-alig látható alaptábori sárga sátrak felé.

Úgy számoltuk, hogy kb egy óra alatt érünk le a kőfolyásos hegyoldalon, de gyorsabbak voltunk…  Az egész akklimatizációs túra nem tartott tovább két óránál … Jó lett volna még legalább egy-két órát eltölteni fent, annyira szépséges volt onnan a gleccser és a környező havas, jeges hegyek látványa … Ilyenkor mindig vegyes érzelmek szállnak meg, könnyes szemmel nézem a távolban tornyosuló, itthonról elérhetetlennek látszó óriásokat, és mindig hálát adok a Sorsnak, hogy láthatom ezeket a monumentális képződményeket …

Phemba kérésére időben visszaértünk az Alaptáborba, addigra felállották Phurbával a „tusolósátrat” és melegített nekünk vizet. A meleg vizet egy vödörbe öntötték, ami bekerült a sátorba, ahol egy nagy lapos fekete kő volt a „tusolótálca”.  Már lassan egy hét is eltelt az utolsó „vizes” fürdés óta …

Élvezettel öntöttem magamra a kellemes hőmérsékletű vizet, és most bizony nagyon is tudtam értékelni a vödörben kapott lehetőséget 🙂 Végre lecsutakolhattam magamról az elmúlt napok porát …

Fürdés után még kunyeráltam egy kis meleg vizet, hogy az eddig hordott aláöltözeteimet ki tudjam mosni. Kiteregettem az alaposan kifacsart ruháimat a konyhasátor és az étkezősátor között kifeszített kötélre. Az időközben felélénkülő szélben a ruháim szinte azonnal megfagytak, hiába éreztem azt, hogy a nap melegen süt … Az ebéd is elkészült…

Mire végeztünk az ebéddel mászósherpáink is visszaértek. 

Dec. 2, 2017

Oxigén a vérben ...

1350m felett a vér oxigéntartalma csökken ... a táblázat ad némi információt

Dec. 2, 2017

10.17. Első napunk az Alaptáborban (4950m) - 2.rész

Néhány pillanat múlva szétnyílt a sátor ajtaja és Phurba lépett be rajta, zöld vászonnal bevont, kerek tálcáról zöldségekkel gazdagon telefőzött tésztaleves került az asztalunkra. Még szinte fel sem ocsúdtunk az egyik meglepetésből, máris jött a következő … A második fogás sült burgonya, majonézes karfiol és répa, nekem paradicsomos hal, Anginak pedig sajtszeletek érkeztek… Csak bámultam az elém rakott tányéron gyönyörűen elrendezett ételt … halkan megjegyeztem: „Biztosan meghaltunk és most a mennyországba kerültünk!” … Erre egyikőnk sem számított, hogy itt, távol mindentől hús, zöldség és gyümölcs is kerül majd elénk a zacskós készételek helyett.

Ebéd után jóllakottan szuszogtunk a székeken … Mozdulni sem tudtam …

Ngima beszólt a sátorba, hogy hamarosan érkezik egy Láma, aki a pudzsa szertartást fogja elvégezni.

A pudzsa szertartás során a Láma egy csengettyűvel a kezében szent könyvből felolvas, énekel. Ilyenkor megidézi a hegyek szellemét és arra kéri, hogy a jelenlévő személyeket engedje fel, illetve a szentélynél lévő eszközöket, tárgyakat, ételeket és italokat megszenteli, megáldja.

Ngima megkért mindkettőnket arra, hogy a táborban kövekből emelt pudzsa szentélyhez helyezzük el a mászófelszereléseinket: bakancsokat, hágóvasakat, jégcsákányokat, minden olyan ruhát, amit még szeretnénk, hogy megszentelődjön … Mivel a hegyen minden szerencsére szükségünk van, ezért szinte a teljes mászófelszerelésünket odacipeltünk a szentélyhez a fiúk által korábban a szentélyhez helyezett felszerelések, ételek és italok mellé.

Megérkezett a Láma … az alacsony, alig másfél méter magas, idős férfi bordó ruhában, mezítláb, egy papucsban érkezett … olyan csendesen suhant a táborban, hogy szinte észre sem vettük, hogy ott van mellettünk … leült a pudzsa-hely előtt elhelyezett matracon, hóna alól egy nagyon régi, szakadozott könyv került elő, selyemsálba csomagolt csengettyűjét, rézkelyhét a könyv mellé helyezte. Velünk mit sem törődve hozzáfogott a szertartáshoz… A hely kétoldalán elhelyezett székekre ültünk, halkan figyeltük az öreg ténykedését … lopva egymásra néztünk … mindkettőnk szeméből könnyek gurultak lefelé …

A szertartás vége felé Ngima szentelt rizst adott a kezünkbe, és a csapat többi tagjával együtt a megfelelő mantránál dobáltunk a szentélyre belőle. A szertartás végén Ngima a szentélyről egy-egy vékony sárga selyemzsinórt adott a kezünkbe. Arra kért minket, hogy kössük a nyakunkba és addig hordjuk, amíg a hegyen tartózkodunk … Miután a nyakunkba kötöttük a zsinórt, a szentélyről levett egy-egy sárga selyemsállal a kezében ismét felénk fordult. A selyemsálakat (katát) a nyakunkba helyezte, keskeny szeméből áradt a tisztelet és a szeretet … Ekkor már nem bírtam tovább zokogás nélkül … és Angi sem …

A csapat többi tagja mosolyogva, nevetgélve állt körbe minket. Ngima a szentély elé, tálcára helyezett édességekkel, keksszel, teával és borral végigkínálta a szertartáson résztvevőket. Közben a Láma lassan befejezte a mantrázást, elcsomagolta a magával hozott könyvet és eszközöket, megköszönte a  sárga selyembe csomagolt adományt, majd amilyen csendben érkezett, olyan csendben, szinte észrevétlenül távozott …

Életem első pudzsa szertartása tele volt könnyel, kíváncsisággal, nevetéssel és reménnyel ... A fiúk megtettek mindent a sikerünkért, most már rajtunk a sor.  

A szentélytől visszavittük a már megszentelt felszerelésünket a „raktársátorba” és végre hozzáláttunk a beköltözéshez.

A „hálósátor” aljába beterítettünk egy izolációs fóliát, arra került az önfelfújó matrac, és a hálózsák. Két oldalra pedig egy-egy málhatáskában a „fürdőszoba” felszerelése és néhány vékonyabb ruházat. Minden mást átraktunk a „raktársátorba”, így kényelmesen tudtunk pihenni J

Mire végeztünk a berendezkedéssel, a nap lebukott a mellettünk levő hegy mögé. A hőmérséklet azonnal lehűlt, a kikészített meleg mászóruházat gyorsan rajtunk landolt. Még vacsora előtt megmértem a véroxigénünket, és megnyugtatott mindkettőnket az eredmény: 84/87 … közel 5000 méteren a 84% véroxigén nagyon jónak mondható 🙂

Este hat órakor már sötétedett, Ngima az étkezősátorba hívott minket. Ebéd után kértük a szakácsunkat, Phembat, hogy kevesebb ételt készítsen nekünk, mert nem tudunk mindent megenni, amit elénk raknak. Kérésünk úgy tűnt, hogy süket fülekre talált, Phemba ismét nagyon kitett magáért …

Gombakrémlevessel, csirkefasírttal, párolt zöldbabbal és sárgarépával, zöldséges sült tésztával kényeztetett el bennünket … és, hogy biztosan ne maradjunk éhen, a vacsora végén vaníliaízű pudinggal koronázta meg a napunkat …

Forró teát töltöttünk a Nalgenekbe és elvonultunk a meleg, fűtött étkezősátorból a lakósátorba aludni. Bebújtam a hálózsákba, még forgolódtam egy keveset, mielőtt álomba zuhantam …

 Dec. 1, 2017

10.17. Első napunk az Alaptáborban (4950m) - 1.rész

Reggel hat órára állítottam be az ébresztőt, azonban a mennyezeti fóliában lakó egérke hamarabb ébresztett. Visszaaludni már nem tudtam, így csak türelmesen vártam, hogy végre megszólaljon a telefon. Megnyugodtam a reggeli véroxigén-szintet látva: 93/94 volt …

A minden reggeli törlőkendős mosakodás után gyorsabban sikerült mindent bepakolni a málhába, mintha azzal is hamarabb indulhatnánk az Alaptáborba. Szokás szerint hét órakor reggeliztünk, ugyanúgy, mint tegnap:  chapati, főtt tojás és egy kis hazai kolbász volt a tányéromon. A megmaradt „big pot” (nagy termosz)  teát szétöntöttük a Nalgenekbe és már indulásra készen is álltunk.  

Megvártuk, hogy az Alaptáborból leérkezett porterünk is megreggelizzen, és Ngima vezetésével elindultunk a faluból kifelé vezető ösvényen a folyó irányába. Átérve a folyó felett ívelő függőhidak egyikén, Ngima sietősebbre vette a tempót, amit míg lefelé haladtunk, tudtunk is követni. Hamarosan azonban meredeken felfelé, nagyobb köveken átbukdácsolva haladtunk és bizony lépteink is lassabbá váltak.

