09.26.C3 – 6600méteren

Reggeli 6-kor, mosoly és egy ígéret kíséretében. Tenji nem várta meg, hogy elkészüljünk, hamarabb elindult, hogy előkészítse a helyünket feljebb. Ígéretet tett arra, hogy a mai nap könnyű és a helyünk odafent „very nice place” azaz nagyon szép lesz.

A kapott meleg vízben elkevertem egy adag fehérjeport a müzli mellé, hogy az izmaim kapjanak  fehérjét is a szénhidrát mellé. És ha már fehérje, akkor előkerült egy kevéske agyonfűszerezett szárított marhahús is az elemózsiás zacskóból, amit próbáltam elrágcsálni. Ízre finom volt a különleges fűszerezése miatt, de amikor szembesültem a ténnyel, hogy ezen bizony van szárított légy is, inkább elraktam „ínségesebb időkre” ezt a csemegét… Mindenesetre úgy készültünk, hogy ma nem kell rohanni, hiszen alig 500 méternyi szinttel megyünk csak feljebb.

A kettesből kivezető ösvény meredeken ívelt felfelé, azon ballagtunk lassan … Még ebben a csigatempóban is sikerült megelőznünk egy-két kínai mászót, akik fáradtan pihegtek. A kerülés sem volt egyszerű mutatvány, mert a keményre taposott ösvényről lelépni egyet jelentett a combtőig süllyedéssel. Egyórányi emelkedő után ott volt előttünk a dugók dugója: egy egykötélhossznyi (kb 60m) jégfal. A jégfalról lelógó két fix kötélen, mint nyáron a legyek a cukros madzagon, csak úgy csüngtek az előttünk mászók. Még nézni is szörnyű volt, ahogy a vastag, pehelyruhába burkolt emberhalmaz küzdötte magát felfelé. Húsz embert számoltam meg …

Abban reménykedtem, hogy mire odaérünk, a java már eltűnik a kötél felső végén és talán nem kell majd osztoznunk rajtunk kívül még tizenegynéhány másik mászóval, hogy feljussunk a jégfal tetejére. Attól féltem, hogy mindannyiunk súlya kitépi a biztosításokat a jégből … Hiába, a remény hal meg utoljára…

Vártunk egy negyedórányit a fal tövében, mielőtt felcsatoltam a mászógépet. Nézegettem a fix kötelet – azt a bizonyos koreai műanyag, sodrottat – vajon mennyire tépázták meg az előttem járók… Elég viharvertnek tűnt, de sokáig nem gondolkozhattam ezen, mert hátrapillantva megláttam a „tömeget”, ahogy tömött sorban halad a lenti táborból felénk. Hágóvasam belerúgtam a falba, majd bal kezemben a jégcsákányom meglendítettem. Az beleharapott a jégbe és jobbommal már toltam is a mászógépet, hogy minél előbb feljebb jussak.

A fal felső harmadánál jártam, amikor fentről egy ismerős arc mosolygott lefelé. Tenji volt az. Elénk jött, hogy ha kell, segítsen. Leereszkedett elém és a hátizsákomért nyúlt. Úgy gondolta, ha megszabadít a tehertől könnyebben haladok felfelé. De bennem emberére akadt J Nem adtam a hátim, büszkeségem nem engedte, mégis milyen mászó az, aki nem képes legalább a saját holmiját magával cipelni… így kalapáltam magam felfelé, míg el nem értem a fal alatti utolsó szakaszt.

Itt beértem egy mászónőt, akinek a jelenlétét a hegyen még sokáig nem értettem. Ketten húzták, egy pedig tolta felfelé a szerencsétlent, akinek a hátizsákjából egy oxigénpalack reduktora villant ki … Ekkor döbbentem rá: ez a nő már innen oxigénpalackot használt! Mi még „vígan” lihegtünk, mosolyogva Angival egymásra, annak ellenére, hogy a levegőben az oxigén egyre kevesebb volt, ahogy haladunk felfelé, mégsem éreztük, hogy szükségünk lenne pótlásra..

