Mégis, amikor kipillantottam a sátorból, mellbevágott a látvány. Mintha nem is ott tértünk volna nyugovóra előző este. A környező hegyeket vastag dér borítottta, eltűntek a zöld foltok, a Lenin pedig vastag felhőrétegbe burkolózott, el sem akart köszönni Tőlünk...

Reggelinél Szása gyorsan elbúcsúzott, majd felfelé vette az irányt az 1-es táborba... segédkeznie kellett a futóverseny lebonyolításánál. Magunkra maradtunk.

A mai napot a pihenésnek, a felszerelésünk átcsomagolásának szenteltük. A szép emlékeken kívül jónéhány dolgot nem akartunk innen hazavinni, leginkább a fel nem használt izotóniás porok, vitaminok, ásványvizek, élelmiszerek váltak nélkülözhetővé.

Délutánra kicsit enyhült az idő, így újra elsétáltunk a tábor mögötti "dombokhoz" és tavakhoz, hogy magunkba szippantsunk még egy kicsit a Pamír itt elrejtett kis szegletéből. Fájó szívvel tekintgettünk a Lenin felé, de az csak nem akart kibújni a felhők mögül... Innen, messziről is látszott, hogy hóvihar dúlt fennt a hegyen. Egyre többen érkeztek le az Alaptáborba, részint pihenni a következő nekirugaszkodás előtt, részint hazafelé készülődni, mint ahogy mi is ...

Vacsoránál még elkaptuk okleveleinket a Razdelnaja (6142m) megmászásáért. Az Alaptáborvezetőnek pedig megígértük, hogy jövőre visszajövünk és ha a hegy is úgy akarja, akkor csúcsfotóval a gépünkön térünk haza innen :-)

Nem maradt más hátra, minthogy minden felszerelésünket becsomagoljuk, útra készen állva a holnap reggeli hazatéréshez.

............

Elérkezett a búcsú ideje. Bepakoltuk csomagjainkat a kisbuszba. Lassan összeszedelőzködött a csapat, aki ma elhagyja az Alaptábort. A szervezők még arra is gondot fordítottak, hogy mindannyiónknak összekészítsenek egy uzsonna-csomagot, hogy hosszú út alatt se maradjunk éhesek.

Ahogyan elhagytuk a tábort, egy földúton haladtunk hosszú kilómétereken keresztül, át a sztyeppén a Lenin Peak kapujáig ... megannyi jurta mellett haladtunk el, ahonnan az érkező busz mellett aprócska gyerekek szaladtak, integettek nekünk, a távozóknak... Könnyek csordultak végig arcomon, ahogyan ezeket a gyerekeket néztem, akik távol nőnek fel a mi általunk "civilizációnak" nevezett szörnyűségektől... Nem is tudják, hogy milyen "szerencsések" annak ellenére, hogy hatalmas szegénységben töltik el gyermekéveiket. Mégis nekik kijut minden, ami a mi gyermekeinek már nem ... tiszta levegő, internet-, és mobiltelefonmentes környezet, tiszta, ártatlan gyerekkor ...

Távolabb egy másik jurta mellett gyönyörű viseletben egy asszony tette a dolgát az udvaron, fel sem nézett, annyira elfoglalta magát a napi tennivalóval, míg párja a birkákat terelte ...

Arrébb birka-, és kecskenyáj mellett egy lóháton ülő férfi beszélgetett egy másikkal, aki öszvéren ült. Ruházatából, testbeszédéből látszott, hogy a lóháton ülő vagyonosabb volt, mint a másik. Talán éppen a napi munkát osztotta ki, vagy csak egymással beszélgetni, szomszédolni álltak meg ... 

A döcögős, köves, sziklás útnak lassan a végére értünk, megláttuk a kaput, ahol pár percre megállt a buszunk. Innen már betonút vezetett Osh-ig, ahol a következő éjszakát töltöttük.

Innen másnap pedig Bishkekbe, a fővárosba repültünk át, ahol csak néhány órácskát töltöttünk, mielőtt végleg elhagytuk volna Kirgizisztánt, a megannyi csoda országát ...

08.19. Az utolsó felvonás

Reggel nyolckor kaptuk az üzenetet, harmadik társunk elindult lefelé a kettes táborból, és vele együtt mindenki, aki eddig a hegyen tartózkodott. Az előrejelzést úgy tűnt, mindenki komolyan vette, egyetlen bátor "mohikán" kivételével ... Ő ma indult el a csúcs felé, de néhány nappal ezelőtt még Tadzsikisztánban volt, ahol a Kommunizmus csúcsot mászta ...

Holnap itt rendezik meg a Lenin Peak Sky Race futóversenyt, ami innen az 1-es táborból indul a csúcsig, majd ide vissza, az 1-es táborig tart ... nézegettem az eddigi versenyek nyerteseinek idejét ... A rekord eddig 6 (!) óra volt és csak 3-4 fő mert ezen a versenyen elindulni ...

Délelőtt 10 órakor az eddig megszokott napsütés lassacskán megszűnt és látványosan elkezdtek bekúszni a hófelhők.. Az szél erősödött, a csúcs is mintha "füstölögne" ...

Kisétáltunk a gleccser irányába néhány követ emlékbe szedni, amíg túratársunk megérkezik. Ő és a kísérő hegyivezető érkezett elsőként a 20-30 ember közül, akik elindultak lefelé. Gyorsan összeszedtük az ittlévő csomagjainkat, amiket átadtuk a porter-szolgálatnak, és már indultunk is az Alaptáborba. Vidáman csicseregtünk útközben, de mindannyiónkban ott motoszkált a sikertelenség érzése :-(

Azt a 12 kilómétert, amit eddig alig bírtunk szusszal, most lazán, mosolyogva tettük meg, nagyon sokat jelentett a 4000 méter fölötti magasságban eltöltött idő.

A vörös folyóhoz érve, most nem a lovak segítégével jutottunk át :-) Szembejött Velünk a nepáli guid, akivel összebarátkoztunk korábban és Szásanak elmagyarázta, hogy nem messzire van egy átjáró, ott, ahol a folyó eltűnik a jég alatt. Mi is arra indultunk tovább, és miután sikeresen megtaláltuk és átkeltünk, Szása kőbabát emelt az ösvény mellett, megjelölendő a "titkos" helyet :-)

Gyorsan haladtunk át a hágón az Alaptábor irányába. Már messziről láttuk a sárga sátrakat. 

Immár negyedjére tettük meg ezt az utat a sztyeppén, és most először tűnt fel, hogy mennyi hatalmas kőtömb van szanaszét ... mintha a Jóisten jókedvében játszadozott volna ... Elméláztam .. látva a jurtákat, a körülöttük legelésző lovakat kicsinyeikkel, hirtelen belémhasított a gondolat, vajon ilyen lehetett az ősmagyarok élete is? Jurtában, lovak hátán kalandozva? Időutazásfélét éltem át :-) Hirtelen magam elé képzeltem a lovaikon száguldozó ősöket, ahogyan ellovagoltak mellettem, lovaik sörényét a szél logogtatta ... aztán már mintha én magam is ilyen lovon vágtatnék a jurták felé ... békesség és nyugalom vett körül ... Ebből az idilli világból túratársam hangja zökkentett ki ... még időben :-) majdnem átestem egy, az ösvény közepén lévő kövön ...

Egyre gyorsabban kapkodtuk lábainkat, ahogy közeledtünk a tábor felé, mert fölöttünk már sötétebb felhők gyülekeztek. Még az eleredő eső előtt elértük a sátrakat.

A táborba érve előkerítettük ittmaradt cuccainkat és bevettük magunkat a fürdőhelyiségbe, ahonnan tisztán, illatosan, az elmúlt napok fáradalmaiból felfrissülve jöttünk elő. Szinte újjászülettünk :-)

Most a vacsoránál még a tányért is kinyaltam, annyira finomat kaptunk :-) vagy csak ennyire jó volt már rendes, főtt ételt enni ... Vacsora után még üzenet az otthoniaknak, hogy megnyugodjanak és aztán pillanatok alatt elaludtam... 

Holnap még itt töltünk egy napot, mielőtt visszaindulnánk Oshba ...

08.18. Csúcsra (majdnem) fel!

Nem sokat aludtam ... próbáltam pihenni, de az izgalom az indulás miatt erősebb volt... mégis megpróbáltam kibírni, hogy nem nyüzsgök hajnali 1 óra előtt. Aztán nem bírtam tovább. A szűk sátorban megpróbáltunk egy órán belül elkészülni az induláshoz, ami a lehetetlennel tűnt egyenlőnek. 

A hatalmas erejű szél továbbra is tépte, cibálta sátrunkat. Eljött végre a 2 óra, Szása megjelent a sátorajtóban és beszólt, hogy túl nagy a szél. A kérdésre, hogy mikor indulunk, nem érkezett válasz, Ő is visszahúzódott sátra menedékébe... Mivel a kérdésünkre nem kaptunk választ, ezért úgy gondoltuk, hogy hamarosan, ezért tettük tovább a dolgunkat. Újraforraltuk a vizeket, teákat. Már az utolsó termosznál tartottunk fél három magasságában, amikor újra megjelent a sátorajtóban: ma nincs indulás felfelé, feküdjünk vissza aludni.

Alkudozni próbáltunk, hogy kicsit később induljunk el -  de tudtuk, hogy esélytelen a későbbi indulás. A 12 órás visszafordulási idő akkor optimális, ha hajnali 2, legkésőbb 3 órakor indulás van a csúcsra ... Ha valaki később indul és 12 órán belül nem éri el csúcsot, jóeséllyel már sötétedésben vagy ami még rosszabb, éjszaka ér vissza. A visszafele útra átlagban 4-5 órát számolnak a hegyi vezetők. Ennyi időt fennt eltölteni a - 20, esetleg -30 fokban, beláthatatlan következményekkel és súlyos fagyási sérülésekkel járhat.

Abban maradtunk, hogy ha ma már nem is, de holnap újra megpróbálhatjuk, fennmaradunk még egy éjszakára. Bár ez fizikailag gyengít minket, mégis, ha már itt vagyunk, legalább az esélyét adjuk meg a csúcsmászásnak. Ebben az esetben azonban most, sokkal többet kellene ennünk és innunk napközben, mint tegnap.

Ennek tudatában kicsit nyugtalanul ugyan, de visszabújtunk a hálózsákjainkba. Azonnal elnyomott az álom.

Fél hétkor felriadtam, a nap is felkelt már. Ahogyan az éltető sugarak melegíteni kezdték a sátor oldalát, potyogott Ránk az olvadozó, éjjel jéggé fagyott pára. Órámon a légnyomás értéke 478 hPa-t mutatott, ami alacsonyabb volt, mint a tegnap délután mért adat...

Kimentem a sátorból, hogy átmozgassam a "gödörben" megmerevedett izmaimat. Gyönyörűen világított a nap, de dermesztően hideg volt. Mire felküzdöttem a bakancsom, teljesen lemerevedtek az ujjaim. Elmentem a sátrak mögé nézelődni. Amikor visszaértem Szása fogadott. Sajnos rossz hírt közölt Velem, holnapra is rossz idő, holnaputánra pedig már hóvihar várható a hegyen. A velünk egyszerre érkező japán csoport már elhagyta a 3-as tábort, lefelé tartanak az egyes táborba. Ők elindultak éjjel a csúcs felé, de a rendkívül erős, hideg szél miatt visszafordultak. Egyikőjüknél volt szélmérő, amivel 70 km/órás szelet mért, közben az ujjai majdnem megfagytak ...

Szása kérte, hogy gondoljuk át a holnapi napot, addig is, ha már felkeltünk, sétáljuk el a tőlünk már csak 300 méterre levő csúcsra... mivelhogy mi az éjszakát már a Razdelnaja 6100 méterén töltöttük. Elindultunk a csúcs felé ... sajnos nem vittem magammal sem fényképezőt, sem telefont hogy elkészüljön a "csúcsfotó", de most nem is érdekelt annyira, mint máskor. Inkább azon forgott az agyam, hogy hogyan tovább...

Visszafelé halkan beszélgettünk ... latolgattuk az esélyeket. Mi lenne, ha holnap jobb idő lenne? Mi lenne, ha rosszabb? Ha rosszabb, akkor is megpróbáljuk? Mire visszaértünk Szása már fogadott az újabb információkkal ... Míg odavoltunk, lerádiózott az Alaptáborba, hogy megtudja a legfrissebb prognózist. Letaglózott minket azzal, hogy mindenképpen rosszabb időre, nagyobb, erősebb szélre számíthatunk. 