Pulzusom pillanatok alatt az egekbe szállt, testem minden sejtje az éltető oxigénért sikoltozott. Szerencsére utolértük a mindig szélesen mosolygó Phurbát, a porterfiút, aki éppen pihent, míg málháink a földön hevertek. Mi is ledobáltuk hátizsákjainkat egy kőre, hogy néhány percre megálljunk fújni egyet. Egymásra néztünk, mindkettőnk homlokán izzadtság-gyöngyök gördültek le … Nem bántuk, mert végre már szemünk előtt volt „A” csúcs … Lekerült a vastagabb polár, a hosszú ujjú gyapjú aláöltözet és már rövidujjú pólóban vártuk, hogy Ngima indulást intsen.

Előrenézve az ösvény meredeken felfelé tartó kanyargóin, már alig vártam, hogy nekilóduljunk, még 700 méter szint állt előttünk… Pihenéskor megpihent izmaim nehezen engedelmeskedtek, a hátizsákot minél magasabbra értünk, egyre nehezebbnek éreztem …

Újabb egyórányi menetelés után egy rövidke pihenőnél előkerült a hátizsákból egy kis hazai csokoládé. Innen már nem volt meredek az ösvény, az Alaptáborig száraz fűfoltokkal tarkított, lágyan, de folyamatosan emelkedő fennsíkon vezetett az út.  A Himlung korán megmutatta magát, csúcsa a napfényben hófehéren ragyogott a kék égbolttal a háta mögött, mintegy hívogatva minket. Folyamatosan előttünk tornyosult, ahogy haladtunk az Alaptáborba.

Már három és fél órája gyalogoltunk, amikor megpillantottuk a távolban az aprócska sárga sátrak csoportját, az Alaptábort.  Egy éppen itt pihenő nepálival Ngima szóba elegyedett, így mi is megálltunk inni. Phurba is beért minket a nagy narancssárga „hernyóval” és néhány fotó, videó elkészítése után együtt tettük meg a még hátralévő alig kilóméternyi távot.

Mire mi ideértünk, addigra Tenji vezetésével Phemba és Phurba felépítették a konyha-, és étkezősátrakat, felállítottak nekünk kettő külön sátrat. Mi úgy döntöttünk, az egyikbe a felszereléseket tesszük be, a másikat pedig kineveztük „háló”sátornak. Ide a mindennapos személyes holmijaink kerültek be.

Ledobáltuk hátizsákjainkat a korábban öszvérekkel felhozott expedíciós felszerelések mellé. A konyhasátorban Phemba már sürgölődött, készült az ebédünk. Annyi időt sem adtak a fiúk, hogy a sátrakba beköltözzünk, máris az étkezősátor felé tereltek kettőnket.

Amikor beléptünk az étkezősátorba, szó szerint még a szánk is tátva maradt … A sátorba belépve a beterített piros szőnyegen egy asztalt láttunk két székkel. Az asztalon szép, mintás terítő, telehalmozva mindenféle finomságokkal: lekvárral, nutellával, mézzel, karamell-, kakaó-, és tejporral, egy kannában forró vízzel, mellette teafű, apróra darabolt citrom és egy fémtartóban cukor …

Bent a sátor oldalán és tetején színes girlandokat varrtak fel a fiúk, hogy minél szebb és otthonosabb legyen az étkezőnk… Könny szökött mindkettőnk szemébe … A beterített piros szőnyegre cipővel rá sem mertem lépni, nehogy tönkretegyem a munkájukat. Olyan szépen feldíszítették ezt a sátrat a fiúk, érezhető volt, hogy mindezt törődéssel és szeretettel tették, sosem fogjuk tudni meghálálni Nekik mindezt …

Leültünk, teát töltöttünk és könnyes szemmel, némán csak néztünk egymásra … 

10.16. Phoo, akklimatizációs pihenőnap - 2.rész

Az aprócska, napsütötte udvar közepén virágoskert volt, melyben itthonról nagyon jól ismert növények virágoztak. Mosolyogtam, amikor megláttam az anyám udvarából ismert körömvirágot, a nagymamám kertjéből is ismerős büdöskét egymás társaságában. Kérdeztük, hogy vajon tudja-e, hogy a körömvirág gyógynövény? Nem tudta, csak a szépsége miatt nevelgette …

Cipőinket levéve, beléptünk a szentélybe. A falakat és a mennyezetet kézzel festett, buddhista témájú freskók díszítették, az oszlopokon kézzel szőtt selyemzászlók lógtak… Az oszlopok mellett egymással szemben ülőhelyek voltak kialakítva, a szerzetesek itt ülve tartották szertartásaikat. A ülőhelyek bejárat felőli végénél egy-egy dob volt felfüggesztve, az oltár felőli végénél pedig a helyi láma „trónja” volt elhelyezve, a fotójával.

A „főoltárnál” pedig három nagyobb, méteres, aranyra festett buddha szobor helyezkedett el. Előttünk mécsesek égtek, víz volt edényekbe helyezve, a szobrok mellett, a szentély két oldalán pedig színes selyembe burkolva a  szent könyvek sorakoztak polcokon …  

Fotózni sajnos nem lehetett, így kénytelen voltam jól az agyamba vésni a látnivalót … és bizony volt mit. Elég sok kolostorban jártam már az elmúlt években, de állíthatom, hogy mind közül ez volt az egyik olyan, ahol még lélegezni is alig-alig mertem, annyira rabul ejtett a freskók apró kidolgozása. Az itteni freskók semmiben sem hasonlíthatók az európai templomok freskóihoz, sem témában, sem alakokban, sem színhasználatban … Itt sokkal egyszerűbbek, a színek az imazászlókon használt színekből állnak, azonban mégis finom átmenettel a sötét árnyalatokból a világosabb felé. A minták egyszerű vonalrajzok árnyékok, árnyalások nélkül… Egyszerűségük teljesen magával ragadt …

Míg a falakat bámultam, Ngima elvégezte üdvözlő szertartását, mely során füstölőt és gyertyát is gyújtott… Mielőtt elhagytuk a kolostort, némi adományért cserébe kapott szentelt rizst, melyet egy selyemsálba csomagolva adott át neki a szerzetesnő.

Kilépve a meleg napsütésre, gyorsan beleugrottam a cipőmbe, mert a nagy nézelődésben már nagyon fázott a talpam…

Lassan hagytuk el az épületet, vissza-vissza tekintgetve. Elhaladtunk egy sor sztúpa mellett is, amik csak nevükben hasonlítottak a Kumbu régióban épített sztúpákhoz. Az itteni sztúpák kupolája szögletesre volt építve és három különböző színre voltak festve: szürkére, vörösre és fehérre, míg a Khumbu régióban a kupolák fehérre voltak meszelve és a hagyma kerek formáját követték.  Funkciójukat tekintve viszont megegyeznek… minden sztúpa korábban tartalmazott ereklyét, vagy egy szent ember maradványát, és a mai napig olyan szent helyek, ahol felajánlások (szertartás) végezhetők …

Elhagytuk a kolostort és a dombot, amelyre épült. Visszafelé a városba egy másik ösvényen indultunk el, ami felvezetett a legmagasabbra épült házakhoz. Szomorú látványt nyújtott a korábbi  tűzvészben elpusztult épületek látványa az elüszkösödött gerendáikkal … Megkerülve az épületek maradványait, a városka északi részéhez jutottunk, ahol utcák helyett, kisebb kertek voltak kialakítva. Megálltunk nézelődni. Az egyik kertben tehenek kérődztek, másikban asszonyok ásták kezdetleges szerszámaikkal az agyagos talajt. Néhány fotó és videó elkészülte után visszaindultunk a szállás felé... utcák nem lévén, a kerteken, udvarokon át.

Ngima megállt és egy erkély felé mutatott. Egy asszony éppen vajat köpült… ugyanúgy, ugyanolyan eszközzel, mint amit itthon már csak a múzeumokban látni …. említettem már, hogy időutazáson vagyok? Odébb egy másik asszony fürgén szaladt fel egy kb másfél méteres rönkfából kifaragott „lépcsőn” … de most komolyan … melyik évben járunk??? Egyik ámulatból a másikba estem, míg visszaértünk a szállásra …

Ebéd után kiheveredtünk a kövekre a napos udvaron, holnaptól már nem lesz ilyen jó dolgunk … Ngima csatlakozott hozzánk, némi sós pisztáciát és kesudiót hozva magával. Korábbi mászásairól faggattuk, leginkább a Cho Oyu-ról (8201m), pedig Angival korábban megbeszéltük, hogy csak akkor kérdezősködünk 8000-es hegyekről, ha sikeresen lejöttünk a Himlungról. Mégis, valahogy kihozta a szó …

A szemben lévő ház udvarán közben a helyi asszonyok hangos beszédbe fogtak… Éles, vísító hangjuk belengte az egész „várost”. Egy picit később, mintha „fentről”, a felsőbb házak irányából érkezett volna a válasz … Az asszonyok „telefonáltak” …  Egyikőjüket sem zavarta, hogy mindenki hallja, hogy miről beszélgetnek. Az egész olyan furcsa volt, nem megszokott.  Majd egyikük egy vödröt vitt a napra és merőedénnyel a hajára locsolta belőle a meleg vizet. Kollektív hajmosás következett … Törülközőbe csavarva hosszú, fekete hajukat ücsörögtek még a napon, egymás között hangosan beszélgetve, nevetgélve…

