Jan. 25, 2019

09.14. Úton felfelé az Egyes Táborba 5750m

Reggelre az izgalmam az indulás miatt korán kikergetett a sátorból… Hogy Angit ne zavarjam a nyüzsgésemmel, beültem az étkezősátorba kávézni… Az instant kávéporból zutyult kesernyés nedű nem esett jól, hiába édesítettem durvára darált cukorral … Végiggondoltam, mi mindent készítettem elő és hogy lenyugodjak, bemásztam a raktársátrunkba még utoljára ellenőrizni a hátizsák tartalmát.

Reggelire mazsolás tejberizs érkezett, de inkább vártam egy keveset, hátha jön még valami, ami nem édes … szerencsére rántotta is került az asztalra. Tudtam, hogy most enni kell, mert odafönt nem lesz ilyen lakoma. Kell a mai napra az energia!

A reggeli utáni várakozás idegőrlő volt…. Felsétáltam a pudzsa-helyre, ahol még füstölgött a korábban meggyújtott borókaág.. Leültem egy kőre és behunytam a szemem. Mélyet szippantottam a kesernyés füstből, ami belengte a helyet… Az izgalmamat átvette valami különös nyugalom… Lehunyt szemhéjam alatt láttam magam előtt, ahogyan a zsákokkal haladunk lassú, de biztos léptekkel felfelé …

Ücsörgésemből Ngima hangja hozott vissza a valóságba… lassan szedelőzködnöm kellett, még néhány közös fotó készült a csapatról indulás előtt. Angival magunkra vettük a hátizsákokat, körbekerültük háromszor a pudzsa-helyet, miközben rizst szórtunk rá és vissza sem nézve az Alaptáborra elindultunk végre...

A cramping-point-nál előkerültek a technikai felszerelések a kék hordók rejtekéből, az eddig viselt bakancsainkkal helyet cseréltek… még néhány perc pihenőt engedélyeztünk magunknak, hagytuk, hogy egy tizenfős csapat előttünk haladjon. Majd lassan, hágóvasakkal a lábunkon a felhők közé léptünk az ismeretlenbe…

A gleccserre éjjel jelentősebb mennyiségű hó esett, galád módon eltakarva előlünk a mély hasadékokat. Óvatosan haladtunk a kihúzott kötelek mentén, ami a „biztonságos” ösvényt jelölte ki a mászóknak. Hiába tűnt biztonságosnak, elég lett volna egy rossz mozdulat és néhány méterrel lejjebb találjuk magunkat, amint egy hasadék elnyel…

Egy ideig együtt haladtunk, de sikerült kikerülnöm az orosz csapat lassabb tagjait, így felvehettem a saját tempómat. A beülömre rögzített biztosítást folyamatosan átcsatolva haladtam folyamatosan felfelé. Karl sziluettje néha belefolyt a gleccser fölött leereszkedő felhőbe, így szaporázni kezdtem lépteimet, hogy lássam, merre kell haladni.

Nehéz volt a majdnem kétméteres franciával felvenni a tempót, túl nagyokat lépdelt … Szerencsére sűrűn megállt pihenni, inni, így volt időm beérni őt. Megálltam én is, előkerült a hátizsák mélyéről a termosz forró tea, ami most nagyon jólesett. A felhőben elég hideg volt már a levegő, a héjkabátom alatt az izzadtságtól már elázott minden aláöltözetem.

Nem álldogáltam sokáig, mert felélénkült közben a szél, így nagy levegőt vettem és elindultam az egyes tábor felé vezető út legnehezebb szakaszán, ami meredeken vezetett felfelé. Egy sherpa utolért és mosolyogva haladt el mellettem. Szerencsémre nem haladt túl gyorsan, így társaságom is volt, akinek a puszta jelenléte is biztonságérzetet adott, így együtt baktattunk a tejfehér, sűrű ködben … mígnem egyszer csak előtűntek az egyes tábor aprócska sárga sátrai …

Boldogan lépkedtem felfelé, amikor megláttam Tenji-t és Jumbo-t, ahogy a sátraink állításával bíbelődtek. A francia már bent gubbasztott vacogva a hidegtől a Furba sherpa által előkészített közös sátrukba. Odaintettem és már haladtam is, hogy hátha tudok segíteni a fiúknak. Tenji csak rábökött az egyik, már felállított sátorra, hogy oda dobjam be a zsákomat és magamat is. Nem engedte, hogy segítsek.

Beültem és gyorsan ledobáltam magamról az összes ruhadarabot, még a bugyimból is csavarni lehetett az izzadtságot… száraz holmik kerültek elő a zsákom mélyéről. Mire átöltöztem és beterítettem a sátor aljára az izolációs fóliát meg a matracokat, Angi is megérkezett. Fáradtan ült be mellém, de boldogan vigyorogtunk egymásra, végre itt vagyunk!