Még mindig próbálkozott bennem a kisördög ... egymásra néztünk, nem akartuk ilyen könnyen feladni. Kértük Szását, hogy tegye a szívére a kezét és mondja meg, hogy Ő mit tenne... előre tudtuk a választ, de hátha ... sajnos Szása könyörtelenül őszinte volt ... Ő lemenne. De! Mi vagyunk a kliensek, ha mi fel akarunk menni, akkor menjünk, de számítsunk arra, hogy ez veszélyes lesz, akár az életünkbe is kerülhet. És ekkor bevillant a koreai csoport egyik tagjának a fagyott arca, Zsuzsa fagyott keze ... Ne kockáztassunk, nem éri meg. Lemegyünk.

Nagyon nehéz volt ezt a döntést úgy meghozni, hogy közben csendesedett a szél, a napsütés miatt "melegedett" a hőérzet... és ott állok, előttem a csúcs ... már csak néhány "lépés" választ el Tőle ... könnyes szemmel, de tudomásul vettem... most nem.

Visszabújtunk a sátorba, összeszedtük a felszereléseinket. Az izolációs fóliát és az alámatracot otthagytuk az utánunk érkezőknek, hogy ne fázzanak majd, és a ragyogó napsütésben elindultunk lefelé. Kiürült a 3-as tábor, csak Andrej, a "kapitány" maradt fennt.

Leértünk a kettes táborba, ahol meglepetés fogadott minket :-) Társunk, akinek a szeme miatt le kellett mennie, ott várt minket! Boldogan öleltük át egymást, újra együtt a csapat! Fáradt volt még, mert érkezésünk előttünk néhány órával ért fel. Még nem tudta, hogy hogyan tovább, holnap felmegy-e a hármasba, vagy inkább utánunk jön az egyes táborba. Időnk még volt annyi a hazaindulásig, hogy bármelyik terv megvalósulhasson, Rá bíztuk, hogy hogyan dönt. Kis pihenő után, a raktársátorból magunkra szedtük az ittmaradt holmi egy részét, az élelmiszereket, gázpalackokat itthagytuk. Hátha jól jön még a később érkezőknek.

Elbúcsúztunk társunktól, öszekötöztük magunkat és elindultunk lefelé az 1-es táborba. Lemenet közben megannyi gondolat cikázott bennem... leginkább próbáltam nem kudarcként megélni a sikertelen csúcsmászást... az zavart a leginkább, hogy esélyünk sem volt legalább megpróbálni... 

Hamar leértünk a táborba, ahol már elkezdték lebontani a sátrakat. Hamarosan, néhány nap múlva véget ér a mászószezon. Záróakkordként megrendezik a Lenin Peak Sky Race-t, ami egy futóverseny az Alaptábortól a csúcsig és vissza. A személyzet lázasan készítette elő a versenyt, igazgatták a terepet, a befutókaput is elkezdték felépíteni...

08.17. Még feljebb !

Ketten maradtunk a hegyivezetőkkel.

Reggelre hatalmas szélre ébredtünk, az indulás emiatt későbbre csúszott. Mi már fél hétkor keltünk, rendezgettük, pakolásztuk dolgainkat. A vizeket felforraltuk, teát készítettünk, megreggeliztünk. Most kisebb zsákkal indultunk fel a hármas táborba, reméljtük, hogy csak egy éjszakát fogunk ott eltölteni - azt is csak félig - a csúcsmászás miatt. 

Reméltem, hogy ma lazábban megy a könnyebb zsákkal a nap első szakasza, de tévedtem. Nehezen indultam el. A sziklás rész melletti havat most vastagabb jég borította, amin kicsit könyebb volt menni, mint múltkor a frissen esett, csúszós, puha hóban.

Viszonylag gyorsan értünk fel a lapos gerinchez, ahol megálltunk pihenni, enni pár falat müzlit és inni néhány korty forró teát. Majd nekilódultunk a már ismerős, meredek szakasznak. Andrej előre ment, sziluettje már csak aprócska pont volt a hegyoldalon...

Ez a "nekilódulás" 3 órácskát vett igénybe és már-már azt gondoltam, hogy sosem érünk fel, amikor megpillantottam a sátrakat. A nagy szélben a hegyivezetők és néhány mászó próbáltak egy-két sátrat helyrepofozni, addig minket a "kapitány" sátrába helyeztek el a szél elől... A kapitány sátra jóval tágasabb és kényelmesebb volt, mint azok, ahol eddig aludtunk. Itt több matraccal ki volt bélelve a sátoralj és a berendezések miatt is otthonos volt. 

Miután kipihegtem magam, kimásztam, hogy még most, míg világos van, szét tudjak nézni végre ebben a táborban is. Kicsit odébb mentem a sátraktól és belefeledkeztem a látványba ... A hegy másik oldalán már Tadzsikisztán terült el, a maga csodálatos hegyeivel ...most egyetlen felhő sem zavarta a kilátást, így el lehetett látni egészen a Kommunizmus csúcsig (7495m) és a Korzsenyevszkaja csúcsig (7105m), amik a Pamír 5 legmagasabb csúcsai közé tartoznak.

Az itt készült videót megtekintheted ezen a linken:

Lenin Video 1

Miután kigyönyörködtem magam a látványban, kértem Andrejt, hogy mutassa meg a sátrat, ahol az éjszakát fogjuk eltölteni. Rendkívül készségesen kereste a nekünk legjobbat, végül ugyanazt a sátrat kaptuk, ahol legutóbb is aludtunk itt :-)

Beágyaztunk a szokásos izolációs fólia-alámatrac-felfújható matrac kombinációval, mielőtt bepakoltuk volna a cuccainkat. Most azonban volt egy kis érdekesség a sátrunkkal a múltkorihoz képest ... az alján egy gödör volt kiolvadva a hóban. Ez izgalmassá tette a pakolásunkat, ugyanis bármit tettünk a sátor szélére, az jó eséllyel perceken belül középre gurult. A főzőt kitámasztottuk összehajtogatott papírokkal, hogy ne boruljon be és megkezdtük a hóleves készítését.

Most magunknak kellett megoldani a hógyűjtést, amit az egyre erősödő szél csak még nehezebbé tett. Kimásztam a sátorból és a körülötte levő fagyos hókupacokat összetördeltem és néhány nagyobb darabot a sátorajtó elé dobtam. Ezekből a darabokból készítettünk az ivóvizet és teát.

Fél nyolcra végeztünk a főzéssel, és megpróbáltunk magunkba tömni néhány falatot vacsorára. Most mindketten zabpelyhet ettünk némi szárított gyümölccsel és magokkal, más nem nagyon ment volna le..

Próbáltunk időben lefeküdni aludni, de a tudat, hogy holnap hajnali kettőkor indulunk a csúcsmászásra nem hagyott igazán pihenni egyikünket sem. Már nagyon izgatott voltam, és bíztam abban, hogy éjszaka szél alábbbhagy. Olykor akkora széllökés volt kívül, hogy majdnem ránkborította a sátrat ... Még csak meg sem tudtam tippelni, hogy mekkora lehetett a szél ereje. Az még rémlett, hogy az időjárás-előrejelzés szerint ma éjszaka - 30 fok körüli hideg várható.

Megborzongtam ... még szorosabbra húztam a hálózsákom száját és megpróbáltam pihenni.

08.16. Kalandra fel!

Hajnali fél 3-kor ébresztett a telefon, bár az izgalomtól alig aludtam valamit az éjjel. 3 órára már útra készen álltunk mindannyian, az étkezősátorban még sötét volt. Egy kis idő elteltével villany gyúlt az étkezőben. Nyúlós, ragadós helyi porridge volt a reggeli, amit csak falatonként voltam képes megenni, tea kíséretében.

Átadtuk a guidoknak a hálózsákokat, hogy ezzel is könnyítsünk a hátizsákok súlyán, és 4 órakor végre elindultunk a gleccser irányába.

Közel egyórányi baktatás után a gleccserre tehettük lábunkat, felkerültek a hágóvasak, összekötöttük magunkat kötéllel és szép lassan elindultunk felfelé a hegyoldalon a 2-es tábor felé újra.

Andrej csatlakozott hozzánk plusz vezetőként, hogy ha a csúcsmászásnál valamelyikőnkkel baj lenne, ne kelljen mindenkinek levonulnia a hegyről. 

Most jóval "gyorsabban" haladtunk, mint amikor először voltunk ezen a szakaszon, kevesebbet álltunk meg pihenni is. 

Azonban most volt egy igen kellemetlen tényező: a szél. Alig értünk a gleccserre, erős szél támadt fel a csúcs irányából, ami fel-felerősödve fagyott havat, apró jeget vágott az arcunkba, szemünkbe. A látóhatáron felbukkant a kelő nap... Azt gondoltam, hogy talán csillapodik a szél, de inkább erősödött, ahogy araszoltunk felfelé. Minden nehézség ellenére már délben elértük a kettes tábort :-), ahol hullafáradtan dobáltuk be felszereléseinket a már megszokott 13-as sátorba.

Izolációs fóliával ismét kibéleltük a sátor alját, erre kerültek rá a matracok újra. Beültünk, hogy pihenjünk egy keveset, mielőtt elkezdenénk vizet forralni. Túratársunk ekkor levette napszemüvegét és döbbenten mondta: "Csajok! Csak homályosan látlak Titeket!"

Szásáért kiáltottunk, aki látva, hogy baj van, azonnal hozta az elsősegély felszerelését. Véroxigént, hőt mért, majd a társguid-al egyetértésben szemcseppes fiolát készítettek elő. Lerádióztak a táborba, ahonnan az orvos tanácsokkal látta el emberünket. Abban maradtunk, hogy ha holnapra nem jön rendbe a szeme, akkor le kell mennie az egyes táborba. Megnyugodtunk.

Szása nagyon aggódott miatta, ezért később meggyőzött minket arról, hogy most menjen le , mielőtt a nyomáskülönbség miatt esetleg nagyobb baj történne éjjel a látásával. Próbáltunk alkudozni, de a lenti orvos is, és Szása is hajthatalan volt. Nehezen, de beleegyezett abba, hogy most, rövid pihenő után egy hegyivezető lekísérje Őt ... Egy kis meleg levest még volt idő enni, utána indulnia kellett ...

Hosszan néztük, ahogy alakja apróvá vált a gleccseren. Könnyes szemmel ültünk vissza a sátorba, szótlanul tettük a dolgunkat. 

08.15. Még egy "muszáj" pihenőnap az 1-es táborban

Reggelre a derekam teljesen elfeküdtem. Hiába, nem leszek már én sem fiatalabb :-) Így lassan a 45.életévem közelében már az is csoda, hogyha reggelre nem fáj valamim :-) 

Reggelinél összefutottunk Zsuzsával és az ujjai láthatóan sokat javultak a tegnap estihez képest. Ma már elindulnak lefelé az Alaptáborba, és onnan néhány napon belül haza, Magyarországra. Az Alaptáborban van rendes orvos, aki beszél angolul, hátha vele majd jobban boldogul, mint az itteni kirgiz felcserrel :-)

Délelőtt gyönyörűen sütött a nap, és a hegyoldalon sok-sok kicsi fekete pont araszolt felfelé, látszott, hogy ma is sokan indultak el  a sikeres csúcsmászás reményében ... mi meg még ma is pihenésre vagyunk kárhoztatva ... annyira untam magam, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felkerestem a táborvezetőt, hátha van neki valahol eldugva egy grafitceruzája. Papírban már nem is reménykedtem, megteszi helyette a jegyzettömböm is ... 

Szerencsémre Vladimir, egy kacatokkal teli dobozból elővarázsolt nekem egy ceruzát. Egy olyan grafitceruzát, ami mintha frissen lett volna kihegyezve. Ez a ceruza rám várt :-) Boldogan nyargaltam a sátrunkba, hogy magamhoz vegyem jegyzettömbömet. 

Ezt a délelőttöt hárman három irányban töltöttük el ... egyikünk a közeli dombok felé indult kicsit túrázgatni, volt, aki a sátrában maradt, én pedig elindutam a gleccser felé. Az odafelé vezető ösvény mellett rengeteg havasi gyopár virágzott, kisebb-nagyobb telepeket alkotva. Nálunk Európában a havasi gyopár védett növény, úgy gondoltam, hogy itt sem rongálom meg a természetet azzal, hogy letépek néhányat. Lekuporodtam egy kisebb, formás virágkupac mellé és rajztanárom, Bárdi Andrea tanításait követve gyorsan felvázoltam azt. 

Annyira belemélyedtem a rajzolgatásba, hogy észre se vettem, hogy mennyire elröpült az idő ... Ránéztem az órámra és bevillant, hogy Zsuzsa és Gábor hamarosan indulnak lefelé és én még el sem köszöntem Tőlük. Gyorsan elcsomagoltam rajzeszközeimet és sietős léptekkel elindultam visszafelé a táborba. Még időben érkeztem  :-) Már összevoltak készítve a lovakra a málhák, a hazainduló mászók is útra készen várták a hegyivezetőiket. Így még sikerült néhány biztató, bátorító szót váltanunk egymással, mielőtt elindultak volna az utolsó 12 kilóméteres gyaloglásra ...

