09.26.C4 – 7405 méteren

Az éjszaka gyorsan eltelt, csak háromszor voltam kint csillagokat bámulni (is). A köhögőrohamaim egyre erősebbek lettek, ahogy haladtunk felfelé, leginkább a száraz levegő miatt. Ráadásul gyötört a női probléma is, pedig nem most lenne esedékes … Eddig mindig a csúcsmászásra sikerült a szervezetemnek ezt időzíteni, miért pont most lenne másképp?

Reggel 6-kor már nagy volt a nyüzsgés a C2-ben, minden guid ébresztgette a kliensét, így történt ez nálunk is. Mire a fiúk bemosolyogtak a forró teás termosszal a kezükben, mi már ücsörögtünk boldogan, várva a rajtra. Még tegnap este kértem Ngima-t, hogy reggelire champa porridge-t készítsen nekem – Angi utálta rettenetes íze miatt.  Tavaly „utolsó reggelire” a csúcsmászás hajnalán is azt kellett magamba gyűrnöm indulás előtt, és bevallom, öklöndözve ugyan, de megettem… A champa porridge kimondottan helyi találmány, előre kifőzött (még az Alaptáborban!)  zabkása, ízesítve valamilyen fának a ledarált kérgével. Ezt szárazon gombócokba gyúrják és stílusosan nylonzacskóban kerül fel a táborokba, hogy aztán ott forró vízbe keverve lehessen bekanalazni.

Szóval, ez a mászók között nem túl népszerű eledel – amit egyébként a sherpák előszeretettel esznek – iszonyatos mennyiségű kalóriával képes ellátni az emberi szervezetet, az tovább bírja a fizikai terhelést. Ennek volt tavaly ékes bizonyítéka a Himlung csúcsnap, amikor éjfél körül ettem belőle, majd legközelebb, valamikor csak délután 4 óra körül …

Úgy gondoltam, hogy a mai napra is szükség lesz az extra kalóriára, ezért kértem, hogy a reggelim mindössze ennyi legyen …

Fél 8-ra tervezett indulásunk megcsúszott egy picit, mire elindultunk, a kínai mászók hosszú, kígyózó sora sötétlett a fehér havon… Közülük szinte mindenki oxigénpalackkal a hátán, maszkkal az arcán lépegetett felfelé. Mi is beálltunk a sorba – előzni esélyünk sem volt már, hiába tudtunk volna gyorsabban menni – minden kilépés a kitaposott ösvényről plusz energiabefektetéssel járó kikászálódást jelentett volna az itt már derékig a hóba-süppedésből… Elengedtük a vágyat, hogy ma gyorsak leszünk, inkább nézelődtünk a néhány lépés - hosszú percekig tartó álldogálás – néhány lépés – álldogálás egyenletes ritmusában.

Úgy éreztem, gyök2-vel haladunk, sosem érünk fel a nyeregre, ahol a 4-es tábor került kiépítésre. Most volt időnk nézelődni, fotózni menet közben, jókat beszélgettünk. Néha morogtunk a lassú haladás miatt, de be kellett látnunk azt, hogy ez a nap már ilyen marad …

Végül 5 órányi toporgás – szó szerint! – után felértünk a nyeregre, ahol az előttünk lévő tömeg szétszóródott a sátrakba. A nyergen iszonyatosan erős és hideg szél fújt, alig vártam, hogy belül legyek a védelmet nyújtó sátorlapon. A szokásos ágyazás után ledobáltam nedves ruháimat és vacogva a hidegtől, magamra rángattam most már egy réteg vastag aláöltözetet. Begyömöszöltem a hálózsákba a „vizeseket” és próbáltam felmelegíteni a hálózsákot minél előbb, de az erős szél miatt az a kevéske meleg is elszállt, amit kilihegtünk.

