Jan. 28, 2019

09.16 Még feljebb ... 6300m

Ez az éjszaka nem tartozott a legkellemesebbek közé … A pehelyruhában szinte moccanni sem tudtam a hálózsákban, a fejem alá rakott hátizsákról folyamatosan lecsúsztam … Fészkelődésemmel nem akartam zavarni Angit, aki békésen szuszogott mellettem, így csak halkan nyűglődtem. Hajnali 3 óra is volt már, amikor fejfájásra ébredtem. A sötétben kitapogattam a gyógyszeres dobozt, aszpirinnel és bögrényi teával csillapítottam a tombolást. Ha már felébredtem, akkor kicsattogtam a hidegbe is, kipróbálni az egyberészes hátsó zippzárját …

Fél 6 körül végre a nap is kisütött, lassan olvadozni kezdett a sátor tetejére fagyott leheletünk. Az apró vízcseppek hidegen csöppentek az arcomra, így kényszerítve arra, hogy kinyissam végre a szemem. Jó lett volna még egy keveset aludni, de ma haladni kellett feljebb, a hármas tábor felé. Terveink szerint eltöltünk néhány órácskát odafönt, azután leereszkedünk délutánra az Alaptáborba, ahol már pihentetőbb az alvás. Próbáltuk betartani az egyik legalapvetőbb akklimatizációs szabályt: Mássz magasra, aludj mélyen!

Reggelire csak babapiskótát és teát ettem, most valahogy nem jött be a tejes-müzlis cucc. Ezen a magasságon már aludtunk többször korábban és akkor sem volt már túl nagy étvágyunk. Mindenesetre nagyon nem görcsöltünk ezen, hiszen tudtuk, ha nem eszünk rendesen, nem lesz esélyünk a feljebbjutásra. Így, ha már volt miből választani 🙂 a magunkkal hozott elemózsiából, akkor legalább olyat együnk, ami szénhidrátban gazdag és finom is – bár nem feltétlenül egészséges 🙂

Evés után dilemmáztam egy keveset, hogy mit is kellene felvenni a mai napi „túrára”, de ezt a kérdést gyorsan megoldotta egy sűrű felhő, ami rátelepedett a táborra. Alácica, rá egy vastagabb mászónadrág, polárpulcsi és egy héjkabát … Nem túl sok, ellenben majd megfagytam, mikor elindultunk. Nem is kellett túl sok idő ahhoz, hogy az ujjaim elgémberedjenek a hidegtől. Hiába volt rajtam két réteg kesztyű, nem sokat ért. Mégsem fordultam már vissza, hanem az ég felé tekintgetve csak mormoltam a „Süss fel nap!” gyerekdalt. Úgy tűnt a Manaslu szelleme is ismerte ez a dalocskát, mert néhány perc múlva a felhőt elfújta a szél, és a nap melege gyorsan átjárta a testünket.

Gyorsan lekerültek a kesztyűk, kabátok és sajnos elfogyott az előre kihelyezett fix kötél is, ami mentén haladtunk. Ránéztem a magasságmérőre, 6300 méteren voltunk. Túl sokat nem haladtunk fel, de mivel nem tudtunk továbbmenni, úgy döntöttünk, hogy itt piknikelünk egy órácskát. Mondjuk hozni teán kívül semmit nem hoztunk, de ettől mi még jól éreztük magunkat. Nevetgélve fetrengtünk a hóban, nem kis meglepetést okozva ezzel a minket kísérő Tenji-nek. Korunkat meghazudtoló viselkedésünk őt is nevetésre késztette, hiába no, nem minden nap lehet hóangyalkát csinálni ilyen magasságban!  

Közben Karl, a francia is utolért minket, Ő már kevésbé volt vevő a hülyeségeinkre. Készítettünk egy kazal kiváló fotót, Angi még egy napüdvözlettel megajándékozta a hegyet, mielőtt visszabaktattunk volna a kettesbe. Visszaérve átválogattuk a magunkkal felhozott felszerelést, aminek nagyobb részét az itt maradó sátorba bedepóztuk. Azt a néhány holmit, amiről úgy gondoltuk, hogy inkább lejjebb lesz majd hasznos, visszagyűrtük a hátizsákokba. Magunkhoz vettük a termoszokat és megkezdtük az ereszkedést a jégesésen keresztül az egyes táborba.

Ahol tegnap izgalmas volt felfelé, most még izgalmasabb volt lefelé… Néhány megcsúszás után inkább felszereltem az ereszkedőeszközömet a leginkább ruhaszárítókötélhez hasonlító kifeszített kötélre és úgy haladtam lefelé. Amit tegnap 5 és fél óra alatt tettünk meg felfelé, most alig 2 óra alatt tettük meg lefelé. Az egyes táborba beérve kikerültek a hálózsákok és a matracok is a depóba, így már a szinte üres hátizsákkal mentünk a gleccseren az alaptábor irányába, amit másfél óra leforgása alatt értünk el.

Ebédidőre már az étkezősátorban ücsörögtünk nevetgélve mesélve az elmúlt néhány nap élményeit. Ebédre némi nyers uborka, apróra vágott sárgarépával, 3 szeletke naksajt és két kisebb paradicsomos szardínia került a tányérra egy zsemle kíséretében. Jóízűen falatoztam az ebédet, egy percig sem gondolva arra, hogy most mennyivel jobban esne egy tál marhapörkölt inkább.

Délután megérkezett Beata is, aki reggel indult fel az egyes táborba. Ott gondolt egyet és lehurcolkodott. Úgy döntött, hogy elengedi ezt az expedíciót és inkább hazamegy … Beata Ausztriából érkezett. Gyerekkora óta mássza a hegyeket, 16 évesen már a Matternhorn tetején állt. Az azóta eltelt 35 év alatt számos magashegyen járt már nemcsak Európában, hanem az amerikai kontinensen is. Első 8000-se a Cho Oyu volt, ahol sajnos nem jutott tovább a 2-es tábornál. A néhány évvel ezelőtti próbálkozást most a Manaslu követte. Azonban itt az egyes táborban döntött úgy, hogy befejezi. És nemcsak a Manaslu megmászását, hanem a hegymászást.

Néztem ezt a törékeny, apró nőt és csodálva hallgattam a történeteit. Hatalmas mászómúlt áll a háta mögött és látva a csillogást a szemeiben, ahogyan erről a sportról beszélt, biztosra vettem – nem ez volt az utolsó próbálkozása itt.