Nagyon izgatott vagyok a holnapi indulás miatt. Látva Zsuzsa kezeit, tegnap este még nagyon aggódtam, de mára már megnyugodtam. Vezetőnk, Szása eddig is a legjobbat próbálta kihozni belőlünk, és mindent megtett annak érdekében, hogy ne érjen baj minket. Nem bízott semmit a véletlenre, nagyon odafigyelt mindenre, ami a mászás sikeréhez szükséges. Ezt bizonyítja az is, hogy szervezett még egy hegyivezetőt mellénk, Andrejt, hogy ha bármelyikőnkkel történne valami a hegyen, az ne veszélyeztesse a többiek csúcssikerét.

Ebéd előtt még a kispad vendégei voltunk egy kis időre. Nekem kapóra jött a kezemben szorongatott tömb a ceruzával, így bármennyire is vakított a hó, azért csak felskicceltem Lenin elvtársat :-)

A szomszédos sátor tövében egy nepáli guid kíváncsian leste ügyködésem, és amikor befejeztem a rajzolást, nem bírta tovább, odajött és megkérdezte, hogy megnézheti-e a rajzot? Ez jó ok volt a beszélgetésre, ismerkedésre és nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy mi már jártunk Nepálban :-)

Napsütés és szél .... az időjárás-előrejelzés szerint ez várható későbbre is .. Egyfolytában arra gondolok, hogy milyen lesz az elkövetkezendő néhány nap .. vajon a hegy lesz olyan kegyes hozzánk, hogy felengedjen? Vajon a szél nem lesz majd túl erős? Vajon jól toleráljuk majd a hideg hőmérsékletet? Ilyen és ehhez hasonló megannyi gondolat cikázott a fejemben, amikor a füstölgő csúcs felé néztem délután ... látható volt innen is, hogy odafönnt jóval nagyobb volt az elemek harca, mint itt, a táborban ...

Délután öt körül végre sikerült egy sms-t küldenem az otthoniaknak, hogy megnyugtassam Őket, jól vagyunk, minden rendben. Holnap indulunk felfelé és már csak akkor tudok írni, ha az Alaptáborba leérünk ... Bár csak hazafelé tudtunk üzenni, a válasz sms-eket már nem kaptuk itt meg, mégis megnyugodtam, hogy tudnak Rólam otthon ...

Még vacsora előtt újra előkerült a hátizsák amibe belepakoltam az elkövetkezendő 3 napra a szükséges dolgaimat.... Ma este még forró vízzel töltött palack a hálótársam, holnaptól már csak langyos víz lesz ... 

Reggel fél 3-kor ébresztő.

Kalandra fel!

08.14. Második pihenőnap az 1-es táborban

Az éjszaka mozgalmasan telt. Egy literes coca-cola társaságában bújtam hálózsákba aludni, hogy a már állandósult hasmenésem csitítsam. Ez tudom, némi magyarázatra szorul :-)

A hegyekben általában forrásvizet, olvasztott havat iszunk. Sajnos előfordul, hogy ezekben a folyadékokban fellelhetők a mi európai gyomrunknak nem befogadható batériumok, amik egy kis idő után nagyon aggresszív hasmenést tudnak okozni. Sajnos erre az itthon bevált szerek, mint az Immodium, vagy a grapefruitmag-olaj nem nagyon vannak hatással, DE ! valaki, aki nagyon okos :-) feltalálta a coca-colát, amivel ezt a nyavalyát (még ha csak átmenetileg is) orvosolni lehet. Így tettem én is, enyhítendő tüneteimet ezen az éjszakán magamba gyűrtem egy liternyi "gyógyírt".

Ez az éjszaka egyébként sem szólt volna az alvásról... ma az egyik hegyivezető születésnapját ünnepelte a tábor teljes kirgiz személyzete. Valahonnan előkerült egy gitár és hangos énekszó csendült fel az amúgy csendes, békés tájon. Ez a zsivaj minket nem zavart túlzottan, de a holnap hajnalban hegyre indulók biztosan nem voltak túl boldogok ...

Reggel nyolckor Szása méltatlankodó hangjára ébredtünk, elkéstünk a reggeliről. Percek alatt magunkra kapkodtuk ruháinkat és mint a jó gyerekek már ültünk is az asztalnál, várva a reggelinket. Most nem mertem kockáztatni, hogy iszok a teából, inkább magamhoz vettem még egy üveg colát.

Délelőtt, míg az eső elvonult túratársam sátrában ücsörögtünk, de amint kisütött a nap kiültünk a "kispadra" ismét. Nagyon lassan telt az idő a semmittevéssel, már nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal... 

Időközben megérkeztek a lovak, akik a következő csapat felszerelését, az élelmiszereket és a friss időjárás-előrejelzést hozták fel magukkal az Alaptáborból. Kíváncsian nézegettük az előrejelzést, hogy vajon az elkövetkezendő napokban mire számíthatunk. Szása szerint talán 17-én, 18-án már optimális, bár nagyon rövid időjárásablak nyílik a csúcsmászásra. Az utána következő napok időjárására folyamatos romlást prognosztizált. Itt újra felmerült a kérdés, hogy maradjunk még egy napot itt vagy inkább kettő napot töltsünk-e el feljebb, a kettes táborban ...

Ebéd utánra olyan jó idő lett, hogy megszavaztunk magunknak egy NAGY tisztálkodási napot :-) Mivel ezen a magasságon nincs folyó forró víz a tusoláshoz, sem lehetőség a fürdésre, így előkerültek a nedves törlőkendők. Most az alapos, tetőtől talpig "áttörlés" számított tusolásnak :-) Végre, ennyi idő után tiszta, illatos ruha került Rám :-) mindjárt jobban viseltem a tétlenségre kárhoztatást ...

Hírek érkeztek a tegnapi csúcsmászókról is, Zsuzsáról és Gáborról. Mindkettejüknek, illetve az egész csapatnak sikeres volt a tegnapi napjuk, feljutottak a Lenin csúcsra. Ma reggel elindultak lefelé ide, az egyes táborba. Már nagyon kíváncsian vártuk Őket :-) , hogy vajon milyen élményekkel lettek gazdagabbak?

Szása eddigre kitalálta, hogy hogyan legyen tovább ... még maradunk holnap egy napot pihenni :-( és holnapután, azaz 16-án indulunk felfelé újra, hogy majd 18-án a csúcsmászást megtudjuk kezdeni. Már nagyon zavart a tétlenség, el is döntöttem, hogy holnap bármi áron, de szerzek magamnak egy ceruzát meg egy darab papírt, az itteni gyönyörű növényekről készítek rajzokat. A környező csúcsok is jók lehetnének, de a vakító hó eddig sem tett jót a látásomnak, nemhogy ha még órákig azt bámulnám ...

Öt óra van ... Zsuzsa és Gábor holtfáradtan, de megérkeztek a táborba. Boldogok voltak, hogy túl voltak a csúcsmászáson, de láthatóan mindkettejüket megviselte az elmúlt pár nap. Zsuzsa rosszabb bőrben volt, a jobb kezén néhány ujjvége elfagyott, vélhetően a nem megfelelő kesztyű miatt. Ennek ellenére csupa mosollyal az arcán csak mondta-mondta az élményeit :-) A tábororvos megvizsgálta Őt, kapott antibiotikumot és masszírozást javasolt a fagyos ujjakra. 

Látva a sérüléseket, és a néhány nappal korábban leérkezett koreai csoport fagyási sérüléseit, mindannyian úgy gondoltuk, hogy nagyon szeretnénk feljutni a csúcsra, de ilyen sérülések árán talán nem ... 

08.13. Pihenőnap az 1-es táborban

Amióta elindultam otthonról még nem volt alkalmam ennyit aludni ... 12 órát mászkálás, csillagos égbolt csodálás nélkül. Ébredés után éhes voltam. Végtelenül éhes. Úgy éreztem, hogy akár egy lovat is képes lennék felfalni ...

Nehezen mozdultam ki a hálózsákból, miután a reggeli "cicafürdés" ceremóniáján túlvoltam. Útban a tábori wc irányába, a mosdóknál kihelyezett tükörbe csak egy pillantást vetettem és meglepődtem, hogy egy torz valami nézett vissza rám. Nem gondoltam, hogy miután lejövünk 6100 méterről, itt, jóval lejjebb ennyire fel fog ödémásodni az arcom. Ennek csak egyetlen oka volt ... azt a 12 órát oly édesdeden aludtam az éjjel végig, hogy nem ittam egyetlen korty folyadékot sem, ezt bizony sürgősen pótolnom kellett. Cukros, édes teát már nem volt kedvem inni, maradt a fertőtlenítős víz némi izotóniás italporral ízesítve.

Reggelire már nem tudtam megenni a helyiek által főzött porridge-t, így kibányásztam a sajátjaim közül egy zacskó zabkását és a kapott forró vízzel elkevertem. Ez legalább az otthoni, megszokott íz volt. Az asztalokon találtam még szeletelt sajtot és frissen sütött túrós fánkot. Mielőtt kijöttünk az étkezősátorból, még egy kis sajtot elcsentem az asztalról, hogy délelőtt tudjak csemegézni.

Reggelinél Szása kiadta a mai feladatot: evés-alvás-evés-alvás ... még mosolyogtam is magamban, hogy ez nem fog menni a végigaludt éjszaka után.

Visszavonultunk sátrainkba, én átnéztem a lábaimat, hogy hova nőtt az elmúlt néhány nap alatt vízhólyag, szerencsére csak egy picike lett az egyik lábujjamon. Őt gyorsan megvarrtam a caminon tanult módszerrel, hogy mielőbb meggyógyuljon és elnyúltam a sátor aljába beterített szivacson. Nem kellett sok idő, hogy álomba szenderüljek :-)

Ebéd után annyira szépen sütött a nap, hogy kiültünk a "kispadra" napozni, ami az étkezősátor elé volt rakva. Most nagyon sajnáltam, hogy nem hoztam megammal a rajzfelszerelésemet, mert a napfényben sütkérezve jó lett volna megörökíteni az előttünk magasodó havas csúcsokat. Így maradt csak a látvány, némi fotózás és a vágyakozás a csúcson levő Lenin szobor megérintésére.

Ma és holnap még pihenünk, utána nekivágunk újra a hegynek :-) Napközben fel-felemlegettük Zsuzsát és Gábort, akik ezen a napon indultak hajnalban csúcsmászásra. Ekkor még csak nem is sejtettük, hogy a hegyen emberi tragédiák sora történik éppen ...

08.12. Hegyről le

Éjjel 11 körül felébredtem arra, hogy nagyon szomjas vagyok ... Benyúltam a hálózsákba a derekamhoz, ahonnan kivettem az egyik, még forró vizes palackot, hogy igyak. Felkapcsoltam egy picit a fejlámpámat, hogy rendesen zártam-e vissza a palackot, amikor megláttam a fejem fölött csillogó sátorbelsőt ... egy pillanatra úgy éreztem, hogy a csillagos égbolt került be a sátorba, mert a lélegzetünk lecsapódó és megfagyott párája, mint megannyi csillag az égbolton csillogott, ragyogott. Ámulatomból egy széllökés zökkentett ki, megfeszült a sátor és a csillogó égbolt a nyakamba potyogott :-)

Gyorsan lekapcsoltam a lámpát és visszabújtam a hálózsák melegébe aludni még egy picikét ... Az élmény után már csak álom és ébrenlét határán billegtem, amikor fél ötkor ébresztett a telefon. Az éjszakai erős szél nem akart alábbhagyni, így abbéli tervünket, hogy felmegyünk "túrázni" 6400 méterre, hegyivezetőnk elvetette. Próbáltunk enni néhány falatot reggelire, ittunk még egy teát, a bakancsokat magunkra vettük és próbáltunk kimászni a sátorból... Ez a művelet nem volt egyszerű, mert éjszaka a szél körbehordta a sátrat hóval :-)

Kikecmeregtem a sátorból. A hideg, jeges szélben mire a hágóvasakat felszereltem bakancsaimra annyira megdermedtek az ujjaim, hogy alig bírtam a kötözőszalagot meghúzni ... Szása a közelemben állt, várta, hogy elkészüljünk... Kíváncsiságomnak nem tudtam ellentmondani, és rákérdeztem, hogy szerinte most hány fok van és milyen erős lehet a szél... a válasz nem nyugtatott meg nagyon: - 15 fok körül lehet és 50-60 km/órás szél ... 