Lassan délután lett és a nap is elindult a hegyek mögé. A levegő nagyon gyorsan lehűlt és mire sötét lett, előkerült a csomagból a vastagabb mászónadrág és a pehelykabát is. Ngima legnagyobb örömünkre velünk együtt ült be az étkezőbe a forró tea mellé. Hosszan beszélgettünk az itteni politikai helyzetről, az oktatásról, az egészségügyről, családról, sőt még a tibeti naptár is lekerült a falról és így tudtam meg, hogy Nepálban most 2048-at írnak …

Lehet, hogy mondtam már … időutazáson vagyok …

Nov. 26, 2017

10.16. Phoo, akklimatizációs pihenőnap - 1.rész

Szerencsére az éjszaka elfogyasztott liternyi tea és még egy kevéske víz a vizes palackból meghozta áldásos hatását. Azon kívül, hogy vagy háromszor kényszerített ki a jó meleg hálózsákomból a folyadék túlzott fogyasztása, reggelre a véroxigén szintünk is jócskán magasabb, a pulzusunk pedig alacsonyabbá vált (91/96)

A reggelire kért főtt tojást kiegészítettem egy kis hazai kolbásszal. A tojáshoz chapatit kértem, ami itt a kenyér. Víz és liszt keverékéből készítik egy kis víz és só hozzáadásával. Az asztalon az elmaradhatatlan citromos tea már gőzölgött. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor jön el az a pillanat – a korábbi évek tapasztalata alapján -, amikor már ránézni sem tudok a teára …

Reggeli után kiültünk egy picit a már melegen sütő napra és néztük, ahogyan egy másik expedíció segítői hogyan pakolják a felszereléseket az öszvérekre… Ráértünk, mert a mai napunkat itt töltjük akklimatizációnak. Még ebéd előtt felsétálunk a közeli „domb” tetejére épített buddhista kolostorhoz.

Míg üldögéltünk és csendben figyeltük a többiek ténykedését, az udvar sarkában lévő aprócska virágoskertre tévedt a tekintetem.  A kertecskében sarkantyú virág tekergőzött felfelé a melléje szúrt botra és a tövénél mintha menta bokrosodna … Néhány levelet letéptem és a teámba csempésztem.

Tíz óra is elmúlt már, amikor elindultunk a kolostorba. A várost megkerülő folyón több függőhíd is ívelt a túloldalra, de mi inkább egy régi fahídon keltünk át. Innen egy meredeken emelkedő, poros ösvény vezetett felfelé arra a „dombra”, ahová a kolostor épült. Felérve a kapuhoz Ngima meg sem állva, folyamatosan balra tartott felfelé, buddhista szokás szerint balról megkerülve minden építményt. Azt gondoltam, hogy egyenesen magához a kolostorhoz megyünk, de tévedtem. Először felvezetett minket a „domb” tetején álló póznához, amelyre szép, színes imazászlók voltak kifeszítve.

Erről a helyről tökéletesen rá lehetett látni célunkra, a Himlungra. Míg ott álltunk és készítettünk pár fotót a hegyről, meg az alattunk fekvő sziklavárosról, Ngima néhány érdekes dogot mesélt nekünk erről a helyről…

Konkrétan ez a hely Phoo város lakóinak a temetkezési helye … nem nagyon értettem, hiszen itt sem fejfák, sem sírok nem voltak.  A városlakók ide hozzák fel a halottaikat. Nepál ezen részén buddhista temetkezési szertartás, a tibeti égbe temetés vált szokássá. Ez azt jelenti, hogy míg a szerzetesek felolvasnak a szent könyveikből, addig egyikük feldarabolja a testet, amit a hegyekről, sziklákról alászálló sasok elfogyasztanak. A sasok által meghagyott csontvázat összeaprítják és liszttel keverve odaadják a kisebb testű varjaknak és héjáknak, amelyek a sasok távozására vártak. A buddhisták hisznek az újjászületésben, és úgy tartják, hogy minél előbb „tűnik el” a kiüresedett porhüvely, annál hamarabb tud újjászületni az, aki a testből eltávozott. Ezen a vidéken nincs fa, így a testet nem tudják elhamvasztani, a kövek közé pedig nagyon nehéz, szinte lehetetlen temetni.

Még álldogáltunk néhány percig itt, nézve a Himlung felé … mindkettőnk gondolatai a Himlung körül forogtak… Próbáltunk „beszélni” hozzá, bemutatkozni, megmutatni magunkat, hogy itt vagyunk, készen arra, hogy amennyiben Ő is megengedi, a csúcsára tegyük a lábunkat … azonban ez még távolinak tűnt …

A temetkezési helyről  - betartva a balra elhaladást – elindultunk lejjebb, a kolostorhoz. Útközben Ngimat kérdeztük, hogy a mellettünk levő kőhalmok mit jelentenek. Rámutatott az „Om Ma Ni Pe Me Hung” szankszrít írásjelekkel: ॐ मणि पद्मे हूँ feliratú nagyobb kövekre …. rájuk kisebb, lapos kövek voltak sorban elhelyezve, különböző feliratokkal.  A feliratokon az elhunyt emberek voltak rávésve. Odébb nagyobb kövek tetejére kisebb sárgára festett kövek voltak helyezve. Ezeken az egykor ebben a kolostorban szolgált lámák nevei és haláluk dátuma szerepeltek.

Még mindig a szertartáson tűnődve ballagtam lefelé a kolostor felé … amikor elértünk a kicsi kolostor bejáratához, amit lakat zárt el a külvilág és a kíváncsi szemek elől… Néhány perc múlva megjelent egy idős, bordó ruhát viselő szerzetesnő, akit mindannyian „Namaste!”-val üdvözöltünk. Ngima megtudta Tőle, hogy a Láma most Kathmanduban, a „kisláma” pedig Tibetben tartózkodik még 3 napig. Míg beszélgettek, előkerült a nő kötényéből a kulcs és feltárult a zárt ajtó mögött a kolostor belső udvara…

Nov. 24, 2017

10.15. Phoo 4080m 2.rész

Már fáradt és éhes voltam, átfáztam, minden kanyar után azt vártam, hogy végre felbukkan „a” város… Tenji meghallotta sóhajtozásaimat és mosolyogva mondta, hogy már csak félórára vagyunk … megnyugodtam és úgy döntöttem, hogy nem igyekszem minden kő mögött meglátni a megláthatatlant …. aztán egyszercsak megállt előttem és előrebökött : „Ott van Phoo!” …

Akárhogy guvasztottam a hideg széltől és a felvert portól égő szemeimet … nem láttam a házakat… Tenji kinevetett … és tényleg, ahogy egyre közelebb haladtunk, körvonalazódni kezdtek a házak, amik egy hatalmas szikla köré épültek … a kövek, amikből a házakat építették annyira beleolvadtak a környezetbe, hogy csak az aprócska, színes imazászlókat lehetett látni, amint azokat a szél lobogtatta 🙂

A városhoz vezető függőhídnál elváltunk Tenjitől és Pembától, ők a híd melletti pihenőben töltötték az éjszakát az állatokkal együtt. Holnap, amíg mi a pihenőnapunkat töltjük Phoo-ban, továbbmennek az Alaptáborba, felépíteni a sátrakat és előkészíteni nekünk a helyünket.

Mi Ngimával átkeltünk a hídon és a város felé vettük az irányt. Mire a szobánkba értünk, Phurba már berakta a nagytáskát és elbúcsúzva tőlünk, csatlakozott Tenjiékhez. Érkezés után gyorsan áttöröltük magunkat, míg nem fázunk nagyon, később már nem lenne kedvünk ehhez a művelethez 🙂Közben elővettem egy félkilós datolyacsomagot a táskából, hogy enyhítsünk picit az éhségünkön. 

Még vacsora előtt megmértem a véroxigénünket: az enyém 89/99 volt… (89% a vér oxigéntartalma és 99-es a ❤pulzus, otthon a véroxigén szintem 99% szokott lenni). 4000 méter felett naponta kétszer mértem véroxigént, hogy tudjam, minden rendben van, nem sűrűsödik a vérünk, ittunk elég folyadékot.

A forró tea már az asztalon várt ránk az étkezőben Ngimaval együtt, aki a vacsorarendelést is gyorsan felvette. Most fokhagymalevest és zöldséges sült tésztát kértem. Gyorsan elkészült a vacsoránk, alig néhányan voltunk a szálláson. A fokhagymalevesem, mint máshol is, levesporból készült, nyers fokhagyma volt belereszelve. Én így szeretem a legjobban. Most azonban pirított vagy inkább égetett vöröshagymadarabok is úszkáltak benne és mi tagadás sokat rontott rajta. Ennek ellenére amennyit csak tudtam, megettem belőle, mert már túl magasan járunk és minden csepp folyadékra szüksége van a szervezetünknek … A sült tészta nagyon finom lett, de a datolya és a leves után sajnos nem maradt neki túl sok hely…

A mellettünk lévő szobába egy német házaspár költözött be, előttünk egy-két nappal. Ők trekkingelni jöttek a környékre. A vacsoránál beszélgettünk egy keveset és a náluk lévő útikönyvből tudtuk meg, hogy a mai utunk mindössze 19 km és a teljes szinteltérés 1420m volt … nekem a távolság többnek tűnt 🙂 de nem gondoltam volna, hogy Meta 3600m és Phoo 4080m magassága  közötti különbséget ilyen sokszor tettük meg.