Nem volt kérdés, hogy előkerül a nagypehely-öltözet is, így hamarabb átmelegedtem. Előkerült az pulsoximeter is a belső zsebből, ahol melegen tartottam. Majdnem elájultam, amikor megláttam az értéket. Ez lehetetlen! Gondoltam magamban. Elemet cseréltem, amit előtte gondosan a hónom alatt felmelegítettem. Az új elemmel sem mutatott többet 34% véroxigénnél – ráhagytam, hiszen még élek! Kapkodva ugyan, de jön a levegő, nem szédülök, nem fáj a fejem, nincsenek felödémásodva sem a kezeim és talán az arcom se nagyon … Angival lecsekkoltuk egymást, jól voltunk…

Eleddig sohasem volt egyikünk sem ilyen magasan! Még csak nem is sejtettük, hogy milyen érzés lesz a „halálzóná”-ban létezni … Korábbi olvasmányaimból tudom, hogy a „halálzóna” 7300m körül kezdődik. E magasság fölött már az emberi szervezetbe nem épülnek be a tápanyagok, nincs regeneráció, a puszta túlélésért küzd minden sejt, az izmok lassan elsorvadnak, ahogyan felemészti azokat a szervezet. Az oxigén az alacsony légnyomás, az elégtelen folyadékbevitel, az erős párologtatás (izzadás, levegő be-, és kilégzés) miatt besűrűsödő vérben nehezen tud az érrendszeren eljutni olyan  kardinális helyekre, mint az agy, a tüdő és a végtagok. Emiatt előfordulhatnak komoly fagyási sérülések, megnő a kockázata a tüdő-, és az agyödémának. Ráadásul a besűrűsödő vér jóval magasabb pulzust generál nyugalmi állapotban is, pláne mozgás közben.

Kitettük magunkat rendesen ezeknek a kockázatoknak, emiatt mértük minden nap minimum négyszer a véroxigénszintünket és a pulzusunkat is. Így tudtuk, hogy ”milyen” állapotban vagyunk, eddig mindig úgy ítéltük meg, hogy minden rendben. Az alacsonyabb táborokban kezdődő fejfájásunkra leginkább az egyszerű aszpirin vált be, természetesen magasabb folyadékbevitel mellett. Így akadályozva meg a vér besűrűsödését.

Most látva az alacsony értéket, a korábban is jól bevált módszerhez, az iváshoz nyúltunk először. Mivel a fejünk nem tombolt, így nem érezte egyikünk sem, hogy nagyobb baj lenne.

A szél egyre erősebben tépázta a sátrat és hiába zárt jól a belső sátor, a külső lap zippzárját csak félig sikerült lehúzni. A süvítő szél folyamatosan lebegtette azt, mintha szárnyai lennének a sátrunknak. Ahogyan a Nap is elhagyni kényszerült a látómezőt, egyre hidegebb lett. Egyre több ruhadarab került rám a pehely alá … még végiggondolni is gáz volt, mindebből hogyan is fogom kicsomagolni magam, ha a szükség kikergetne a hidegbe… Ráadásul sherpáink is óvatosságra intettek minket, ha kimegyünk is, ne távolodjunk el három-négy méternél messzebbre a sátortól, nehogy leessünk a nyeregről … Szép kilátás éjszakára 🙂😮

Éreztem, hogy ajkaim kirepedeztek a hidegben, így keresgélni kezdtem a shea vajas kis tégelyt. Eltartott egy ideig, mire megtaláltam a fejlámpám fényénél, de boldogság van! És elhagyta egy parányi gondolat is a számat: „B..a meg, aki ezért most irigy Ránk!” Jót nevettünk saját kínunkon, de tudtuk, hogy a holnapi nap a mi életünk egyik legfontosabbja lesz. Hogyan induljunk neki, ha már vigyorogni sem tudunk? Jókedvünk tartja bennünk a meleget és a lelket, itt, ahol már megszűnik szinte minden …

És végre előkerült a vacsora is, a körülményekhez képest forró víz képében. Elosztottunk ketten egy adag levesport, majd egy-egy zacskónyi algás rizs lett a második fogás. A rizs egy kis ideig a hálózsákban melengette a lábaimat, így legalább nem hűlt ki idő előtt és a lábaim is komfortosabban érezték magukat vacsorázás közben.

Este 6 óra…. pizsamaosztás, véroxigénmérés. Hurrá! Boldogság van J Feljebb ment az érték, így már nyugodtabban vackoltam be magam. A szél azonban csak fújt továbbra is. Elalvás előtti utolsó gondolatomban azt kértem a Jóistentől – ha már ilyen közel vagyunk hozzá -, mire eljön az indulás ideje, amit kb hajnali egy órára terveztünk, legyen szélcsend…