Elindultunk lefelé a meredek hegyoldalon ... A szél nem folyamatosan fújt szerencsére, hanem alattomos széllökések formájában érkezett balról. Egy ilyen széllökés belekapaszkodott a hátizsákom esővédőjébe és taszított rajtam egy nagyot ... kibillentem egyensúlyomból és megcsúsztam ... kb két métert csúsztam, amit sikerült megfognom hágóvassal és a túrabotommal, de nagyon meglepődtem ... lelapultam a hóra, sikerült a széllel szembefordulnom ... ahogy kapkodtam a levegő után, a szél telehordta az arcomat apró jégdarabkákkal, amit fel-felkapott a hegyoldalról ... próbáltam a másik oldalamra fordulni, hogy ne fulladjak meg, de akkor a szél ismét belekapott a hátizsákba ...  Néhány méterrel lejjebb láttam, ahogy egyik túratársam is földrekerült, kivárva míg a széllökés elmúlik...Feljebb másik túratársam Szása-val együtt küzdött a szél ellen ... Szidtam magam, hogy a jégcsákányom lennt hagytam a 2-es táborban. Ez a balgaság most akár az életembe is kerülhetett volna és az oktatóm tuti nem lenne most büszke rám...

Amint a széllökés alábbhagyott gyorsan folytattuk az ereszkedést lefelé ... de hamarosan újabb széllökés jött, ekkor már automatikusan kuporodtunk, lapultunk a hóra... Alig vártam, hogy elérjük a laposabb gerincet, ott már elővettem a telefonom és sikerült megörökíteni egy kisebb széllökést, amint hordja a havat körülöttünk. Gyönyörű látvány volt, ahogy állunk a felhőben, mellettünk látszik, ahogy a szél felkapja, viszi magával az apró hókristályok tömkelegét. Ilyet eddig csak filmekben láttam, ezt átélni ... fenomenális élmény volt :-)

A videót itt láthatjátok: Lenin Video 2

Bő másfél óra alatt elértük a kettes tábort, ahol Zsuzsa és Gábor már készülődött a másnapi mászásra. Ledobáltuk azokat a felszereléseket, amikre lentebb már biztosan nem lesz szükségünk, beraktuk az itt maradt dolgainkhoz a raktársátorba, összekötözködtünk a gleccseren való menethez. Kis pihenő után, jó szerencsét kívánva az ittmaradottaknak, elindultunk lefelé az 1-es táborba.

Nem sokkal délután egy óra után meg is érkeztünk, és én teljes menetfelszerelésben, úgy, ahogy voltam bakancsban, beülőben, karabínerekkel az oldalamon fejjel előre bezuhantam a nekünk kijelölt sátorba... lehet, hogy kicsit elfáradtam? 

Alig hunytam be a szemem, máris szólt Szása, hogy lehet menni ebédelni :-) Az asztalra már előre ki volt készítve a szeletelt görögdinnye, aminek úgy estünk neki, mintha még sosem ettünk volna :-) Nem is kellett már szinte utána csak a leves, a második fogást kihagytam. Ebéd után visszavonultunk a sátrainkba és bebújtunk a hálózsákjainkba pihenni... pár óra múlva arra ébredtem, hogy éhes vagyok. Hiába, a dinnye levessel gyorsan odalett, így előkerült egy kis "hazai" kolbász és kenyér nem lévén, kétszersültet ropogtattam hozzá :-)

Most itt maradunk 2-3 napig, amíg kipihenjük magunkat, feltöltődünk és utána nekivágunk újra a 2-es, majd a 3-as tábornak ... végül jöhet a "summit", a csúcs :-) A kifüggesztett időjárás előrejelzés szerint az elkövetkezendő napokra ideális időjárás várható :-)

Most már nincs más dolgunk, mint kivárni a megfelelő időjárásablakot :-) és szurkolni azoknak, akik fennt vannak a hegyen ...

08.11. 3-as tábor 6100 méteren

Az éjszakai széllel hó is érkezett, közel 10 centi esett, amit a sátor biztonságában vészeltünk át. Hajnalban, 4 körül ébredtem, vártam egy picit, hogy csendesedjen a szél és kimentem elvégezni a dolgom. Mire visszaértem újra megerősödve fújt ... gyorsan visszaaludtam.

7 órakor keltünk, addigra a szél elállt, a hó azonban változatlanul szállingózott.. Nagyon szép látvány volt a napfénytől ragyogó csúcs, amikor a fenti szél láttatni engedte.

Szása reggelre 3 tervvel állt elő az szeszélyes időjárás miatt:

1. felmegyünk a 3-as táborba és ott éjszakázunk
2. felmegyünk a 3-as táborba, ott eltöltünk egy kicsi időt és visszajövünk ide, a 2-esbe aludni
3. itt maradunk még egy éjszakát, amíg az időjárás jobb lesz és holnap megyünk fel a 3-asba...

Egy csapat ekkor indult a 3-as táborba fel. Szása megbeszélte velük, hogy 1-2 óra múlva lerádióznak, hogy milyen állapotok uralkodnak fennt, és az információ alapján döntünk a mai napról. Időközben egy mászó megérkezett a fenti táborból, Tőle annyit tudtunk meg, hogy nagyon erős szél fúj a 3-as tábornál. Szása akkor úgy döntött, hogy várunk még egy kicsit, amíg lerádiózik a csapat, addig is megreggeliztünk, átforrósítottuk a vizeket, teákat.

A felszerelésünk egy részét becsomagultuk a hátizsákokba, azt felvisszük magunkkal, a maradékot pedig itt hagytuk egy "raktársátorba". 

Szerencsére a napi tervből az első verzió lépett életbe, így fél 11-kor végre elindultunk felfelé. A hátizsákban sok minden nem maradt, csak egy éjszaka eltöltésére készültünk fel. A teljesség igénye nélkül: a hálózsák, matracok, izolációs fólia, a vastag pehelykabát, a vékony pehely, héjkabát-, és nadrág, plusz egy réteg aláöltözet a vastagabb fajtából, főzőedény havat olvasztani, főzőfej, 2 gázpalack, némi élelem és víz. 

A táborból egy sziklás, köves, most hóval borított meredeken indultunk el felfelé, akkor fel-feltekingetve a 3-as irányába azt hittem, hogy ez lesz a legnehezebb szakasz. Tévedtem. A meredeket egy lágyan emelkedő, lapos gerincrész követte, ahol még jól is esett a járás :-) Ennek a vége egy durván emelkedő hegyoldal lett, ahol 400 méteres szinteltérést kellett leküzdenünk, igen rövid távon ... a hegyoldal aljából az előttünk járók már csak aprócska pontoknak látszódtak. 

Rövid pihenő után nekilódultunk, de nagyon lassan haladtunk. Mozgásunkat a korábban leesett hó is nehezítette, sokszor egy lépéssel inkább 20-30 centit csúsztunk lefelé, mintsem feljebb haladtunk volna ... Annak ellenére, hogy folyamatosan mozogtunk felfelé, itt már én is nagyon fáztam, előkerült a hálózsákból a polár tetejére a kispehely és a kezemre a vastagabb kesztyű is. 

Az "utat" színes, műanyag karókkal jelezték, aminek a végén piros zászlócskát lengetett a szél, a cél mindig a következő karó elérése volt ... de azok a karók nem akartak elfogyni ... Mármár azt hittem, hogy hamarosan feérek, amikor néhány lépéssel előttem megláttam egy vastagon beöltözött mászót. Amikor odaértem hozzá, bátorításképpen csak annyit mondott, hogy "még 40 méter!". Én pedig boldog voltam, hogy mindjárt ott vagyok .... csak az a 40 méter ... az nem távolság volt, hanem szint ... Üvöltöttem magamban a fáradtságtól, a kimerültségtől ... és dühtől, hogy már megint mi a fenét keresek itt???? Amikor otthon is lehetnék vagy valami tengerparton, a homokban sütkérezve ... Hogy én nem vagyok normális!!! 

Addig dünnyögtem, amíg végül meglett az a fránya 40 méter felfelé, és szó szerint beszédelegtem a sátrak közé. Addigra a szél is felerősödött és folyamatosan hordta a porhavat. Szása rábökött egy kicsi, narancssárga, kétszemélyes sátorra. Ez lesz a mai szállásunk.

Kapkodva vettem a levegőt, ziháltam az éltető oxigén után, de tudtam, hogy itt sokkal kevesebbel kell beérnem. A fejem addigra már rettentően fájt és minden vágyam az volt, hogy ihassak végre valami forrót.  

Próbáltam gyorsan bedobálni a cuccomat a sátorba, a mozgás azonban inkább a lajhár sebességére hasonlított ... minél gyorsabban akartam bármit is tenni, levegő utáni kapkodás lett belőle ...

Beágyaztunk a kicsi sátorba ketten - a szokásos izolációs fólia, matracalátét, matrac, hálózsák rétegben - és pihegtünk egy picit. Szása közben forró teát hozott, hogy át tudjunk melegedni. Megmelengettem a pulzoximetert, megmértem a véroxigénszintemet és az értéket látva, már tudtam, hogy miért fáj a fejem. Ráadásul ma egész nap alig ittunk folyadékot.

Kis pihenés után előkerült a főzőszett és a sátor közeléből havat próbáltam szedni, amennyire a karom kiért az "ajtón", miközben a szél rángatta a sátor külső rétegét. Ezt a műveletet Szása szakította félbe, aki felajánlotta, hogy hoz nekünk havat egy nylonban ... kikerestem a hálózsákom zacskóját és a kezébe nyomtam. Hamarosan visszatért egy lapátnyi hóval és végre hozzáláthattunk a víz készítéséhez.

A hóolvasztás mestersége nem is olyan egyszerű! Először vizet kell tenni az edénybe, abba kerülhet bele apródonként a hó, míg megolvad. Utána már csak türelmesen ki kell várni, hogy az így elkészült hólé "felforrjon". Ebben a magasságban (6100m) a légnyomás már nagyon alacsony, 478 hPa-t mértem. Itt kb 70-80 fokon forr a víz, amiben a baktériumok még nem pusztulnak el, ezért fertőtlenítő tablettát tettünk minden flakonunkba. Ez a víz nem tartalmaz semmilyen ásványi anyagot, ezért izotóniás italport is kevertünk abba a vízbe, amiből inni szerettünk volna.

Este fél 10 lett, mire végre minden üres flakonunkat, termoszunkat feltöltöttük és nekiláttunk a vacsorának. Már semmi kedvem nem volt enni ... fáradt voltam, nyűgös, aludni akartam. De tudtam, hogy MUSZÁJ ennem és innom ahhoz, hogy az éjszaka nyugodtan, pihentetően teljen el ... Magamba gyűrtem nagy nehezen a "forró" vízzel elkészített zabpelyhemet, amibe még belekerült némi szárított gyümölcs és tejpor.

Elpakolásztuk a feleslegessé vált főzőedényt, a bakancsokat belülre raktuk és próbáltuk álomba ringatni magunkat ...

 08.10. Az első éjszaka 5300 méter felett

Hajnali fél 3 van ... nem tudok tovább nyugton maradni a hálózsákban, fészkelődésemre Angi is felriad. Nyugtalan éjszakája volt mindkettőnknek, egyikőnk sem tudott pihenni rendesen. 

Az étkezősátorban 3 órakor még sötét volt, de a személyzet már készítette a reggelinket. Lecsó készült tojással, aminek én nagyon örültem ... végre nem zabkásával kellett kínozni magam, hanem olyat ehettem, amit még ráadásul szeretek is.

4 órakor elindultunk felfelé a 2-es táborba. Utunk a tábortól majdnem 2 kilóméterre levő gleccserre vitt. Ott, ahol a gleccser meredeken emelkedni kezdett, megálltunk és az addig a hátizsákokon vitt hágóvasakat felszereltük a bakancsokra. Előkerült Szása zsákjából a kötél is, összekötözködtünk partyba és nagyon óvatosan, a sötétben fejlámpáinkkal megvilágítva a jeget elindultunk felfelé. A fejlámpák fényénél az utunkat keresztező kisebb-nagyobb hasadékokat kerülgetve lassan haladtunk.

Mire felkelt a nap, mi már kétórája úton voltunk. Nagyon meredeken emelkedett a hóban kitaposott út, nehezen haladtunk a súlyos zsákok miatt.  A felkelő nap fénye elől napszemüvegeink lencséje mögé menekültünk, 50 faktoros napkrémmel fedtük be a ruhák alól kilátszódó testrészeinket. Ugyan nem volt meleg, de a fehér hóról visszaverődő UV sugárzás pillanatok alatt megégetheti védelem nélkül maradó bőrünket. Ahogyan haladtunk felfelé a meredek platón, egyre több ruha került le rólunk, míg már csak a vékony gyapjú aláöltözet maradt. 