Beszélgetés után mi is visszavonultunk pihenni, aludni. Befészkeltem magam a jó meleg hálózsákomba és magamhoz öleltem a forró teával megtöltött Nalgene-t, fagyos lábujjaimat pedig egy forróvizes palackhoz dugtam … Így gyorsan átmelegett a pihepuha libapehellyből készült hálózsák és hamarosan lekerült rólam minden vastagabb holmi, már csak egy vékony gyapjú aláöltözet maradt. Még lejegyzeteltem a ma történteket és miközben hallgattam az egerek mocorgását a mennyezetet helyettesítő fólián, elnyomott az álom ...

Nov. 23, 2017

10.15. Phoo 4080m - 1.rész

Szokás szerint most is reggel hatkor ébredtünk volna … ha nem felejtem el ébresztőre állítani a telefonomat. Ennek ellenére nem aludtunk el nagyon, és hét órakor már a reggelizőasztalnál ücsörögtünk a hidegben.

A reggelire kért almáspalacsinta ezen a szálláson majdnem feleakkorára sikeredett, mint a tegnapi helyen, ráadásul egy picit dohos volt az íze L. Nehezen magamba gyűrtem, de nem sokkal az indulás után már el is égette a szervezetem.

Ma a cél Phoo (4080m) lett, amit az eredeti menetrend szerint holnap kellett volna elérnünk. Olyan jól sikerült kilépnünk, hogy ma fél 5-re ide is értünk … na, de haladjunk csak szépen, sorjában 🙂

Fél tizenegykor beértünk egy 6 házból álló faluba, ahol az egyetlen normális lodge-t már „elözönlötték” az előttünk járó trekkingelők… mire mi itt ebédet készítenek nekünk, már  a nap is lemegy …  Úgy gondoltuk, hogy túl korán van még az ebédhez és egyébként is sokan voltak, kértük Ngimatól, hogy menjünk tovább…

Ngima megtudakolta, hogy milyen messzire van a követező falu, ahol tudunk enni… a válasz: 1 óra tíz percre… Ez volt a következő talány: honnan a fenéből tudják, hogy mi mennyi idő alatt fogunk odaérni? Mert, hogy pontosan ennyi óra és perc kellett ahhoz, hogy beérjünk a következő néptelen faluba, ahol egyetlen! házaspár élt a legalább húsz üres ház egyikében …

Ngima intézkedett, szinte azonnal hozta is a forró teát termoszban. Amíg elkészült az ebédünk – hajában főtt krumpli – addig szétnéztem egy picit az üres faluban … csak ámultam az üres házak láttán … Ngima elmagyarázta, hogy télen benépesül a falu, Phoo-ból lehajtják az állatokat az emberek és leköltöznek a védettebb helyen lévő faluba… Hamarosan megérkezett a két nepáli  hivatalnok is. Reggelre mindketten jobban lettek és meggondolták magukat 🙂 ,  továbbjöttek utánunk.

Megebédeltünk és lassan szedelőzködtünk az induláshoz, amikor Yagya váratlanul közölte, hogy mégsem folytatják az utat … hazamennek, mert a családdal egy, a nepáli-indiai határ melletti faluban hindu fesztiválra kell mennie… hittük is, nem is az indokot. Ha a munkájuk nem olyan fontos, akkor vélhetőleg megoldható, hogy ne jöjjenek velünk az Alaptáborba. Így ők Meta, mi pedig Phoo felé vettük az irányt. Közben megérkeztek az öszvérek is Pembával, így sherpáink megnyugodtak, hogy a felszerelés is úton van.

Az otthon lefotózott térkép szerint még 3 órányi út állt előttünk. Az ösvény a faluból lefelé vezetett a hegyoldalba vájva a folyó partjához, majd kanyarogva a folyó mentén egy kanyonba jutottunk. A magas sziklafalak között bandukolva eleinte olyan érzésem volt, mintha a Grand Canyon falai között járnék … A sok fel és lemenet közben a gondolataimba mélyedtem és otthon jártam …  csak bambultam a lábam elé, annyit érzékelve egy idő után a világból, hogy egyik lábam tettem a másik után … közben egyetlen dal ment folyamatosan a fejemben … Andrea Bocelli „Time to say good bye” dala … régi, szép emlékek tolultak fel bennem …

A felszerelésünket hozó öszvéreket is beértük. Merengésemből  egy öszvér nyakába akasztott csengő zökkentett ki.  A kanyon végéhez értünk, és az öszvérek által szélesebbre taposott út hirtelen eltűnt, „egysávosra” beszűkülve meredeken vezetett felfelé … az öszvér pedig a csengővel a nyakában szorosan a hátam mögött küzdötte felfelé magát, nem hagyva nekem se, hogy megálljak szuszogni, akár egy pillanatra is. A kis mocsok szó szerint felhajtott a hegyre 🙂

Lihegve álltam meg a tetőn levő városkapunál… Megpaskoltam az öszvér hátát, megköszönve neki a „hajcsárkodást” 🙂

Míg a kapunál megpihentünk, ledobáltam magamról az izzadt pólót és száraz ruhát vettem fel helyette.  A kanyonban lent, már erősödött a szél, itt feljebb pedig kifejezetten kellemetlen volt az egyre hidegebb és erősebb légmozgás. Innen már egy picit lankásabb út vezetett tovább és egy kanyar után mintha házakat láttam volna … valóban csak volna, mert azok romok voltak 

Holnap folytatás következik ...

Nov. 22, 2017

10.14. Meta 3600 m

Reggel hatkor szólt az ébresztő a telefonomon. Nehezen kászálódtam ki a jó meleg hálózsákból, Koto-ban az éjszaka már hideg volt. Egész éjjel kopogott az eső a szoba bádogtetején, hajnalban pedig pockok szaladgáltak a szoba előtti terasz fapadlóján.

A reggelinket 7 órára készítették el, én almás palacsintát kértem. A párom biztosan jobban örült volna a vastag tésztának, mint én most, de ha itt így készítik el, akkor én így eszem meg 🙂

Míg mi a reggelinket fogyasztottuk el, Ngimáék összeállították a málhákat és még itt, a "városban" vásároltak hozzá néhány fej káposztát, karfiolt. A mi nagy narancssárga táskánk is összekötözésre került, alig ismertem rá. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas narancsárga hernyó🙂. Csak remélni tudtam, hogy a porter, aki majd ezt viszi a hátán, elég magas lesz és nem a földön húzza maga után az alját ...

Hamarosan mindannyian készen álltunk az indulásra. Rajtunk a hátizsákok, a porteren a nagy hernyó, a felszerelés többi részét pedig majd Pemba hozza utánunk öszvéreken. Elindultunk és néhány lépés után máris megállásra kényszerültünk ... újra ellenőrizték az engedélyeinket, amivel a Nemzeti Park területén jogosultak vagyunk tartózkodni. Amíg Ngima a kötelező papírmunkát elrendezte, addig mi a két nepáli hivatalnokkal beszélgettünk. Kiderült, hogy a turisztikai hivatal munkatársai és velünk jönnek el az Alaptáborba. Ott ellenőrizniük kell a hegyre feljutni vágyók mászóengedélyeit.

Ngima végre végzett a bódéban, készítettük néhány "before" fotót háttérben az Annapurnával,  elindulhattunk végre Meta-ba, a 3600 m magasan lévő falucskába, ahol az éjszakát fogjuk tölteni. 

A Koto melletti folyón átívelő függőhídra lépve eszembe jutott életem első függőhidas élménye ... akkoriban reszkető lábakkal léptem a híd acéllemezeire, kezeimmel görcsösen kapaszkodtam az acélsodronyokba, amire az átkelőt védelmező drótháló volt felfeszítve. Óvatos léptekkel indultam el és végigimádkoztam azt a húsz métert, amit meg kellett tennem az ingatag építményen a hangosan morajló folyó vize fölött ... szerintem az akkori túratársaim jót mosolyogtak a parámon 🙂 Most én is megmosolyogtam ezt az emléket, és magabiztos léptekkel haladtám át, az amúgy rendkívül ingatag hídon... 

Az erdő illata, mint mindig, most is rabul ejtett. Fenyőfélék váltakoztak itt még a lombosokkal, amelyek lassan az ősz színeibe burkolták magukat az éjszakai és hajnali hideg miatt... közeledik a tél itt is.

A nap felbukkant végre a magas hegyek takarásából és a hőmérséklet is gyorsan emelkedett, lekerültek a vastagabb túraholmik és a lezippzározható nadrágszár, a rövidujjú póló is előkerült a hátizsákból. Bevártuk a két hivatalnokot,akik ráérősen ballagtak utánunk. Ngima úgy döntött, hogy mi négyen, a hivatalnokok nélkül továbbindulunk, hogy haladjunk, majd utolérnek a következő pihenőnél.

