09.25. Irány a Kettes tábor 6200m!

Éjjel viszonylag jól aludtam, csak arra kellett figyelnem, hogy forduláskor a „technika” (mindenféle akksi, elem, powerbank benne egy vízhatlan tasakban) a hasamhoz, a félbehajtott nadrágom pedig a derekamhoz kerüljön és így nem fáztam a hálózsákban…annyira. Minden igyekezetem ellenére forgolódás közben csétcsúsztak a dolgok körülöttem, így önálló életre kelt a fejlámpám is, ami a hasamtól a lábujjaimhoz vándorolt 😀🤪

Hajnali 4-kor már nem bírtam tovább, kimentem kiengedni a „gőzt”, innentől kezdve nagyon fáztam. Lehet, hogy egy zokni sokat segített volna a komfortérzetemen, de inkább csak a polárpulcsim ujjába dugtam bele fagyos lábujjaimat. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint fészkelődni.

Túl sokáig nem agyalhattam ezeken a nem mindennapos problémákon, mert fél 5-kor már megszólalt az órámon az ébresztő. Még negyedórányi nyűglődés után elkezdtem öltözködni. Angi jóval előrébb járt, éjjel már minden ruháját magára rángatta, annyira fázott. 5 órakor Tenji hangja riasztott fel, benyújtotta a forró teával gőzölgő fémbögréket. A gőztől újra rám tört a szokásos reggeli köhögő-roham, ami a magashegyi száraz levegő miatt mindig meggyötör. Ngima tanácsára csak forró vizet ittam tea helyett, így a köhögés is gyorsabban elmúlt..

Reggelire még az Alaptáborban összeválogatott csemegék közül választottunk: leginkább kockasajt volt, ami jólesett, egy kis sós keksszel. Hogy ne legyen unalmas csak a teát inni, isowayt kevertem a termoszomban gőzölgő vízhez. Szükség volt az ionok pótlására, szegényesen étkeztünk, és túl sokat izzadtunk menet közben. A távozó magnézium, kálium, kálcium ha nem került visszapótlásra, akkor az végzetes is lehetett volna bármelyikünk számára… Került még a hátizsák kisebb övzsebébe néhány áfonyás –joghurtos energiaszelet is, ha a jégesésnél várakozni kellene, gyorsan le tud szaladni néhány falat.

A tervezett 6 órai helyett, félórás csúszással sikerült elindulni … A szomszéd sátorban lévő Karl még kómás volt, mikor mi már útra készen álltunk, teljes harci díszben.

Nagyon nehezen indultak el a lábaim, nem sok erő volt bennük. A hátizsákom is nehezebbnek éreztem, mint tegnap volt, ránéztem az előttem ballagó Tenji hátizsákjára és elszégyelltem magam. Az Övéhez képest az én terhem kisebb volt… Néha azért elhagyta a szám egy-egy cifra káromkodás – Tenji olykor hátrasandított, nem értette a magyar szavakat, de a hangsúlyból biztosan tudhatta, hogy nem örömujjongtam.

A már ismerős hasadékok között kanyargó útvonalat kőkeményre taposott hó borította. Minden lépésnél csak ámultam, ahogy a jégképződményeken megcsillant a sugárzó nap fénye. Olyan érzés volt, mintha Meseországban járnék, már nem is éreztem olyan nehéznek a terhet a hátamon. Azonban csalós volt az érzés, a hasadékok szélesebben tátongtak, mint egy héttel ezelőtt… Korábban néhol „csak” átléptünk, most a hasadék felett átfektetett, összekötözött létrákon egyensúlyoztunk. Egyre több helyen, eddig csak dél-tiroli jégfalakon gyakorolt mászótechnikát kellett alkalmaznunk ahhoz, hogy feljebb jussunk. Ezeken a helyeken imáinkba foglaltuk jégmászó-oktatónk, Tóth Laci nevét – remélem ezen a napon csuklott sokat.  Minden tudásunkra, amit februárban Tőle tanultunk, szükségünk volt ezen a napon – látva a kínai mászók küzdelmeit, valószínűleg mi is véres verejtékkel jutottunk volna fel – bár így sem volt túl könnyű.

Délelőtt 11 órára már a kettesben pihegtünk. Most 4 óra alatt értünk fel, a múltkori 5 és félórányi küzdelmen mosolyogtunk – mi a fene tartott ezen, akkor, addig? Betudtuk ezt a fantasztikus 🤪 teljesítményt a megfelelő akklimatizációnknak és leginkább A kockasajtnak!

Bedobáltuk a felszereléseket a sátorba, kényelmesen elnyúltunk és élveztük a „meleget”, a nap sugarai szinte felforrósították odabent a levegőt. Kettőig tartott boldogságunk, addigra menetrendszerűen befelhősödött, a meleg pedig eltűnt … pár órával később felélénkült a szél, ami szerencsére messzire űzte a felhőket. A távolban tornyosuló hegycsúcsokat még mielőtt lebukott volna a Nap, vörös fénnyel megfestette … ennél szebb látványa már csak a közben feljövő telihold fényében csillogó Manaslunak volt. A hideg ellenére egyre többen beszélgettek a sátraik előtt. Senki nem akaródzott bebújni még, minden mászó fotózott, videózott …

Elgémberedett ujjakkal bújtam be én is, a vacsorára kapott forró levessel teli edényke oldalán olvasztgattam ki őket. Mégsem bántam, mert rengeteg csodás fotót sikerült készíteni, amit a hálózsákom melegében mosolyogva néztem vissza újra és újra.  Este még inni kellett sokat, hogy rendeződjön a véroxigénünk és bizony az ivászat következményeivel is számolnunk kellett – úgy készültünk mindketten, hogy ez az éjszaka nem a nyugodt alvásról fog szólni, hanem a mászkálásról … Szerencsére tévedtünk 🙂