A hasadékokkal bőven tarkított útvonalon lassan, lépésről-lépésre haladtunk. Már-már reménytelen távolba veszett a tábor, amikor egy hatalmas szikla tövében megpillantottuk az aprócska, színes sátrakat. Már csak egy órányira voltunk tőle és az "út" is már enyhébben emelkedett, mégis járásunk inkább vánszorgásra hasonlított már ... mire odaértünk a 2-es táborba, több, mint 9 órát töltöttünk el a feljutással.

Szása a legjobb sátrat nézte ki nekünk, ezért a "komfortért" még 30 métert kellett felfelé küzdenünk a súlyos hátizsákkal a vállunkon. Próbáltunk "gyorsan" mozogni, ami egyre nehezebben ment mind az oxigénhiány, mind a teher miatt. A tábor köves részén ledobáltuk a zsákokat, kikötöttük magunkat a party-ból és megszabadítottuk bakancsainkat a hágóvastól. "Így talán könnyebb lesz eljutnom a sátorig" - gondoltam magamban, majd az ezt követő harmadik lépésnél egy hatalmasat estem ... nem számítottam arra, hogy az apró kövek jeget takarnak, aminek a felszíne a napsugárzás miatt megolvadt és az apró kövekre taposva csúszóssá is vált. Lerogytam a földre és kínomban csak vihogni tudtam ... Szása ezt látva odarohant, hogy minden rendben van-e, megütöttem-e magam. Megnyugtattam, hogy semmi bajom nincs, csak kicsit elfáradtam ...

Szép, zöld sátrat kaptunk, 3 személyeset. Kibányásztuk az izolációs fóliáinkat, és először azokat terítettem be a sátor aljába, ahol az alacsonyabban fekvő részen állt egy kisebb tócsa már. Abban bíztam, hogy ha oda helyezem a súlyosabb dolgokat, amik nem tudnak átázni, akkor megússzuk a holmijaink felvizesedését ... Az izolációs fóliára kerültek az addig tekercsben, a hátizsákokon pihenő matracalátétek, majd bedobáltuk a hátizsákjainkat.

Mielőtt hozzáláttunk volna a magunkkal hozott zacskós ételekből valami vacsoraféle készítésének, felfújható matracainkra megágyaztunk és egy picit pihentünk ... volna ... ha eltudtuk volna dönteni, hogy inkább fáradtabbak vagy éhesebbek vagyunk :-) A jelszó, hogy inkább aludjunk, mert úgy nem érezzük, hogy éhesek vagyunk! most nem játszott, ettünk néhány falatot, majd becsomagoltuk magunkat a hálózsákokba. Fura volt, hogy ezt, az anyukámtól hallott mondást nemcsak az Alföldön ismerik :-)

Félórányi pihenés után Szása ébresztett minket, elkérte az üres termoszokat, műanyag palackjainkat és a közeli forrásból vizet hozott nekünk. Nagyon szerencsések voltunk, hogy nem nekünk kellett felkutatni a forrást, bár Zsuzsáék korábban elmagyarázták, hogy hol találjuk meg.

Elővettük mindkét főzőszettünket, és beindult a "konyha" a sátor ajtajában. Igen komoly logisztika volt, mire kitaláltuk, hogy ki hol foglaljon helyet ehhez az attrakcióhoz, ki fogja az edény fülét, ki öntse a felforralt vizet az edényből a kicsi szájú műanyag palackokba ... a vége az lett, hogy közbeiktattunk egy nagyobb, szélesebb szájú termoszt az ide-oda öntögetéshez, hogy minél kevesebb víz vesszen kárba a melléöntés miatt :-) 

Közel 3 óra alatt forraltuk fel 6 liternyi vizünket, már teljes volt a hadművelet koreográfiája :-) A palackok nagyobb része polárba bugyolálva melegítette a hálózsákokat, a többiből tea, leves készült.

A hátizsákokat a sátor két oldalára pakoltuk, hogy védve legyünk a hidegtől. A bakancsokat belülre raktuk, hogy a közelben legyenek, ha valamiért ki kell menni a sátroból. Mi magunk a sátor közepére ágyaztunk. Mire lement a nap, megvacsorázva, átmelegedve adtuk át magunkat az álomnak. 

Kora estére vihar támadt a táborra, hatalmas széllel és havazással. Ebből csak annyit észleltem, hogy a feltámadó szél meg-megrángatta a sátrat, emiatt a sátorbelsőre ráfagyott páránk az arcomba potyogott, néha felriasztva álmomból ... holnap pedig már a 3-as táborban töltjük a következő éjszakát, 6100 méteren ....

 Sep. 8, 2017

08.09. Újra az 1-es táborban

Még este összekészítettük azokat a holmikat, amiket még szerettünk volna felvinni magunkkal. Alig hagytam néhány dolgot itt, szinte csak egy váltóruhát és a "fürdőszobát". Ezekre majd akkor lesz szükség, mielőtt elindulunk hazafelé az Alaptáborból. A gyógyszerkészletet is átnéztem és csak a legfontosabbnak ítélt szereket vettem magamhoz.

Egyik túratársamnál mindenféle gyógyszer volt, alaposan felkészült a hegyre, komplett gyógyszertár lapult a táskájában. Nálam csak az elmúlt két év alatt kitapasztalt, megbízható készítmények voltak kiegészítve a tüdőembólia esetén beadandó injekcióval. Szerencsére erre nem volt szükség, Ő megoldotta ezt fecskendőmentes változatban. Így az oltóanyagot nem is kellett felvinni sem.

Gyors reggeli után immár harmadszor indultunk el ugyanazon az ösvényen felfelé, szinte már csukott szemmel is tudtuk a járást. A 4000 méter fölött eltöltött idő miatt most már érzékelhető volt, hogy jobban bírjuk a tempót, később fáradunk el. Kevesebb pihenővel, hamarabb értünk fel az 1-es táborba, mint pár nappal ezelőtt. A folyón való átjutást is gördülékenyebben oldottuk meg, nem kísérleteztünk azzal, hogy keskenyebb részét keresgéljük a folyónak, hanem inkább alkudtunk a lovas átkelés árából :-)  

Az ebédre kapott leves és húsféle elfogyasztása után mindannyian elvonultunk egy picit pihenni, mert délutánra Szása beígérte nekünk a gyakorlatozást, amit végül nem a gleccseren, hanem a tábor közepén tartott meg nekünk.

Jobb lett volna a gleccseren, mert akkor nem a kíváncsi táborlakók és guid-ok előtt nevettük volna szét az egész gyakorlatot. Pedig mi próbáltunk nagyon komolyak lenni :-) de nem sikerült ... mindenesetre megtanultam a partyba bekötözködés egy vadonatúj formáját, az "orosz módra"-t és bizony bármennyire is ellenkeztünk, Szása hajthatatlan maradt: "Oroszországban úgy kell csinálni, ahogyan az oroszok!" ... Akkor úgy csináljuk, bármennyire is ettől eltérően tanultuk az itthoni tanfolyamokon.

Felkerült a beülőre a mászógép, néhány karabíner, hevederek, a reverso (ereszkedő) és a biztonság kedvéért az összes pruszik. Mindannyian abban bíztunk, hogy nem lesz szükség egyetlen eszközre sem a hegyen, de én is úgy voltam nyugodt, hogy a kezem ügyében tudtam őket. A táborban tartozkodó összes guid már nekünk mutogatott és magyarázott, mire vége lett a "gyakorlatozásnak" :-)  

Időközben előkerült tegnapi új ismerősünk is, Tivadar, később Zsuzsa és Gábor is csatlakozott egy kis beszélgetésre hozzánk. Tivadar igazi "életművész". Néhány hónappal korábban még Kínában élt, mára már Kirgizisztánba költözött, hogy a fővárosban, Bishkekben angol nyelvet tanítson diákoknak. Nem mellesleg Ő így tanul oroszul...

Zsuzsáék még pár napot itt töltenek a táborban pihenésképpen a csúcsmászás megkezdése előtt, Tivadar pedig csatlakozva egy azerbajdzsáni hegymászóhoz holnap, mint mi, indul feljebb az első akklimatizációs körére.

Ma megkaptuk az ételcsomagot, amiből gazdálkodhatunk az elkövetkezendő hetek alatt, csak bízni tudok abban, hogy megfelelő ételféléket válogattam össze...csomagolt sonkát, por alakú burgonyapürét, zacskós zabkását, csokoládét, kétszersültet, datolyát, otthonról hozott magvakkal, kolbásszal és bögrés levessel kiegészítve. Igazából fogalmam sem volt, hogy majd mit is fogok fennt főzni és enni, de arra gondoltam, hogy az otthoni ételekkel nagyon nem lövök mellé, egy biztos, éhen halni nem fogok :-)

Úgy terveztük, hogy holnap felmegyünk a 2-es táborba, ami 5300 m mgasan van, alvás után pedig feljebb megyünk a 3-as táborba 6100 méterre. A következő hajnalban pedig még feljebb tornázzuk magunkat 6400 méterig, mielőtt lejönnénk egymenetben az 1-es táborba. Tehát ennek megfelelően kellett végiggondolni, hogy milyen és mennyi ételnek valót viszek fel magammal, túl a ruházaton és technikai felszereléseken... ez így súlyban is végig-gondolandó volt, mert ha túl nehéz a hátizsák, akkor nagyon lelassulunk a hegyen, ráadásul az oxigén is jóval kevesebb már, mint itthon :-)

Kiderült, hogy jó pénzért porter-szolgálatot vehetünk igénybe, így nem nekünk kell mindent egyszerre felcipelnünk. Így másnap hajnalban a hálózsákom és a nagy pehelykabátom összepréselt állapotban a porterhez került, mert már csak ezek nem fértek bele a hátizsákba. 

Este összepakoltunk mindent, próbálgattuk, emelgettük a hátizsákokat, amik nem lettek könnyűek ... a hágóvasakat ráigazítottam a nagybakancsra, kikészítettem reggelre a ruhát, héjkabátot, héjnadrágot, polárt.

Vacsora után még kértünk forró vizet a palackokba éjszakára és befészkelődtünk a hálózsákjainkba ... ezen az éjszakán az alvás elmaradt ... nem is tudom megmondani, hogy hányszor másztam ki a sátorból, hányszor néztem sóvárogva a holdfénnyel megvilágított csúcs felé ... úgy éreztem, hogy sosem jön el a hajnali 3 óra ... 

 Sep. 7, 2017

08.08. Vissza az Alaptáborba

A tegnap koraesti segélyhívó rádiózásnak a vége az lett, hogy hegyivezetőnk az éjszakát a hegyen töltötte több más giud-al együtt egy 4 fős koreai csapat lementésén fáradozva.

Délelőtt 10 körül még a mentőcsapat nem érkezett le az 1-es táborba, pedig nekünk mára Szása gyakorlatozást írt elő a gleccseren. Mivel nem volt pontos információnk arról, hogy mikor érkeznek le, így kis csapatunk úgy döntött, hogy míg visszaér vezetőnk a mentésből, addig mi "önállósítjuk" magunkat - ha már veszítünk így egy napot, ne veszítsünk többet alapon -, levágtázunk az Alaptáborba lennt maradt felszerelésünkért és azzal még a mai nap folyamán vissza is jövünk.

Az ötletet tett követte, elbúcsúztunk Zsuzsától és Gábortól, hagytunk üzenetet a tábor-vezetőnek és elindultunk az Alaptáborba.

Talán 10 perce lehettünk már az ösvényen, amikor hangos fütyülésre, kiáltozásra figyeltünk fel. Szása volt az, aki miután visszaért a táborba és megkapta az üzenetünket, pihenés nélkül utánunk rohant. Előadtuk tervünket, amit nem helyeselt, egyrészt azért, mert a déli órákra a folyó, amin át kellene kelnünk megárad és veszélyessé teszi az átkelést, másrészt az Alaptáborból még aznapi visszatérést az 1-es táborba túl fárasztónak ítélt meg ahhoz, hogy holnap pihenten tudjuk a trenírozást elkezdeni a gleccseren.

Azt javasolta, hogy menjünk vele vissza az 1-esbe, a hálózsákot vegyük magunkhoz és aludjunk lennt. Majd holnap jöjjünk fel az 1-es táborba korán reggel, hogy még tudjunk pihenni. Egymásra néztünk és visszafordultunk, hogy a víz és az energiaszeletek mellé bekerüljenek a hálózsákok is a majdhogynem üresen tátongó hátizsákokba.

Mire összekaptuk magunkat, Szása is indulásra készen állt. Hiába próbáltuk meggyőzni Őt arról, hogy maradjon, pihenjen, hajthatatlan volt, mindenáron Velünk akart jönni. Hogy nyomatékosítsa bennünk szándékát: "I am yours guid!" (Én vagyok a Ti hegyivezetőtök!) felkiáltással magára kapta hátizsákját és széles mosollyal az arcán túrabotjával az ösvény irányába mutatott... elindultunk mindannyian.