11 óra körül egy erdei házikónál megálltunk pihenni. Vezetőink úgy döntöttek, hogy itt ebédelünk meg egy kis hajában főtt krumplit sóval, meg egy kis nak-sajttal (a yak párja). Már egy óra is eltelt, mire a nepáliak utolértek minket. Ők is a házikóban étkeztek, mint vezetőink. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és pici kamerámmal belestem a házikóba

Himlung Video 1

ahol éppen az ebédet készítették a konyhában. Nekünk a már említett helyben termelt krumplit, a fiúknak pedig nepál nemzeti eledelét a dal batot.

Egy óra körül újra nekilódultunk az erdei ösvénynek, ami hol le vezetett a mellettünk folyó gleccserpatak partjára, hol fel vezetett a környező sziklák oldalára. Hol a folyó egyik partján, hol a másikon mentünk, attól függően, hogy az ösvényt hova vésték éppen. Volt alkalmunk egy gyönyörű vízesés alatt is elhaladni (címfotó)

Szerencsére felfelé is vezetett jócskán, így megmaradt a remény bennem, hogy ma még valaha feljutunk 3600 méterre is. Egy órányi trekking után egy kis pihenő jött, Ngima elővarázsolt mosolyogva a hátizsákjából két csokit és átadta nekünk ... nem szeretem a csokit, főleg a Snikers-t nem, de most úgy faltam föl, mintha először látnék ilyet... lehet, hogy megéheztem???

Míg pihentünk, egy fára aggattam izzadtsággal átitatott pólóm, hogy a közben felélénkülő szélben megszáradjon. Addig fázósan húztam magamon össze polárkabátkámat ... ahogyan telt a nap, úgy élénkült a szél és hűlt a levegő... a nap lassan eltűnt a kanyonból. Fénye még világított, de meleget már nem adott. Még nedves volt a póló, amikor visszavettem, de tudtam, hogy néhány lépés után, már újra melegem lesz, és polár túl vastag még ... 

Innen már szinte csak felfelé kanyargott az ösvény és egyre nehezebb volt továbbhaladnunk a zsákokkal a hátunkon. Egy kisebb vízmosásnál Ngima pihenőt javasolt, mielőtt az utolsó, nehezebb, meredeken felfelé haladó ösvényre lépnénk. Pár perccel korábban már láttuk a narancssárga táskát a magasban kanyarogni... akkor már sejtettük, hogy hamarosan mi is ott fogunk tekeregni. Összenéztünk Angival, egyikőnk sem akart pihenni, haladni akartunk, hogy a szállásra érjünk még sötétedés előtt. Kértük a vezetőinktől, hogy ne álljunk meg pihenni ... szép, lassú léptekkel induljunk el felfelé... Szerencsére nem ragaszkodtak a pihenőhöz - szerintem még örültek is, hogy nem kell ránk várni - és elindultunk felfelé, és végül délután négy órára felértünk META-ba.

Gyorsan elfoglaltuk picinyke szobánkat, ahol csak két ágy és egy asztal volt az összes berendezés. De legalább nem fújt be a szél az ablakon és az energiatakarékos izzó is egy picit nagyobb fénnyel világított, mint az előző helyeinken 🙂 A korábbi napsütésben felmelegedett szoba még nem hűlt le nagyon, így gyorsan ledobáltuk az izzadtságtól átvnedvesedett ruháinkat, popsi-törlőkendőkkel "letusoltunk" és száraz, tiszta ruhát varázsoltunk magunkra a nagy narancsból... A nedves ruhákat pedig kiterítettük száradni a balkonra kihúzott drótra, remélve, hogy a hideg szélben megszáradnak és nem pedig megfagynak ... Ez a "fürdési rituálé" aztán a későbbiekben mindennapossá vált, mivel itt már nem volt sem melegvizes tusolási lehetőség, sem folyóvíz ....

Lesétáltunk az étkezőbe, ahol annyira hideg volt már, hogy kabátban ücsörögve is vacogtunk. Kaptunk termoszban forró teát, ami egy picit átmelengetett bennünket. Egy kis didergés után úgy döntöttünk, hogy a teát szétöntjük kulacsainkba (Nalgene), a kabát alá dugva visszabattyogtunk a szobánkba... ott legalább még langyos volt a levegő...

Ngima megjelent a szállás "étlapjával", ahonnan kiválasztottuk szerény vacsoránkat, lementünk az addigra picit felfűtött étkezőbe, amit egy lengőajtó választott el a konyhától. Benézve a lengőajtó ablaküvegén, láttam, hogy a szerencsés sherpák és teherhordók körülülhették a tűzhelyet. Az agyagba ágyazott fémsparheltet narancssárga lánggal égő borókafenyő husáng forrósítpotta fel, ezen készült a vacsoránk. A füst pedig szabadon áramlott az konyha apró helyiségében, majd utat találva a mennyezeten, a tetőn át távozott... valamikor gyerekkoromban hallottam a mondást: ahol füst van, ott meleg is ... vágyakozva néztem a füstös helyiség felé, de mégis inkább akevésbé füstös, és hűvösebb étkezőben maradtam ...

Vacsorára zöldséges tésztalevest és a korábban már említett dal bat-ot kértem ... míg a konyhában elkészült a vacsorara kinéztünk az udvarra, mert a füst kezdett átszivárogni a konyhából. A látvány csodás volt ... az erős szél végre elfújta a felgyűlt felhőket és teljes pompájában láthattuk az Annapurna II-t ... még egy ideig csodáltam a Hölgyet, de a hideg elől bemenekültem újra a szobába.... 

Himlung video 2

Már az összes nálam lévőkabátot felvettem, mégis rettentően fáztam. A lábfejemet, míg kucorogtam az ágyon, betakartam a hálózsákommal... végre elkészült a vacsora mehettünk újra le. Szerencsére a füst is távozott ... igaz a meleggel együtt... Dideregve ücsörögtem és azon tűnödtem, hogy már itt, 3600 méteren ennire fázok, mi lesz velem feljebb?  Gondolataimból az érkező, forrón gőzölgő leves zökkentett ki. Komótosan kanalazni kezdtem a zöldségfélékkel, de leginkább spenóttal és fejeskáposztával bőségesen megrakott levest... gyorsan  átmelegedtem és végre mindkét kabát is lekerült rólam. Mire megettem a levest, annyira jóllaktam, hogy a dal bat feladta a leckét ...

A dal bat nepál nemzeti eledele, a sherpák és a teherhordók vacsorára mindig dal batot esznek. A kérdésemre, hogy miért?, mindig azt a választ kaptam: mert ebből annyit lehet enni, amennyi beléd fér! ... Hát, most belém nem sok fért a leves után ... Egy nagy kerek fémtálcán rizst, párolt spenótot, chilis főtt krumplit, egy kisebb edényben pedig a "dal"-t, azaz a lencselevest szervírozzák. Néhol adnak hozzá húst is. Ezeket mind össze kell keverni és nepáli módon: kézzel illik megenni. Én szerencsére kaptam hozzá kanalat 🙂

Mire végeztünk a vacsoránkkal a nepáli hivatalnokok is leértek az étkezőbe mosoloygva, de fáradtan. Az utolsó emelkedőt 2 óra alatt tették meg, és mire felértek Meta-ba úgy döntöttek, hogy holnap inkább hazamennek. Nem érezték jól magukat, fájt a fejük - a magashegyi betegség tünetei látszódtak rajtuk. Javasoltuk nekik, hogy igyanak sok folyadékot - a mai éjszakától már mi is elkezdünk többet inni.

Yagya-nak adtam magnéziumot izomgörcsei ellen, mielőtt elmentünk aludni a mostanra teljesen kihűlt, jéghideg szobába... Remélem, holnapra rendbe jönnek a hivatalnokok és tudnak velünk jönni tovább ... nagyon megkedveltük Őket ...

10.13. Az egyik legszebb péntek 13.

Éjszaka túl meleg volt a hálózsák, ezért kimásztam inkább belőle. Így viszont amiatt izgultam egy darabig, álmatlanul forgolódva, hogy vajon milyen trópusi fenevad esik rám a fagerendák közül éjszaka, aminek akár halálos csípése félbeszakítaná az expedíciónkat ... Fóbiám a rovaroktól visszakergetett a hálózsákom szaunájába ...

Reggel 6-ra állítottam telefonom ébresztőjét, mégis eltelt legalább félóra, mire végre kikászálódtam az ágyból. Gyors mosdás, visszapakolás a málhákba és hét órakor, mint a jó gyerekek, már ültünk is az aprócska étkező asztalánál, várva a reggelinkre.