A fal tetején egy negatív (visszahajló) szakasz adta fel a leckét. Tenji mögöttem kíváncsian figyelte, hogyan oldom meg a feljebbjutást. Megvártam, hogy a mászónőt kísérők feljebb haladjanak, azonban egy sherpa ott maradt, hogy segítsen a következőknek. Úgy gondoltam, ezt a helyzetet egyedül is meg tudom oldani, így míg Ő toporgott, belevágtam a csákányt az omladozó jégbe és elindultam felfelé. Szerencsére apró termetem nem akadályozott a haladásban, nem kellett nagy lépéseket tenni, mivel nem nagyon volt mire lépni J Majdhogynem izomból kellett megoldani a feljutást, de mire felküzdöttem magam a fal legtetejéhez, addigra a várakozó sherpa eldobta a közben elszívott cigaretta csikkjét, megragadta a csuklómat és nemes egyszerűséggel felhúzott az utolsó húsz centin.

Az enyhén emelkedő jégtömbön nem volt lehetőség megállni és levegőért kapkodni, haladni kellett tovább, hogy az utánam érkezők ne várakozzanak az áthajlásnál. Feljebb mentem és egy laposabb résznél bevártam a mászótársamat. Pihentünk egy keveset, mielőtt elindultunk volna a már csak egy kilóméternyire lévő hármas tábor felé. Még egy nagyobb hasadékot kellett kikerülnünk és néhány idősebb, már oxigénpalackkal toporgó mászót. Ez a rész volt, ahol úgy éreztem, hogy beleőszülök a totyorgásba. Itt az előzés lehetetlen volt. Végtelen türelemmel lépésről lépésre haladtunk, mígnem az előttünk lévő végre leült az ösvény melletti hóba. Így már nyugodtan tudtunk haladni a már jól látható sátrak felé.

Belépve a táborba sok ismerős arc köszönt vissza. Gyönyörűen, „melegen” sütött a nap, amikor megérkeztünk. A hátizsákom csak bedobtam a sátorba és kihasználva a fényviszonyokat elkészítettem jónéhány fotót és videót. Videózás közben felélénkült a szél, ami a mellettünk levő jeges hegyoldalról milliónyi jégkristályt fújt az arcomba. Mosolyogva vacogtam egy szál pólóban 6600 méteren – igaz, hogy majd megfagytam, de a videó nagyon jól sikerült!

Tenji ígérete valóra vált, a hely valóban gyönyörű volt. Én pedig éhes, mint egy farkas. Előkerült a zsákból az élelmiszeres zacskó, hogy így 11 óra körül, mit is lehetne csemegézni J  Toporogtam az álldogáló Ngima mellett, hogy kell-e valamit segíteni, de mosolyogva válaszolt, hogy nem. Azt reméltem, hogy a kezembe adja a gázfőzőt, hogy csináljak vizet, de láthatóan élvezte Ő is a kilátást. Így még egy kis ideig várni kellett arra, hogy hozzájussunk egy kis folyadékhoz, pedig már nagyon elfogyóban voltak a tartalékaink.

Közben megérkeztek a baszk fiúk is: Alberto, Juan és Julian. Hangos „Zdrasztvujtye!” felkiáltással berobogtak orosz barátaink is, akikkel váltottunk néhány szót, míg az előhalászott kekszeket ropogtattuk, csillapítva éhségünket.

Az ebéd 1 órára készült el, zacskós főtt rizs paradicsomos konzervhallal. Nem is rossz 6600 méteren ilyen úri ételt enni sátorban, meseszép kilátással a Manaslu csúcsra! Desszertnek zselés cukor dukált, meg egy maréknyi kesudió, mandula és pisztácia is a felcipelt holmik közül.  Ha már így szemezgettünk a zacskóval, kikészítettük és a sátorzsebbe raktuk a leendő vacsorára szánt zacskós csirkeleves-porokat és én még bevállaltam egy doboz májkrémet is. Bíztam abban, hogy estére még lesz étvágyam, fogok tudni enni …

Ebéd után a hálózsákban rögtönzött „pancsolás” következett. Módszeresen áttörölgetve minden porcikámat a még nem túl fagyos nedves törlőkendőkkel, hogy tiszta, száraz ruhában szunyókáljak egy keveset a napon felmelegedett sátorban.