Az oldalmorénán szembejövet mindenféle nemzetiségű hegymászóval találkoztunk. Volt, aki hangosan köszönt, volt, aki csak csendesen, köszönés nékül, fáradtan baktatott tovább ... 

"Jó napot kívánok!" szólt utánunk ékes magyar szólással egy magas fiatalember, miután elhaladt mellettünk ... Majdnem megcsúsztunk a meglepetéstől :-) Először angol köszönés - majd rögtön magyar ... így próbálta Tivadar, külföldre szakadt hazánkfia megtalálni azt a három magyar nőt, akikről az Alaptáborban hallott :-) vagyis minket ...

Gyors bemutatkozás a göröngyös hegyoldalon, örömködés, hogy ismét magyarral találkozunk, kölcsönös megnyugtatás, hogy holnap még látjuk egymást, többet tudunk beszélgetni ... és már loholtunk is lefelé.

Útközben nem sokat kommunikáltunk egymással, helyette kapkodtuk a lábainkat, hogy még eső előtt az Alaptáborba érjünk. Az utolsó kilóméterekben úgy tűnt, mintha szegény vezetőnk járás közben aludna, amin nem csodálkozott egyikőnk se, hosszú és nehéz éjszaka volt mögötte. Annyit sikerült megtudnunk a koreai csapatról, hogy négyőjük közül háromnak igen súlyos fagyási sérülei voltak és emiatt nem mertek egyedül leindulni a 3-as táborból. Csak azt nem értettem az egész történetből, hogy hogyan mertek elindulni vezető nélkül a csúcsra ...

Kerek 3 óra alatt értünk az 1-es táborból az Alaptáborba, éppen amikor beléptünk az étkezősátorba, eleredt az eső.

Bezsákoltuk itthagyott maradék felszerelésünket, majd vacsora után bevackoltuk magunkat jó meleg hálózsákjainkba. Még elalvás előtt hazaüzentem, hogy most már néhány napig biztosan nem leszek elérhető, mert a csúcsmászás előtt már nem jövünk le az Alaptáborba ...

Holnaptól kezdődik a neheze ...

 Sep. 6, 2017

08,07. Második nap az 1.táborban

Ma reggel is hamarabb ébredtem, mint ahogyan az ébresztő szólt volna. Ez már a második éjszaka volt, amit sikerült végigaludnom anélkül, hogy a "természet" többször is közbeszólt volna. Most éjjel csak egyszer, úgy éjfél körül kellett kimennem és a felhőtlen, csillagokkal teleszórt égbolt alatt fenségesen tornyosult a tábor fölé a Lenin. Felemelő érzés volt a tábor csendjében az égbolton felfedezni a Nagy Göncölt ...

A hosszabb alvás ellenére elég gyűrött fejjel másztam ki a sátorból, valószínűleg túl keveset ittam a tegnapi nap folyamán. Pedig kínosan ügyelek az elegendő folyadékbevitelre, még akkor is, ha emiatt sűrűbben kell ellátogatni arra a bizonyos helyre :-) Tavaly tavasszal az Everest trekkingen, éppen a Khala Phattar csúcsmászása előtt tapasztaltam meg, hogy milyen kínokkal jár, ha kevés folyadék kerül a szervezetbe magashegyen. Azt az átvirrasztott éjszakát sohasem fogom elfelejteni... 

Regggelire a szakács poridge-t készített, amit már próbáltam itthon is elkészíteni magamnak, hogy szoktassam hozzá a gyomrom. Eddig úgy gondoltam, hogy simán meg tudom már enni ezt a hol vízben, hol tejben felfőzött zabkását. Most azonban úgy tűnt, hogy ez az elképzelés nem igazán fedi a valóságot. Legutóbbi nepáli túrám alkalmával sem sikerült megszeretni ezt az amúgy egészéges és energiadús ételt. Akkor is és most is csak az egy falat, egy korty módszer bevetésével sikerült legyűrni magamba, annak ellenére, hogy egy kis sárgabarack lekvár a segítségemre volt. 

Fél 10-re már ismét útra készen állt kis csapatunk. A mai terv a Yuhina 5020 méteres csúcsának az elérése. Ma többen indultak megmászni ezt a tábor közelében lévő hegyet, mindannyian a következő napokban a 2-es tábor felé készültek, úgy, ahogyan mi is.

A korábban indulók már csak apró kis pontok voltak a hegy oldalán kanyargó ösvényen, mire mi is elindultunk. Ráértünk, nem siettünk, ma nem volt cél, hogy ebédre visszaérjünk :-) Ma a feladat az volt, hogy összeszokjunk, hogy megtanuljunk együtt mozogni a hegyen. Szása menet közben mutatott egy-két lépést a morzsalékos ösvényen, hogy hogyan tudunk, tudok nagyobb magabiztossággal lépkedni felfelé, mert igencsak próbára tette, lekötötte a figyelmemet minden lépés, amikor azt éreztem, hogy le fogok csusszani a törmeléken. 

A táborhoz közeli "hegy" tetejére érve azt hittük, hogy megérkeztünk. Ránéztem a magasságmérőre és az alig 300 méternyi szintemelkedést mutatott ... A korábban mellettünk elhaladó túrázókkal sem találkoztunk, hogy szembejöttek volna velünk, sőt a korai indulókat sem láttuk magunk körül ... Szása kérdésünkre, hogy hova megyünk, túrabotjával jobb felé, egy jóval magasabb hegy felé intett, hogy oda ... és valóban,ha jobban megnéztem a hegyet, mintha ott mozgott volna a teteje környékén néhány apró, zöld és piros pontocska ...

Jesszusom! Gondoltam magamban, az még nagyon messze van! Átkeltünk egy havas, jeges részen, és elindultunk a kis, színes pontok irányába felfelé. Mire elértünk ide a táborból, lekerültek rólunk a melegebb, vastagabb holmik, és vékony aláöltözőben voltunk. Rólam már konkrétan szakadt a verejték.

Mire felértünk a Yuhina tetejére, igencsak kapkodva szedtem a levegőt... pedig nem rohantunk, szépen együtt mozogtunk, alig-alig álltunk meg pihenni. A sziklás rész végén volt egy kis hóval borított 5-6 méternyi felfelé tartó szakasz, ahova még felmentünk volna. Az addigra már olvadozó havon, annyira csúszott a kis túracipőm talpa, hogy már nem mertem továbbmenni. Szerencsére a többiek is úgy ítélték meg, hogy talán itt már nem csúszkálnánk, így visszafordultunk a kövek felé, ahol találtunk egy klassz kis lapos teraszt. Megszavaztuk a piknik-time-ot :-)

A zsákokból előkerült egy kis tea, némi energiaszelet, meg a reggelinél el nem fogasztott süti. Én próbáltam még húzni egy picit az időt a leindulással - mert még gyűjtöttem magamban a bátorságot, hogy azon a kavicsos, meredek részen el merjek indulni lefelé... fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom kivitelezni, már felfelé és az járt a fejemben, hogy felfelé még csak-csak ... de lefelé?

A megoldást Szása adta :-) Az ösvény melletti kőfolyásos rész felé terelt minket, ahol bemutatta, hogy hogyan lehet itt gyorsan lemenni. Egy lépéssel fél-egy métert lehetett haladni lefelé, ahogy folyt az apróbb, nagyobb kő a lábunkkal együtt. Most én mentem elől, de be kell vallanom, reszketett a gyomrom ... féltem, hogy a kövekkel együtt lecsúszok... azonban teljesen alaptalan volt a félelmem! Túratársaim simán "elnyargaltak" mellettem, nagyon élvezték a csúszkálást, mire leértünk a kőfolyás aljára már én is sajnáltam, hogy csak eddig tartott. Mire ebédidő lett, visszaértünk a táborba.

Ebéd után pihenésképpen egy picit elidőztünk a teherhordó lovaknál, a lányok éppen a sörények fonásával foglalkoztak, amikor magyar szó ütötte meg a fülünket! Egy magyar hölgy, Molnár Zsuzsanna "Hol vagytok magyarok?" kiáltozására lettünk figyelmesek. Annyira jólesett látni, hallani magyar szót a magunkén kívül :-) Mi is hallottuk már lennt az alaptáborban az egyik hegyi vezetőtől, hogy itt valahol van/volt egy magyar hölgy és egy magyar férfi, de nem tudta megmondani, hogy itt vannak-e még, vagy csak voltak már... És itt voltak még :-) Zsuzsa és Gábor ugyanazzal az utazási irodával érkeztek, mint mi, csak néhán nappal korábban. Ők már túl voltak az első akklimatizációs körön a hegyen, és kíváncsian faggatuk Őket a fenti körülményekről. Így tudtuk meg többek között, hogy melyik sátrat ne válasszuk a 2-es táborban, hol találunk ivóvizhez forrást, milyen ételféléket érdemes összeválogatni a következő napokra a high food pack-ból. Azt tudtuk, hogy ellátásunk már nem lesz a hegyen feljebb, ott nekünk kell majd magunknak vizet csinálni a hóból és főzni is ételt, de hogy hogyan válogassuk össze ehhez az ételeket és leginkább miből lehet válogatni, még kérdés volt számunkra. Mindannyian hoztunk otthonról plusszban magunkkal egy-két ételfélét, bögrés levest, zabpelyheket, zacskós trekking ételt. 

Szása a következő napokat úgy tervezte el, hogy holnap gyakorlunk a gleccseren, azután felmegyünk a 2-es táborba, majd a 3-as táborba. Onnan pedig lejövünk vissza ide az 1-es táborba, a következő napon pedig még lejjebb megyünk, az alaptáborba regenerálódni. Néhány nap pihenő után pedig az alaptáborban hagyott maradék felszereléssel együtt visszajövünk ide. És innen indítjuk újra a második kört, aminek a vége a csúcsmászás lesz. 

Itt úgy gondoltam, hogy csak az időjárás lesz a legérzékenyebb pont ... mert míg délután 5 óráig ragyogott a nap, este 7 órára újra szakadt a havas eső.

Ezt a szépen felépített tervet húzta keresztül egy 4 fős koreai csoport segélyhívása, ami miatt a táborban lévő hegyi vezetőknek este 10 órakor el kellett indulniuk a 3-as táborba menteni ...

Sep. 5, 2017

08.06. Camp 1 (4400m)

Egy nagy teremben állok, körülöttem a gyerekeim, a párom, a szüleim. Egyszercsak a félhomályból odalép hozzám sok-sok évvel ezelőtt elhunyt anyai nagyapám, átölel, magához szorít és csak ennyit súg a fülembe: "Vigyázz magadra Kislányom!"

Könnyeimmel küzdve ébredtem ... telefonom még nem jelzett, hogy kelni kellene. Próbáltam pihenni még egy keveset, de nem sikerült. Csendben fészkelődve vártam, hogy megszólaljon végre a telefon, próbáltam Angit nem felébreszteni még.

Ma korábban, hatkor keltünk, hogy technikai felszereléseinket átcsomagoljuk egy nagyobb táskába, mert még este úgy döntöttünk, hogy egybecsomagolva felvitetjük az 1-es táborba. Így fejenként közel 10 kilóval könnyítettünk málháinkon. Még így is majdnem 20 kilóra rúgott a hátizsák súlya, amit az első fordulóban terveztem felcipelni a hátamon. A maradék holmit az Alaptábor egyik raktárába helyeztük, azokat majd a következő menetben felvisszük.

A bőséges reggeli elfogyasztása után 9 körül elindultunk a tegnapról már ismerős ösvényen az 1-es tábor felé. Hátizsákom súlya alatt meg-megroggyant a térdem az első métereken, míg végre hozzászokott a teherhez. Most örültem, hogy az elmúlt hetek során a 20 kilós súlmellényben róttam a lépcsőket órákon át a Könyvelőiroda panelépületében ... azonban a korábbi edzések ellenére nagyon súlyosnak éreztem most a zsákot.

Nehezen lendültem bele az első kilóméterekbe, pedig itt még csak enyhén emelkedett a sztyeppe. 10 körül értünk az első pihenőhelyre, ahol tegnap találkoztunk spanyol orvos barátunkkal. Pihenőnket koreaiak zavarták meg, akik hangoskodásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Néhány közös fotó elkészülte után folytattuk utunkat a meredeken emelkedő, sziklás, köves ösvényen.