Miután még nem érkezett meg a dzsip, amivel folytatni akarnánk az utunkat Koto felé, így Angival úgy döntöttünk, hogy szétnézünk a valaha szebb napokat látott falucskában. Amióta az Annapurna Circuit ezen szakaszán kiszélesítették a gyalogösvényeket annyira, hogy a járművek is tudjanak járni rajta, nagyon megfogyatkozott a gyalogosan közlekedő turisták száma. Mivel dzsippel, busszal nagyobb távolságokat lehet megtenni, mint gyalog, ez a falucska is sokat veszített az idegenforgalmából. Láthatóan sok lodge árválkodott máris üresen a gyalogösvény mellett.

Mire visszaértünk, a dzsipre már felkerültek a felszerelések, csak miránk várt mindenki, hogy végre elindulhassunk a ma előttünk álló közel 80 kilóméteres szakaszon.

Úttalan utakon, vízeséseken, folyókon átkelve haladtunk tovább és mitagadás szívesebben mentem volna gyalog, mint dzsippel. A meredek kaptatókon a gyalogosan haladók félreálltak, hogy elengedjék autónkat, ami hálából kipufogógázzal kevert port dobott a levegőbe ... egy kicsit szégyelltem is magam emiatt ...

Útközben, fél 11 körül megálltunk egy csodálatos vízesésnél, aminek a látványával nehezen tudtam betelni. Szerencsére itt volt egy kisebb "étterem", ahol kicsit korán, de megebédeltünk. A nyitott terszról még volt időm rácsodálkozni a természet alkotására és próbálgatni a telefonom videórögzítő funkcióit ...

Koto-ba, a 2600 m magasan fekvő városba fél négykor gurultunk be... Innen holnaptól már végre gyalogosan folytatjuk tovább a túrát.

Szerencsénkre még ezen a szálláson is volt tusolási lehetőség, és úgy gondoltam, hogy már hosszú napokig ez lesz az utolsó alkalom, hogy meleg víz ér a bőrömhöz ... Mikor végeztünk a tusolással még langyosan sütött a nap, így még szétnéztünk egy picit vacsora előtt a "városban", ami kb 10-12 házból állt mindössze. Kilépve a városka egyetlen utcájára a szállással szembeni hordárpihenőn asszonyok sütkéreztek a napfényben ... Pár lépésre a város szélétől néhány asszony köveket aprított szorgalmasan, egyikük mellett egy csecsemő aludt édesdeden. Kíváncsiságunk lehajtott a közeli folyó partjára, mire odaértünk, már bekúsztak a völgybe a felhők és felélénkült a szél. A gátnak emelt köveken sétálgatva hallgattuk a folyó zúgását ... közben a távolban néhány percre szétoszlottak a felhők és az egyik Annapurna csúcs hósapkája ránk mosolygott ...

A szállásra vissazérve Ngima megkért minkat arra, hogy ismét válogassuk át a felszereléseinket - immár harmadjára 🙂 - és a következő 5 napra pakoljuk össze kettőnk holmijait egy málhába, amit a porter fog utánunk hozni gyalogosan. A maradékot pedig rakjuk bele a Bodhatól kapott kék táskákba, amikbe korábban a mászófelszerelések kerültek bele. Utóbbiak majd öszvéreken kerülnek fel az alaptáborba. 

Vad pakolászás vette kezdetét, próbáltuk úgy összeállítani az öt napra való holmit, hogy a hordár ne rokkanjon bele a cipekedésbe, de azért minden szükséges dolog ott legyen. Emiatt úgy gondoltam, hogy egy-két nehezebb dolgot inkább a hátizsákomban magam cipelek ...

Mire végeztünk a rakodással, a vacsoránk is elkészült. Most zöldséges tésztalevest és tükörtojást kértem sültkrumplival. Kíváncsian vártam az ízkavalkádot, mert már nagyon éhes voltam ...  A leves ahhoz képest, hogy levesporból készült egy kis hozzáadott sárgarépával és csíkokra vágott fejeskáposztával és spenóttal  egész ízletesre sikerült, a második fogásban sem kellettt csalódnom 🙂

Vacsora után kihasználtuk, hogy az étkezőben van wi-fi és hosszas beszélgetés következett a családdal, barátokkal. Csak később tudtuk meg, hogy talán itt tudunk utoljára beszélgetni haza, mert innen már sehol nem lesz sem térerő, sem wi-fi egészen addig, míg az expedíció után vissza nem térünk ebbe a városkába ... könnyeimmel küzdve búcsúzkodtam az otthoniaktól ... talán 28-30 napig semmit sem fogok tudni hazaüzenni  Ngima, látva könnyeinket megnyugtatott, hogy az alaptáborban lesz majd műholdas telefon - percenként 4 dollárért - , amivel azért ha nagy ritkán, de legalább hazatelefonálhatunk ... megírtam ezt a boldogító infót a családnak és így már Ők is megnyugodhattak, hogy nem fogunk elveszni a hegyek között ...

Még egy kis ideig beszélgettünk a tervezett akklimatizációs körökről, a folyadékfogyasztás fontosságáról a magashegyen, a korán illetve nem korán kelésről ... majd eltettük magunkat holnapra, mert mi akkor még ugyan nem tudtuk, de nagyon hosszú napok vártak ránk az elkövetkezendőkben ...

Nov. 21, 2017

10.12. Végre elindulunk!

A reggel 7 órai indulás késett egy kicsit, mert nem készült el időben a reggelink. Gyorsan befaltuk a két szelet pirítóst a jó kiszárított omlettel és már kaptuk is magunkra hátizsákjainkat.

Kathmandu már rég felébredt, a motorok, autók felverték az éjszaka leült port ... Csak másfél óráig tartott mire kiszabadultunk végre a város koszos, poros, szmogos levegőjéből kisbuszunkkal, amivel csapatunk  - Ngima és Tenji a két mászósherpa, Pemba, a szakács, Phurba, a hordár, két nepáli hivatalnok és mi - elindult a Phokarába vezető úton.

Szerencsére a fiatal fiú, aki a kisbuszt vezette, nagyon rutinosan mozgott az itthon szokatlan közlekedési káoszban. Néha még a szemem is eltakartam, amikor úgy előztünk a keskeny, néhol egysávosra szűkülő, tehén méretű kátyúkkal tarkított "főúton", hogy szembe épp egy utasokkal megrakott busz, vagy kővel telepakolt teherautó jött ... Nem tudom, hogy mennyi időt kell még eltöltenem, hogy itt magam is volán mögé merjek ülni és vezessek - pedig már több, mint 25 éve vezetek autót (is) otthon...

Szerencsére baj nélkül jutottunk el Besi Saharba, ahonnan már nem vezet tovább betonozott út ... Ebben a "városban" szálltunk volna meg először, ha Bodha nem felejt el szállást foglalni nekünk ... Mindez akkor derült ki, amikor a kisbuszból minden expedíciós felszerelés kikerült a "szálloda" előtti járdára ... Hosszú, várakozással teli percek következtek, mire úgy döntöttek a fiúk, hogy ne maradjunk itt, hanem menjünk tovább a következő faluba dzsippel.

Míg Ngima és Tenji elindultak a továbbhaladáshoz megfelelő járművet keresni, mi is nyakunkba vettük a várost és nagyon lassú léptekkel haladva kb tíz perc alatt kisétáltunk a szélére :-) Mire visszaértünk már sikerült egy gépszörnyet előkeríteni, amivel a köves, sziklás úton tudunk tovább haladni.

Míg a felszerelést elkezdték felpakolni a platóra a fiúk, addig Ngima finoman beterelt kettőnket a gépszörny belsejébe. Eddig azt gondoltam, hogy egy dzsip belülről tágas ... de tévedtem. Ketten épphogy elfértünk a keskeny hátsó ülésen, lábainknál a hátizsákjainkkal. És még ide kényszerült mellénk Tenji is, az első üléseken pedig a sofőr, a minden autóhoz kötelező kellék :-) autószerelő és Ngima szorongott.

Izgatottan vártam az út folytatását :-) és már rögtön a faluból kiérve rá kellett jönnöm arra, hogy ez bizony nem lesz egy leányálom ... a köveken, sziklákon a járgány ide-oda billegett, jobbra-balra dőltem, hol Anginak, hol Tenjinek ütközve ...

Próbáltam a figyelmemet inkább az autón kívülre, a természetre terelni ... szerencsére volt min ámulni ... Az országnak ezen a részén a trópusi időjárásnak köszönhetően teraszosan termelnek rizst. A növény a zöld milliónyi árnyalatából változott a sárgáéba, annak megfelelően, hogy éppen a  fejlődés melyik fázisában tartott éppen ... közben a hegyek felhőbe burkolózva, szégyenlősen eltakarták magukat és a lehulló esőcseppeken átvilágító napfény szivárványt rajzolt az itt-ott kilátszódó haragoszöld erdők elé ... 

Ezt a csodaszép látványt mindenképpen meg akartam örökíteni, ezért keservesen, de előkotortam a zsebemből a telefonomat, hogy fotót készíthessek ... és ekkor történt meg a baj ...

Vagány sofőrünk, aki mindenáron szerette volna megmutatni nekünk :-) hogy milyen egy igazi nepáli sofőr és autóját nem kímélve "száguldozott" a köves terepen, egy rossz mozdulatának hála a dzsip alja egy nagyobb sziklán megcsúszott és felütődött. Sofőrünk túl sokat nem foglalkozott ezzel, így egészen a nemzeti park első ellenőrző pontjáig robogott velünk.

