09.28. A csúcsnap - 1.rész

Éjjel 11 van. Erősen fúj a szél, a sátorponyva alatt nem sok meleg maradt nekünk. Forgolódtam, az éjjel magamba öntött tea dolgozott… Vártam még egy keveset, de a hólyagom kizavart. Mire kinyitottam a pehelyruha hátsó zippzárját, az ujjaim teljesen elgémberedtek a hideg szélben. Gyorsan elvégeztem a dolgom és kapkodva menekültem vissza a hálózsák melegébe. Mire újra átmelegedtem, már kelni kellett, idő volt.

Reggelire ismét champa porridge, kérdés nélkül tömtem magamba az édes, agyoncukrozott zabkását. Most minden falat kellett, hosszú nap előtt álltunk. Csendesen öltözködtünk, készülődtünk. Majd fellebbentettük a sátorlapot és kiléptünk a csillagok alá.

A négyes tábor már régóta zajongott, mindenki, aki élt és mozgott, készülődőtt. Ránk ragadt a többiek izgatottsága és dermedt ujjainkkal felcsatoltuk a hágóvasakat a bakancsokra. Jól meghúztuk őket, hogy biztosan tartsanak. A hátizsákokat még bent a sátorban kiürítettük, csak egy oxigénpalack maszkkal, energiaszeletek és egy termosz forró tea került bele. Mire sherpáink elkészültek, mi is készen álltunk az indulásra.

Sokan már tizenegy óra körül elindultak, lassan, fejlámpáiktól fénylő kígyózó sorban haladtak felfelé. A magasságmérőm ellenőriztem: 7406 méteren vagyunk. Tenji intett, induljunk.  Fél 2-őt mutatott az óra, mi pedig lassú, egyenletes lépteken megkezdtük a csúcsmászást. Kétszáz méternyi szint megtétele után azt éreztem, hogy túl lassan haladunk, ráadásul a lábujjaim rettenetesen fáztak. Tudtam, hogy mozgatnom kell a bakancsban őket, hogy ne járjak úgy, mint pár éve a Mera Peak-en …

Tenji látva, hogy meg-megállok, immáron sokadszor ajánlotta fel, hogy használjam az oxigént, amit a hátamon cipeltem felfelé. Makacsok voltunk mindketten, mindenképpen pótlólagos oxigén használata nélkül terveztük a mai napot. Tenji próbálkozott: gyorsabbak leszünk, és nem fogunk fázni, ha használjuk, higgyek neki! Legalább próbáljuk meg!

Hagytam magam rábeszélni, egy próbát megér … Tenji segítségével felkerült az arcomra az oxigénmaszk és néhány mélyebb lélegzetvétel után éreztem, ahogyan az éltető oxigén átjárta a sejtjeimet. A légzésem lelassult, már nem kapkodtam a levegőt, az izmaim erőre kaptak, a lábujjaim átmelegedtek. Hátranéztem és bevártam Angit. Ő sem volt jobb állapotban, mint néhány perce (?) én, így belátta, hogy ha haladni akarunk, márpedig akartunk, akkor fel kell áldozni az egónkat és az életünk, épségünk érdekében bizony kell a palackozott oxigén.

Pihentünk egy keveset mielőtt erőre kapva elindultunk felfelé. Innen már alig-alig álltunk meg pihenni, szinte „suhantunk” felfelé … Folyamatosan hagytuk magunk mögött az előttünk korábban indulókat, úgy ötven-hatvan mászót. Annak ellenére, hogy mindannyiójukon oxigénpalack volt, nagyon lassan, egy lépés-egy pihenés ütemben haladtak… A kerülés nagyon nehéz volt, lelépni a kitaposott részről egyet jelentett a megállással…

7800 méteren jártunk már, amikor utolértük a három baszk fiút. Juan nagyon rosszul nézett ki, fájt a feje, már a havon ücsörgött. Alberto és Julian próbáltak neki segíteni. Mi is megálltunk, hogy tudunk-e valamiben segíteni, de Alberto megnyugtatott mindkettőnket, hogy nem lesz baj, lemennek. Oxigén nélkül indultak a csúcs megmászására, de úgy tűnt, itt, most fel kell adniuk…

Ngima és Tenji unszolására továbbhaladtunk, hogy ne tartsuk fel a sort… Hátrapillantottam és megláttam a hosszú sorban mögöttünk haladók fejlámpáinak fényét… mintha szentjánosbogarak repültek volna egymás után, úgy világították be az ösvényt a fejlámpák éles fényei.