Most, súllyal a hátamon sokkal nehezebb volt felfelé menni, de egy kis idő után normalizálódott a pulzusom, megnyugodott a légzésem, sikerült felvennem a szokásos "robot-tempómat", és lassú, folyamatos tempóban elindultunk felfelé. Egyikünk szenvedett ettől, mert Ő inkább a "fussunk előre és pihenjünk egy kicsit, majd fussunk bele újra" tempóhoz szokott hozzá. Szása látva, hogy le-lemaradozgat emiatt, taktikát változtatott és helyettem inkább Ő ment elől, diktálta a sebességet. Kicsit furcsa volt változtatni az eddig megszokott ritmusomon. 

A meredek, vörös földes kaptató után, végre elértük a hágó tetejét, ahonnan átbukva egy kis pihenőt engedélyeztünk magunknak egy gyönyörű, aprócska kék virágokkal telehintett, füves részen.

Gyors pihi után ereszkedni kezdtünk a hágó túloldalán levő nagyon meredek oldalon. Reszkettek a lábaim a súly alatt, ahogy óvatosan lépkedtem az apró köves ösvényen... végig azért imádkoztam, hogy ne csússzon meg a cipőm talpa a morzsalékon, nehogy egy gleccserhasadék alján találjam magam. Szerencsére gyorsan leértünk és jobbra térve hosszú kilóméterek következtek a hol nagyobb, hol kisebb kőfolyásokkal tarkított hegyoldalon.

Úgy délután 1 óra körül már korgott a gyomrom. Hiába ettem tele magam reggel, a szervezetem gyorsan elégette a bevitt kalóriát. Szerencsére nemcsak én éreztem a késztetést arra, hogy legalább egy energiaszeletet magamba tömjek, így egy nagyobb kő mellett ledobáltuk zsákjainkat. Pár falatot ettünk és közben Szásától kérdezősködtünk a hátralévő útról. Nagyon elkenődtünk, amikor Szása közölte velünk, hogy még közel 2 és fél órányira vagyunk a tábortól. Szótlanul egymásra néztünk, felvettük málháinkat és csendesen baktattunk tovább az oldalmorénán.

Hamarosan egy vörös színű, nagyon sebes sodrású gleccserfolyóhoz értünk, ahol 3 lovas várt a túloldalon türelmesen. Először azt hittük várják, hogy átkeljünk a folyón, és a keskeny ösvényen tudjanak visszafelé menni lovaikkal. Tévedtünk. Valóban ránk vártak, de inkább azért, hogy fejenként 5 dollárért cserébe átvigyenek lovaikkal a folyón. Az ajánlat jónak tűnt, mert egyikőnknek sem volt kedve a jéghideg vízen átgázolni. Szása azonban nem értett velünk egyet, inkább átkelési lehetőséget keresett. Zsuzsit azonban nem lehetett eltántorítani, így Őt felsegítette az egyik lovas a háta mögé.

Mi Angival addigra már Szása után eredtünk biztonságos átkelést keresve. Szása két nagyobb követ dobott a folyóba, ahol kicsit keskenyebbé vált a víz, azokon ugrálva a folyó közepén lévő kisebb szigetre még szárazon átjutottunk... innen már kicsit veszélyesebb rész jött, Szása bakancsát a derekára kötötte és a sebes sodrás közé lépett. Sajnos azonban megcsúszott, egyensúlyából kibillent és úszás lett az átkelés vége.

A lovasok egy ideig nézték szerencsétlenkedésünket, majd egyikük a habokon átkelve a segítségünkre sietett. Nem gondolkoztunk tovább a lehetőségeinken Angival, mi is lóval keltünk át.

Újra meredeken felfelé tartott az ösvény, eddigre már hozzászoktam a súlyhoz a hátamon. Mégis megkönnyebbültem, amikor a távolban megpillantottam a sárga sátrakat. Csendben hálát adtam, hogy végre itt vagyunk, bár még bő félóra gyaloglás várt Ránk. 

Negyed 3 volt, amikor holtfáradtan elértük az 1-es tábort. Szása bemutatott minket a tábor-vezetőnek, aki beljebb terelt minket a sátrak közé. Kaptunk szállást, teát, levest, ami most vérré vált. Órámra pillantottam ... 4360 méteren vagyunk, a légnyomás 604 Hpa ... otthon a légnyomás 1015 szokott lenni ... 

Miután bedobáltuk holmijainkat a sátorba, kiültem egy nagy fekete kőre és ámulattal tekintettem a fölénk tornyosuló hegyekre. Olyan volt, mint egy megvalósult álom. Úgy csillogott a jeges, firnes hó a csúcsok alatt, mintha cukormázzal lenne bekenve. Látszott, hogy nagyon erős szél fúj a gerincen, szinte füstölt a hegytető.

Nem győztem betelni a látvánnyal... mindig ugyanazok az érzések kavarognak bennem, amikor ilyet látok ... vajon mi lehet a hegy mögött? Sokszor felmerül bennem, hogy ... ott van vége a világnal és a hegy mögött csak a Jóisten üres papírja hever ... talán ezért is vágyom mindig felfelé a hegy tetejére, hogy gyermeki kíváncsiggal onnan szemügyre vehessem, mi lehet odaát ...

Vacsora előtt a kantin oldalára kifüggesztett időjárás előrejelzést tanulmányozva ledöbbentem. A hétvégére 80 km/órás szelet és -33 fok hőmérsékletet prognosztizált a csúcsra. Eszembe jutott, amit az alaptáborban mondott Szása, amikor emlegette a helyi szelet. Csak remélni tudom, hogy míg itt vagyunk a hegy nekünk csak a szelídebb arcát mutatja ...

08.05. Harmadik nap az Alaptáborban

Reggel csodálatos napsütésre ébredtünk, végre egyetlen felhő sem látszódott az égen :-) Felcsillant a remény szikrája, a túracipőm ma már biztosan száraz lesz! 

A tegnap délutáni séta a magashegyi bakancsban igencsak megviselt, még belegondolni is szörnyű volt, hogy hamarosan éjjel-nappal ebben a bakancsban fogok lenni ...

Gyorsan kiraktam túracipellőmet a sátor elé, hogy minél több napfény érje és mire végeztünk a reggelivel, száraznak lehetett nyilvánítani. Összeszedtük az aznapra való "alapbivakfelszerelést", ami esőkabátból, esőnadrágból, egy polárpulcsiból, fejlámpából, izolációs fóliából, némi harapnivalóból és folyadékból állt, majd az étkezősátor előtt még elfogyasztottunk egy-egy bögre teát sütkérezve a napon, míg Szása is összeszedelőzködött. 

1/2 10 volt, mire végre elindultunk az első "igazi" akklimatizációs túrára :-) az 1-es tábor irányába. Az ösvény egy hatalmas kövekkel teleszórt sztyeppén vezetett át, ahol a fű között megannyi csodálatos virág illatozott. Késztetést éreztem arra, hogy hasra vágjam magam és közeli fotót készítsek egyik kedvencemről, az enciánról a Lenin-csúccsal a háttérben. Így az encián-heggyel sorozatom bővült egy újabb darabbal. Ez a picinyke virág eddig bármerre jártam, mindenhol fellelhető volt: az Alpok hegyei között láttam először, miközben életem első 3000 méter feletti csúcsára, a Grossvenedigerre készültem, találkoztam vele a Kaukázusban, az Elbruszra készülve és tavaly a Himalájában is, a Mera Peak akklimatizációs köreinél ... és most itt, a Pamírban ... Ugye milyen hihetetlen??? 

Az első pihenőnél néhány férfiból álló csapat készülődött a továbbhaladásra, amikor ismerős arc köszönt Ránk ... a döbbenettől földbegyökerezett a lábam és hirtelen nem tudtam megszólalni sem.

Az a spanyol orvos köszönt Ránk, akivel tavaly Nepálban a Mera Peak-en másztunk együtt és az Island Peak alaptáborában is összefutottunk. Ő volt az, aki a szálláson egy villával bökdöste fagyott lábujjamat, hogy érzek-e vele bármit is ... nem éreztem és ez akkor erősen megviselt. Érzéketlen lábujjal sem a gyaloglás, sem a mászás a köveken, sziklákon nem volt túl biztonságos és ez bizony sokat nyomott a latba, amikor félbe kellett szakítanom az Island Peak mászását.

Rövid pihenő után, mi is nekiveselkedtünk az előttünk álló, innen már meredeken emelkedő, köves, morzsalékos ösvénynek, ami az előző napok esős időjárása miatt csúszóssá, sárossá változott. Mi a rövidebb, de meredeken emelkedő szakaszt választottuk - miért is nem  a könyebbet? :-) - ahol cikk-cakkban haladtunk szép, lassú tempóban felfelé, szót fogadva Szása SLOWLY! felkiáltásainak... kb egy óra múlva felértünk a 4200 méter magas hágó legmagasabb pontjára, ahonnan elégedetten tekintettünk körbe. Elénk tárult a hágón túli világ, ami a Lenin csúcsához vezető gleccserfolyam alsó, olvadozó, hasadékokkal teletűzdelt része volt ... nem győztem betelni a látvánnyal ... 

Bámulatomból Szása szakított ki ... irány visszafelé, mert lunch-time jön. Iszonyatos tempót (a csúszós részeken én gyök2-vel) diktálva elindultunk visszafelé az Alaptáborba, hogy ebédre visszaérjünk...

Visszafelé ismét megálltunk néhány percre a sziklás rész végénél, ahol idefele jövet, mintha hagymaszárakat láttam volna ... Jól láttam :-) Itt a Pamírban is van HAGYMA!!! Muszáj volt néhány szálat feltépnem még akkor is, ha hegyi vezetőnk rosszalló pillantásokat lövellt Felém a természet eme megrongálása miatt ... hmmm igen, kifejezetten hagymaszaga volt a feltépett szálaknak és nekem már össze is csordult a nyál a számban, mert elképzeltem, hogy márpedig én ma vacsorára a magammal hozott kolbászt fogom enni a pamíri hagymával ... és innentől már én is kapkodtam a lábaimat, hogy minél előbb megvalósíthassam víziómat ... 

A nagy rohanás közben azért meg-megálltunk fotózni mormotákat, eddig sosem látott madarakat, növényeket. A sztyeppés részre érve a lányok lemaradtak egy picit, így Szása-val ketten baktattunk tovább. A csendet Szása törte meg, kérdezgetni kezdett, hogy mit sportolok. Lányos zavaromban először rávágtam, hogy semmit, mert hiányos angol tudásommal nem akartam "leégni". Szása nem hagyta annyiban :-) és visszakérdezett, hogy akkor miért vagyok itt? Muszáj volt összeszednem magam és nem túl őszinte mosollyal, de bevallottam, hogy kettlebel edzésekre járok, mellette pedig kerékpározok. Furcsa mód, orosz létére nem ismerte ezt a sportot, de miután mutattam egy-két mozdulatot belőle, azonnal tudta, hogy miről beszélek :-) Kérdezte, hogy miért szedtem fel a hagymát, mert nem értette. Ekkor próbáltam elmagyarázni, hogy ahonnan én jöttem, ott az emberek, sőt a szüleim is hasonló zöldséget termelnek és ebből élnek. Innen már nem volt rosszalló tekintet a természetrongálás miatt. 

Közben a lányok is utolértek minket és hangos nevetésünk suta angolos próbálkozásaim miatt belengte a sztyeppét. Fáradtan, kipirult arccal értünk vissza sátrainkhoz.

Vacsoránál izgatottan néztük azokat a mászólkat, akik ma értek le a felsőbb táborokból. Arcukat megégette a nap, mozgásukon látszott a fáradtság. A táborvezető csendet kért, és néhány papírlapot húzott elő. Feszülten figyeltük, hogy mi történik ... ekkor egyenként, nevükön szólítva a mászókat gratulált a sikeres csúcsmászáshoz és egy oklevelet és medált adott át. Összeszorult szívvel, könnyekkel a szemünkben csodáltuk ezeket a hősöket. Megcsinálták! 

Vacsora után Szása odajött hozzánk és kérte, hogy holnapra rakjuk össze a felszerelésünket, mert elkezdődik a kaland ... elindulunk felfelé az 1-es táborba!

Visszaérve a sátorba remegő gyomorral dobáltam szét a nagyzsákból holmijaimat, mintha most másznék először ... igen ... most mászok először ilyen magasra :-) próbáltam összeszedni azokat a felszereléseket, amikre vélhetően szükségem lesz az elkövetkező 5-6 napban. Mire bepakoltam mindent a 70 literes zsákba, megnyugodtam. Kiterítettem hálózsákomat, belebújtam és pillanatok alatt álomba szenderültem ...

Sep. 3, 2017

08.04. Második nap az Alaptáborban

Már jó ideje jelzett az ébresztő a telefonomon, mire kibányásztam a hálózsák mélyéről. Reggel 7 óra volt. Még egy kis lustálkodás, majd cicafürdés a magammal hozott és a hálózsákban melegen tartott nedves törlőkendőkkel ...  8 óra tájban hangos kolompolásra lettünk figyelmesek, ami a konyhasátor előtti jurta mellől hallatszott. A szakács jelezte a táborlakóknak, hogy elkészült a terülj-terülj asztalka, lehet menni reggelizni. 