Itt mindenképpen megállásra kényszerültünk, és míg Ngima a papírmunkát intézte a rendőrökkel, addig a sofőr és a szerelő egy olajemelőt kerítettek elő az üléseink alól ... Addigra már a láttam, hogy a továbbhaladással gond lesz... a törött differenciálműből csöpögött az olaj ... csendben hálát adtam a Jóistennek ezért, mert már úgy éreztem, hogy leszakad a derekam az ide-oda verődéstől...

Szerencsére sherpáink nem estek emiatt kétségbe, egy éppen arra jövő, a felsőbb hegyi falvakba tartó terepbuszt leintettek és miután a viteldíjban sikerült megállapodni, a teljes cuccunkat átpakoltuk a buszra. Végre kényelmesen, nem szorongva utazhattunk tovább :-) úgyis szerettem volna kipróbálni, hogy milyen egy helyi "tömegközlekedési" eszköz ... Fellépve a buszra már tudtam, hogy az elkövetkezendő öt hétben csodálatos időutazásban lesz részünk ...

Az út minősége semmit nem változott, csak egyetlen egyszer, amikor a Marsyangdi Nadi nevű folyón épített vízerőmű közelébe értünk. Ez az erőmű látja el a teljes Sagarmatha Nemzeti Park területét árammal, és bizony jó munkát végeztek az építőmunkások. Közel 2 kilóméteren keresztül simára betonozott úton haladtunk tovább, sőt még egy hegybe vésett alagutat is sikerült betonburkolattal ellátniuk ... 

Már sötétedett, mire a busz begördült Ngadi-ba, ahol az első éjszakánkat töltöttük. Egy aprócska hotelben, a MIRA-ban szálltunk meg, ahol koszt és kvártély mellett még meleg vizes fürdési lehetőség is várt minket. Felcipeltük cuccainkat az emeleti kis szobába, ahol kettő, tiszta ágy várt minket. Az energiatakarékos izzó fénye alig-alig világította be a picinyke szobát, de így is láttuk, hogy az ablakon a szúnyoghálón kívül nincs üveg ...csak egy vékonyka, színes sötétítő függöny lengedezett. Túlzottan nem zavart az ablaküveg hiánya, hiszen nagyon párás, meleg volt a szobában. 

Gyors tusolás után a nyitott étkezőben fogyasztottuk el vacsoránkat, ami paradicsomleves és zöldséges sült tészta volt. Utóbbi tetejére apróra darabolt omlett került. Kísérőink - helyi szokásnak megfelelően, amit sosem sikerült megértenem, hogy miért - tőlünk távolabb, egy másik helyiségben ültek neki a vacsorának...

Amikor végeztünk az evéssel, Ngima odajött hozzánk beszélgetni, ismerkedni, elvégre mégiscsak az elkövetkezendő néhány hetet együtt fogjuk eltölteni. Mászósherpáink közül Ő volt az idősebb, a fiatalabb Tenji jóval zárkózottabb volt még ekkor. Beszélgetésünkből kiderült, hogy a velünk egyidős sherpa húszonéves kora óta mássza Nepál kőóriásait és büszkén árulta el, hogy kilenc alkalommal állt már a Föld legmagasabb, 8848 m magas Mont Everest/Csomolungma/Sagarmāthā tetején és ez csak egy hegy a repertoárjából... megállt a kiskanál a kezemben, ahogy kevergettem a forró teámat...

Mindig is csodálattal és tisztelettel tekintettem az ebben az országban élő, nehéz sorsú emberekre ... akik mindent megtesznek azért, hogy a hozzám hasonló "turisták" jól érezzék magukat az országukban és visszatérjenek ide. 

És most itt ül előttem egy végtelenül szerény ember, aki ekkora teljesítményt tett már le ... egy picit elszégyeltem magam, hogy itt vagyunk mi, akik jövünk egy Nepálhoz képest gazdag országból és a pénzünkért megveszünk egy lehetőséget ... és a lehetőséghez kapunk kettő olyan embert, aki hozzánk képest minden tekintetben hegymászóklasszis ... itthon az ilyen teljesítményért minimum kitüntetés jár ... ott meg ...?

Gondolataimba merülve ballagtam fel a fejlámpám fényével megvilágított lépcsősoron ... Nehezen tudtam álomba vergődni magam, mert egyfolytában azon járt az agyam, hogy ha eddig kétségeink lettek volna küldetésünkkel kapcsolatban, mostanra mind elpárologtak ...biztosak lehetünk mindketten abban, hogy semmi baj nem történhet velünk a hegyen ... biztonságban vagyunk ... Ki-be takargattam magam a -42 fokra tervezett hálózsákommal, mire végre elnyomott a dzsungelből érkező kabócák hangja, ami a melletünk elsuhanó folyó morajlásával keveredett ...

Nov. 19, 2017

10.11. Atyaég! Csak ketten leszünk?

Ma reggeli után Bodha irodájába siettünk.

Rendeztük a fennmaradt összegét az expedíciónknak és átbeszéltük a további részleteket. Megtudtuk, hogy a Himlung Himal 2017 Autumn Expedícióra jelentkezett többi személy visszalépett, így csak ketten maradtunk ... Vigyorogva néztünk össze ... Ez már a sokadik nem várt meglepetés volt, mióta elhagytuk Magyarországot.

Bodha bemutatta nekünk azt a két mászósherpát, akikkel egy csapatot alkotunk a mai naptól :-) Kaptunk még egy szakácsot és egy hordárfiút. Mi ketten. Ekkor gondoltam csak bele, hogy akkor mi most tényleg expedíciózni megyünk, úgy, ahogy a nagyok, az igaziak ... Mindketten külön-külön mászósherpát kaptunk, így akár egymástól függetlenül is tudunk majd mászni, ha szükséges - tájékoztatott Bodha. Az alaptáborban lesz majd több expedíciós csapat, de mi tőlük függetlenül mozoghatunk majd a hegyen, a saját tempónkban. Izgatottan vettem át a cég logójával ellátott kék málhát, amibe a mászófelszereléseink fognak utazni az alaptáborba.

Ezen hírek hallatán az adrenalin boldogsághormonnal keveredve felugrott bennem és a piciny iroda ajtaján kilépve sem tudtam abbahagyni a mosolygást a boldogságtól. 

A megbeszélés után nyakunkba vettük ismét a Tamelt, hogy az expedícióhoz még szükséges, a csomagok súlyhatára miatt otthon maradt dolgainkat beszerezzük. Miután nagyjából összeállítottuk a felszerelést, besétáltunk a tavaly tavaszról már ismert útvonalon a Durbar Square-re, ahol többek között az idén újraválasztott Kumari palotája is áll.

A színes forgatagban mi most a tér helyett inkább a sikátorokban merültünk el, ahol megannyi kereskedő kínálta portékáját. Millió füstölő illata lengte be az aprócska, szűk utcákat, ahol a szivárvány minden színébe burkolózott asszonysereg lármázott. Európai öltözékünkkel igencsak kilógtunk ebből a színes tömegből, de nem sokan voltak, akik ne állták volna ki szó nélkül Angi kartetoválásait vagy a fejemen levő szőke hajfonatokat ...  

Elmúlt már délután 5 óra is, mire visszakeveredtünk a Tamelba. Úgy döntöttünk, hogy ma este "normális" vacsorával lepjük meg magunkat, ezért a The Third Eye nevű indiai étterembe ültünk be, ahol egyszerű rántott csirkemellet sikerült választanom egy kis zöldségkörettel és burgonyapürével... Anyué otthon finomabb ...

A szállásra visszafelé menet még beugrottunk a helyi élelmiszerboltba, ahonnan a holnapi útra vizet, és szárított magvakat (kesudiót, aszalt szőlőt és sárgabarackot, mandula-, és, kókuszbelet) szereztünk be. Tusolás előtt átrendeztük a táskák tartalmát, a mászófelszerelést a kapott kékbe, a többit pedig az otthonról hozott 110 literes málhába gyömöszöltük bele. Ekkor már sejtettük, hogy mostantól heteken át erről fog szólni az életünk - kipakolunk és átpakolunk ...

Elalvás előtt még váltottam néhány szót az otthoniakkal, abban reménykedve, hogy még napokig olyan helyeken fogunk éjszakázni, ahol van még wi-fi ...

 Nov. 18, 2017

10.10. Végre Kathmanduban

Abu Dhabiban időben szálltunk le. Meglepetésemre újra csomagellenőrzésen kellett átmennünk a földetérés után ... úgy tűnt, itt jobban aggódnak az idegenektől, mint Európában ...

Végigsiettünk a csillogó üzletek szinte soha véget nem érő sora előtt a T3-as terminálban, míg el nem értünk az 53-as beszálló kapuhoz ... ahonnan már eltűnt az előző csillogás-villogás ... a túl szegényesre sikeredett váróteremben hófehér lepelbe burkolózott indiaiak várakoztak csendesen a Kalkuttába induló gépre ... 