Lassan öt órája már, hogy elindultunk, a Nap is felkelőben a horizonton… Ezt a pillanatot már nagyon vártam. Mindig csodálattal tölt el, ahogyan a felkelő Óriás megvilágítja a hegyek ormait. Ahogyan emelkedett egyre feljebb az égbolton, úgy haladt az éltető napsugár közelebb és közelebb hozzánk, földi halandókhoz. Maga előtt űzte a sötétséget és a hideget, hogy minket, bátor betolakodókat felmelegítsen az energiájával… Bármennyire is jártunk magasan, a fény megmelengetett mindannyiónkat. Szerencsére már széltakarásban haladhattunk felfelé, amikor megállásra kényszerültünk.

8060 métert mutatott a magasságmérő és elkeseredetten néztem hátra, keresve Angi tekintetét. Már láttam rajta, amit már oly sokszor az elmúlt néhány év közös mászásaikor – nekem se kellett sok, a kora hajnali küzdelem, a fáradtság és a boldogság vegyes érzelmei, a sikerhez való kissé szentimentális hozzáállásunk kihozta belőlünk az első könnycseppeket. Egymás nyakába borultunk zokogva, pedig még volt előttünk nyolcvan méternyi szint felfelé, amin sorban álltak az előttünk járók..

Lekerült rólunk az oxigénmaszk is, már úgy gondoltuk, itt nem lesz rá szükségünk … Félve vettem le az arcomról, óvatosan szippantgatva a jeges levegőt. Attól tartottam, hogy a levegőben itt nem lesz elegendő oxigén ahhoz, hogy ne ájuljak el. De nem volt mitől félnem! Igaz, hogy kicsit szaporábban vettem a levegőt, de egyszerűen fantasztikus volt az érzés! Palack nélkül 8000 méter felett!

Mindannyian arra vágytunk, hogy elfoglaljuk azt a kettő négyzetméteres helyet, ami a Manaslu főcsúcsának, a Rocky Summit-nak a legteteje. Két órahosszáig toporogva mentünk előre, mire odaértünk. A kihelyezett fix kötél bal oldalán a felfelé – jobb oldalán a lefelé igyekvők próbáltak biztonságosan elhaladni. Nem volt egyszerű mutatvány a sziklás részen így kerülgetni egymást.

Végre mi kerültünk sorra. Megfontolt mozdulatokkal felléptünk a csúcsra, sherpáink előre engedtek minket. Előbányásztam a zsák tetejéből a Magyarország zászlót és kifeszítettük. Nem tudom elmondani, hogy mit is éreztem akkor és ott. Talán megkönnyebbülést? Fáradtságot? Boldogságot? Ahogy körbenéztem „A” csúcsról, ahová az elmúlt egy évben készültem, bevillantak a sokszor erőn felüli edzések pillanatai … Igen, ez volt az a perc, amikor rájöttem arra, hogy az ember, ha küzd a céljaiért, az álmaiért, ha nem sajnál rá energiát, időt, erőt – akkor igen, BÁRMIT ELÉRHET!!! Mi elértük, amit egy éve megálmodtunk és amiért megküzdöttünk.

Most mégsem gördültek ki a boldogság könnyei a szemünkből, hiszen mögöttünk is nagyon sokan várták már ezt a felemelő pillanatot, hogy megéljék … Tenji és Ngima gyorsan elkészítette a csúcsfotókat, mi pedig óvatos léptekkel megkezdtük az ereszkedést. Az eufóriát lentebbre tartogattuk… Most a feladat a biztonságban való érkezés a hármas táborba …