Kikerekedett a szemünk, amikor megláttuk a büféasztalon a kínálatot ... bármelyik szállodának dícséretére vált volna az, amit nekünk feltáltaltak :-)

Reggeli után Szása átnézte a technikai felszerelésünket és úgy tűnt, elégedett volt a cuccainkkal. Majd a kisebb hátizsákba beleraktuk az "alap bivakfelszerelésünket" és a közeli dombok felé indultunk. A mai napra kisebb akklimatizációs túrát terveztünk, hogy szokjuk a magasságot és a kevesebb oxigént, azonban nem kalkuláltuk bele a hirtelen nyakunkba zúduló jeges esőt. Egy, az alaptábor mellett felépített orosz szauna épületének a biztonságába húzódtunk az eső elől és csendesen beszélgetve vártuk türelmesen, hogy csendesedjen ... közben előkerültek a zsákokból a héjkabátok és a héjnadrágok. Kis idő elteltével, megelégelve a várakozást, nekilódultunk újra a domboknak, mit sem törődve a szűnni nem akaró égi áldással.

Első "pihenőnk" az alaptáborral szembeni dombon tartottuk, ahol 5 hegymászónő sírja található. Ők a Lenin csúcs mászásakor szenvedtek balesetet, és nyolcuk közül öt mászó holttestét sikerült itt végső nyugalomra helyezni. Odébb néhány amerikai és német mászó síremlékét látogattuk meg, majd egy közeli dombon két orosz katona sírjánál töltöttünk el pár percet.

Az időjárás nem nagyon akart kedvezőbb lenni, így úgy döntöttünk, hogy folytatjuk megkezdett túránkat. Pár kilóméter megtétele után tiszteletünket tettük az 1990-es évek elején történt tragikus lavinabaleset áldozatainak emlékművénél.

Mire visszaértünk az alaptáborba a felhők elvonultak és csodálatosan sütött a nap.  Útközben azonban a jeges eső és a szél igencsak próbára tette bakancsainkat, az én bakancsomból ki lehetett már önteni a vizet. Csak remélni tudtam, hogy valaha száraz lesz ... 

Forró levessel vártak már minket vissza, és ebéd után bevonultunk sátrainkba. A sátorban a levegő a napsütés miatt felmelegedett annyira, hogy esélyt láttunk nedves, ázott ruháink száradására. Örömünk nem tartott sokáig, mert újra felhők vonultak ki a hegyek mögül és eleredt az eső...

Délután 5 körül végre újra nekiindulhattunk felfedezni az alaptábor mögötti dombokat, melyek között apró tavacskák bújtak meg. A dombokon a nap utolsó sugarai előcsalogatták a mormotákat, akik hangos füttyögéssel adták társaik tudtára, hogy idegenek közelednek. A tavak felszínén visszatükröződtek a közeli hegyek, gyönyörű látványban részesítve mindannyiónkat. Felfedeztem néhány, az Alpokból ismerős növényt, mint az enciánt és a havasi gyopárt... hihetetlen volt ennyi havasi gyopárt telepekben látni :-)

Vacsora után még gyönyörködtünk egy picit a lemenő nap fényével megvilágított Lenin csúcsban, végre láthattuk Őt felhők nélkül ... csak álltunk és csodáltuk ezt a hatalmas hegyet és csendben mindannyian arról ábrándoztunk, hogy ott állunk, fennt, a tetején ... de addig még nagyon sok tennivalónk van ...

Lefekvés előtt még kértünk forró vizet palackjainkba, hogy előmelegítsük hálózsákjainkat, gyors üzenet a családoknak, és a barátoknak ... holnap reggel pedig irány a hágó, a következő akklimatizációs túra 4000 méter fölé... 

Sep. 2, 2017

08.03. Ashik-Tash Base Camp 3500 m

Szakadó esőben érkeztünk meg az Ashik-Tash Base Camp-be. Nehezünkre esett kimozdulni a meleg buszból a jeges, hideg esőbe, de szerencsére Szása, a guid-unk, gyors bemutatkozás után sátrainkba terelt mindannyiónkat.

Mire feleszméltünk, hogy hol is vagyunk, csomagjaink már mellettünk hevertek a sátrak előterében. Az alaptábor személyzete villámgyorsan intézkedett, nekünk már csak ki kellett vennünk a legvízálóbb ruháinkat a pakkból, hogy azután az étkezősátorban folytassuk a bemutatkozást.

Szása már forró teával és egy tolmáccsal várt minket. A bemutatkozást Ő kezdte, szeretett volna mielőbb túl lenni a protokollon. Beszélt ugyan angolul, de szererencsére legalább olyan nehezen,mint én :-) így megpróbáltuk félszavakból is megérteni egymást ... mert, mint kiderült a tolmácsnak sem volt túl nagy az angol szókészlete :-)   

Kérdezgetett a korábbi mászásainkról és amikor szóba jött a Mera Peak (6475m), csendesen megjegyezte, hogy itt elérni a 6000 métert, kicsit "nehezebb" lesz, mint Nepálban. Kíváncsian érdeklődtünk, hogy mire gondol. Elmesélte, hogy járt a Merán és szerinte mivel a Himalája délebbre van, másik szélességi körön, könnyebb elérni a 6000-es magasságot, mint itt,a Pamírban. Más a hegyek légköre, alacsonyabb a légnyomás és még kismillió eltérés van a két hegység között. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy az időjárás sokkal változékonyabb, kevésbé kiszámítható, mint a Himalájában.

Beszélgetésünknek a vacsora ideje vetett véget, Szása elvonult a személyzet részére fenntartott étkező irányába és a konyhalányok vették át az uralmat az étkezősátorban. Kedvesen és mosolygó arccal szervírozták a vacsorát, ami főtt tészta volt marhahúsgombóccal. Túratársaim kihagyták a húsgombócot, annak bizarr látványa miatt, én azonban magamba tömtem az egészet, mert nagyon éhes voltam. 

Vacsora után egyik túratársam életre keltette az otthonról hozott telefont az itteni SIM-kártyával, így lehetőség termett arra, hogy az otthoniaknak megnyugtató üzenetet küldhessek... és ez addig maradt meg lehetőségnek, amíg az alaptáborban töltöttük időnket. Feljebb már sajnos sem telefon,sem wifi nem volt elérhető ...

Miután visszatértünk sátrainkba, előkerültek a hálózsákok és megpróbáltuk az első éjszakánkat alvással tölteni. Az egész napos utazás, jeges esős érkezés után, jólesett bebújni a pehellyel bélelt, forró vizes palackkal felmelegített hálózsákba :-) 

Jul. 29, 2017

Az előkészületek

Csupán három hónap telt el azóta, hogy Angival kitaláltuk, elkísérjük Zsuzsit a Leninre. Lázas szervezkedés, repülőjegy kergetés vette kezdetét. Találtunk magyar irodát, aki segített volna eljutnunk, de azután mégis egy kirgiz cég, az AkSaitravel mellett döntöttünk ...

Véglegesítettük az indulás napját, augusztus első napjára tettük a repülőút kezdetét.

Hárman háromféleképpen készültünk a fizikai és szellemi megpróbáltatásokra. Angi esküdött a 10-20-30 fordulós lépcsőházi fordulókra és a hosszú-hosszú túrákra a Pest környéki hegyekbe, Zsuzsi 10-15 kilómétereket futott és heti 2-3 alkalommal meglátogatta az edzőtermet, ahol súlyzós gyakorlatokkal próbálta emelni erőnlétét.

Nekem, alföldinek, akinek nem jutott 150 kilóméteren belül egyetlen hegy sem a vakondtúráson kívül, mást módszert kellett kifejlesztenem az elmúlt 2 év alatt. Azonban az idei évben mégis változtatni kényszerültem,  mert két hónappal ezelőtt a jobb térdem megálljra parancsolt. 

Éppen akkor vált kérdésessé az erőnléti edzés következő fázisa, amikor már fejben is ott voltam, hogy kezdhetem a súlymellényes edzéseket. Nah, ennek bő két hétre búcsút inthettem, sőt, szigorú fekvésre, pihentetésre lettem kárhoztatva.

A kéthetes kényszerpihenő után, nagyon nehéz volt újrakezdeni az edzéseket, féltem, hogy a térdem nem fogja bírni. Edzőm, Wéber Nóri azonban okosan építette fel a heti 3 alkalmas találkozásainkat, kezdetben kímélve a térdizületeimet, mégis alapos izzadásra vett rá minden alkalommal. Szerencsémre megunt mounten bike-ját elörökölhettem és az edzéseinket kiegészíthettem futás helyett - kímélve a térdeimet, tekeréssel.

Néhány alkalom után belecsaphattunk a keményebb, térdet, lábat nem kímélő felkészülésbe, ami az indulás előttre heti 5 alkalom bringázással lett megspékelve. Az is eleinte csak a Makó-Apátfalva-Makó, azóta már csukott szemmel is végigtekerhető, soha meg nem unható 18 kilóméterrel kezdődött, majd vérszemet kapva egyre nagyobb távokra merészkedtem. Ezeken a tekeréseken néha elkísért Ferencem is - amikor ideje engedte - és folyamatosan figyelte fejlődésem. 

Ferencemmel - aki sporthorgász- néhány alkalommal, hajnali indulás után Forráskúton találkoztunk, ahova Ő autóval, én bringával mentem. Az első alkalommal nem volt őszinte a mosolyom, amikor végre a Horgásztóhoz értem és bizony másnap nem nagyon kellett eröltetni a lábedzéseket :-)

Így történt, hogy az elmúlt hetekben a heti 3 edzésből heti 6 nap edzés, a csak reggeli alkalmak mellé a délutáni mozgások is betársultak. 

Szerencsére sikerült a felkészülési idő alatt eljutni többször is nagyobb túrákra, kétszer a Pilisbe - ahol osztálykiránduláson lévő makói kisiskolásokkal is találkoztam :-) sőt! A Radnai-havasokba is, ahol egyik példaképemmel Varga Csaba nagyváradi hegymászóval is sokat beszélgethettem a felkészülésről, a felszerelésről. Ellátott sok jótanáccsal, amit majd igyekszek a hegyen alkalmazni :-)

Az indulás előtti utolsó hónapra az erőnléti edzés, bringázás mellett felkerülhetett végre a 20 kilós súlymellény is :-)

A Könyvelőiroda, ahol dolgozom, egy ötemeletes panelépület első emeletén van. Jó ötletnek tűnt munka előtt kerülni néhány kanyart az ötödik emeletig a súlymellényben... az első alkalommal mindjárt 20 kanyarra sikeredett a vadiúj  La Sportiva G2 magashegyi bakancsomban. Az volt az első és a mai napig is az utolsó próbálkozás a lépcsőzésre a G2-ben :-) mivel a  magashegyi bakancs talpa egyáltalán nem hajlik, így megszenvedtem rendesen a fordulókat. 

A következő lépcsőházi edzéseket már inkább a trekkingcipőmben tettem meg, nem kevés mosolyt, néha hol szörnyülködő, hol együttérző arckifejezést csalva az ottlakók arcára. Igyekeztem nem túl hangosan fel-, és ledübörögni a panelban, miközben a pulzusom hol az egekbe szállt, hol az alagsor mélyére kúszott, attól függően, hogy az ötödik emelet utolsó fokain próbáltam feljutni vagy az alagsor hűvös, dohos levegőjét szívtam éppen. Minden kanyarban megszámoltam a lépcsőket - 98 db - jobb ötletem nem volt a figyelmem elvonására :-)

És így szépen, nagyon lassan eljött végre július utolsó hete ... a felszerelés kiegészült néhány új darabbal, a hálózsák kapott plusz pelyheket, hogy ne fázzak majd benne ... és most már nagyon izgatottan várom az augusztus 1-ét, hogy végre elindulhassak a Pamírba, életem első 7000 méter feletti magasságú - Istenem még leírni is félelmetes :-) hegye, a Lenin-csúcs megmászásának.

Bízom abban, hogy a rengeteg felkészülés, edzés, letekert kilóméter nem volt hiábavaló, és a HEGY kegyes lesz Hozzánk, a három muskétáslányhoz. Remélem megengedi, hogy a csúcskövére helyezett Lenin szobor fejét, ha csak egy pillanatra is, de megérinthessük ... azután pedig az út második felét, a lejövetelt szerencsésen megtéve, az alaptáborba érve, fellélegezve és egymást átölelve elmondhatjuk:  MEGCSINÁLTUK!

Jul. 28, 2017

A felszerelés