Mi is ledobtuk hátizsákjainkat, és a közeli büféhez siettem életmentő kávéért. A kávé erős volt, de a fáradtságom az alváshiány miatt győzőtt. Pár pillanatra lehunytam a szemem és az álomvilág gyorsan hatalmába kerített. Szerencsére csak percek teltek el,mégis kipihentnek éreztem magam, amikor a többi érkező hangja felriasztott. 

A Kathmanduba induló járatunk szerencsére időben indult és túl hamar, alig 4 óra alatt elértük azt. A gép még tett néhány kört a levegőben - szerencsére, mert láthattuk a csodálatos Himaláját fenntről is - mielőtt a pilóta letette volna a kifutópályára ... 

Kilépve a légkondícionált, hűvös gépből megcsapott Kathmandu párás, poros levegője. Megkönnyebbülve szippantottam be immár harmadjára ennek a különleges világnak a mindenféle füstölőkkel, kétütemű motorok kipufogógázával keveredett oly izgalmas illatát ... 

Kiváltottuk 90 napra a vízumunkat, majd az útlevélkezelő kedves, érdeklődő kérdései után végre felvehettük a hatalmas útitáskáinkat a csomagosztályról. Kiléptünk a terminálból. Szemeinkkel kerestük a színes tömegben a nevekkel teli táblák között a mienket ... többször is pásztáztunk jobbra és balra, majd balról jobbra ... és sehol nem láttuk azt a mosolygó embert, aki a mi nevünkkel várakozna...

Ez nem lehet igaz! Elfelejtettek értünk jönni - már majdnem rámjött a para, amikor Angi az orrom elé dugta a telefonját - küldött e-mailt Bodhanak, a trekkingcég vezetőjének, hogy hamarabb érkezünk. A válasz gyorsan megérkezett, negyedóra múlva az ember is, aki hatalmas csomagjainkat egy icipici Suzuki Marutiba próbálta lelkesen begyömöszölni. Csendben figyeltem az esélytelennek tűnő küzdelmet ... az ember győzött. A csomagokat nehezen, de elnyelte a kisautó csomagtartója, az utastér pedig minket nyelt el a hátizsákokkal együtt ...

Kikanyarodtunk a repülőtér forgalmas parkolójából és a már jól ismert útvonalon elindultunk a a főúton a város turistaközpontja, a Tamel felé. Útközben elhaladtunk a híres halottégető, a Pashupatinath mellett, majd az amerikai nagykövetség hosszú-hosszú fehér téglakerítése után végre a Tamel jött... máskor félóra alatt elértünk idáig, most ez az út a hatalmas dugók miatt másfélórásra sikeredett.

Már lement a nap, amikor alkalmi taxink bekanyarodott a Tamel egyik szűk utcácskájába, ahol az Alpin Hotelben kaptunk szállást. Fáradtan kászálódtunk ki a hátsó ülésről, végre kinyújthattam elgémberedett lábaimat. Emberünk - aki a repülőtérre kijött elénk, besegítette a nagy málhákat az aulába, majd tisztelettudóan elköszönt Tőlünk. 

Megkaptuk a szobakulcsokat és nagyokat nyögve felcipeltük a kettő, darabonként 25 kilós málhát a második emeletre a szűk lépcsőn... benyitottam a szobába ... jó hűvös volt az ablak nélküli aprócska helyiségben, de legalább fürdőszoba volt :-) gyorsan letusoltunk, majd fejlámpával a zsebünkben elmerültünk a Tamel nyüzsgésében :-)

Első utunk a kedvenc pékségünkbe vezetett, ahol a világ legfinomabb spenótos, fokhagymás pitéje készül :-), Gyorsan vettünk belőlük néhányat, amiket a pékség tetején kialakított teraszon fogyasztottunk el ... A teraszon üldögélve csendesen figyeltem az utcán hömpölygő turista áradatot ... látszott az arcokon, hogy ki érkezett most és ki, aki már hazafele készülődik... az utóbbiakat arról lehetett felismerni, hogy a nepáli nap pirosra-vörösre égette az arcuk bőrét ... 

Meglátogattuk még a 8848 Ltd. cég picurka üzletét, ahonnan tavaly hoztam néhány pehelykabátot a családomnak ... most új, vastagabb pelyhekből lehetett válogatni a teljesen megújult készletből. A tulajdonos hölgy azonnal megismert, nagyon  jólesett, hogy nem felejtett még el :-) Váltottunk néhány szót, miközben a dizájnos kabátok és mászónadrágok között nézelődtünk. 

A szállásra visszafelé menet még kíváncsian nézegettük a sok kicsi üzlet hatalmas árukínálatát ... itt minden eladó :-)

Fáradtan a sok utazástól és izgatottan az új kaland kezdetétől zuhantam ágyba ...

Oct. 10, 2017

10.09. Repülünk és repülünk

Az éjszaka nem sok alvással telt. Az izgalom nagyobb úr volt, mint a fáradtság ...

Tűkön ülve (fekve) vártam, hogy végre magamra rángathassam az este gondosan kikészített utazóruhámat. Gyors mosdás, reggeli kávé ... kocsiba bedobál a kissé túlsúlyosra sikeredett málha és már indulás is a Liszt Ferencre 😊

Angi mar várt a terminál kapuban, a megbeszélt helyen. Becipeltük a zsákokat és türelmetlenül tekintgettünk a kijelzőt, vajon hol tudunk majd becsekkolni. Egyszercsak egyenruhás férfiak kitereltek mindenkit a terminálból, miközben egy nagyobb csomagot fekete paravánnal körbekerített néhány "tűzszerész" feliratú ruhát viselő ember ... 

Jól kezdődik...

Kb negyedóra múlva elhárult a "veszély" és újra bemehettünk a terminálba. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, gyors becsekkolás, csomagfeladás és már nyargaltunk is a biztonsági ellenőrzésre ...

Rómába délután kettőkor repültünk be 😊 Mivel volt még este tízig rengeteg időnk, betaxiztunk a városba Esztihez, Angi jógás barátnőjéhez. Tárt karokkal, mosolyogva fogadott minket a szépen felújított, kellemesen hangulatos, aprócska jógastúdiójában. Körbenéztem és úgy éreztem, mintha a nyugalom szigetére léptem volna. Tiszta, hófehér falak, néhány fotó jógamesterekről, apró szentély, ahol a már Nepálból ismert Ghanesa szobrokat fedeztem fel 😊 Kellemes citromillat terjengett a levegőben ... nem nagyon akaródzott innen kimenni ...

Eszti Smartja 2 főre lett tervezve, ettől függetlenül mi hárman elfértünk benne ... és az imádkozás is jól ment, mert egyetlen római rendőr sem állított meg minket emiatt.

Eszti lakása közelében, egy hangulatos kis ristorettoban megebédeltünk. Ebéd után nem maradhatott el az igazi olasz kávé, melynek minden cseppje koffeinbomba 😊

A kulináris élvezetek után belecsaptunk a kulturálisba ... a kicsi Smarttal próbáltunk közelebb jutni a Colosseumhoz. Szerencsére hamar találtunk parkolóhelyet és onnan már gyalogszerrel jutottunk el az ókori római birodalom fennmaradt gyöngyszeméhez.

A Colosseum valóban kolosszális építmény ... még a szám is tátva maradt, amikor végre megpillanthattam ... hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, még amikor a Gladiátor filmet láttam, akkor döntöttem el, hogy majd egyszer eljutok ide is .... eljött végre ez a nap is, és ez az álmom is valóra vált, hála annak, hogy a mászótársam nem tud egy repülőtéren túl sokat várni két járat között :-)

Miután jól kiámultam magam, továbbsétáltunk a Forum Romanum felé, ahol az ókori Róma egy-két megmaradt épületének romjait láthattuk. Mivel már jócskán elszaladt az dő, vissza kellett indulnunk a repülőtérre, mert hamarosan indult a következő járatunk Abu Dhabiba. A közeli metróállomásra siettünk, ahol elbúcsúztunk Esztitől a viszontlátás reményében.

Még időben értünk vissza, megőrzőben hagyott hátizsákjainkat magunkhoz vettük, és újra végigmentünk az ellenőrzési procedúrán. Míg haladtunk a terminálunk felé, felfedeztem egy Fabriano papírboltot, ahol leragadtam egy kicsit a sok színes jegyzetfüzet, rajzpapír és ceruzahalmaz teljesen elvarázsolt .... Hiába vettem én otthon jegyzettömböt erre az útra, most mégis megkívántam egy újat ... egy csodaszép kiwizöld borítójút ... megvettem és Ő lett az én belső hangom kivetülésének helye :-)

Este 10 ... és végre felszállt a gépünk Abu Dhabi felé ...

10.08. Az utolsó simítások

Eljött hát végre az utolsó nap ☺ Izgatottan nyitottam kaput Hupuczi Peti barátomnak, aki szerette volna kisfilmen megörökíteni ahogy a mászófelszerelést összeállítom.

Vidáman, sok nevetéssel, de némi komolyságot belecsempészve a vlogba, megszületettek az alábbi linken megnyitható kisvideók 😊

 https://youtu.be/R-g_iqXJwgQ

https://youtu.be/Fbo1p_u6_ow

Kellemes mókázást kívánok Nektek 😊