09.09. Base Camp 4870m

Hajnali 4 óra van. Arra riadtam fel, hogy szakadt rólam a víz. Ez már a harmadik éjszaka volt, amikor a csúcsmászással álmodtam … Hallom, érzem, ahogy a hágóvas belevág a jeges hóba, serceg a lábam alatt… lassan, végtelenül lassan vonszolom magam felfelé a csúcs irányába, körülöttem köd gomolyog…

Visszaaludtam. Hamarosan, néhány óra múlva indulunk fel, az Alaptáborba… Reggel 6-kor a Nap már a hegyek felett járt. Ahogy a Nap felkelt, vele együtt a ház is ébredezni kezdett. Még visszabújtam egy picit a hálózsák melegébe, de elaludni már nem tudtam. Végiggondoltam az álmot újra és újra, miközben furcsa bizsergés járt át… az a menni vagy maradni érzés. Szerencsére gondolataimat az órám ébresztője törte meg, kelni kellett.

Nyugtalanul töröltem át magam, mielőtt magamra rángattam volna a tegnapi ruhákat. Ugyanazzal az izgalommal bámultam ki az ablakon, amikor Angi szólt, hogy látszik a hegyünk. Ránéztem a hegyre és görcsbe rándult a gyomrom … Hatalmas a hegy, ami fölénk tornyosult, tiszteletet és csodálatot ébresztett bennem. Alig vártam, hogy kiléphessek az ajtón, a teraszról jobban szemügyre vehettem a hegyünket, aki szemérmesen felhőkbe burkolta magát, mire kiértem.

José mosolyogva üdvözölt minket, láthatóan boldog volt, hogy ma már az Alaptáborban töltheti az éjszakát. Ahogy bámultunk a hegy felé, José jobbra felfelé mutatott, a barna sziklák irányába… néhány aprócska sárga foltot lehetett látni a tetején … az ott az Alaptábor! Angival egymásra néztünk és elállt a szavunk... az bizony már nagyon magasan van és oda ma még fel kell jutnunk! Csendesen visszaballagtunk a szobánkba és mindkettőnk szeméből kigördült néhány könnycsepp … Mi a fenét keresünk itt? Biztosan ezt akarjuk? Kölcsönösen megerősítettük egymást és szinte egyszerre mondtuk ki: Ezt!

A reggelire kért almás palacsinta végre nem okozott csalódást, jóízűen faltam fel, kellett az energia!

Míg mi reggeliztünk, a falu szinte teljes lakossága megjelent a szállásunk udvarán, férfiak, nők még gyerekek is. Mindenki segédkezett az expedícióknál, a felszerelések feljuttatásában az Alaptáborba. Az itt élőknek évente mindössze két alkalommal van lehetőségük viszonylag nagyobb összeghez jutni, tavasszal és ősszel, amikor az expedíciók ellepik a Manaslu Alaptáborát.

9 után nem sokkal végre mi is elindulhattunk. Ngima szerint mindössze 4 órányi gyaloglás csupán az Alaptábor. Lassan lódultunk meg, eleinte még a levegővétel is nehezemre esett – minden bizonnyal a bőséges reggeli volt az oka 🙂

Alig félóra elteltével egy nepáli zenétől hangos csapat ért utol és hagyott le minket … Velük aztán kerülgettük egymást az egész trekkingen. Lassan beértük a portereket is, de addigra már jóval feljebb jártunk. Nem álltunk meg nagyobb pihenőt tartani, csupán egy-két percre inni néhány kortyot. A tegnap messziről már látott gleccseren kellett áthaladnunk, már olyan magasságban, ahonnan a vízesés indult …

Három órája gyalogoltunk, amikor Ngima felajánlotta a mobilját, hogy mivel van még térerő, ha szeretnénk, telefonáljunk haza a családnak. Utoljára négy nappal ezelőtt volt alkalmunk hazaüzenni, akkor is csak messengeren… Kicsöngött a telefon és Timi lányom hangját meghallva elbőgtem magam… Alig tudtam elmondani, hogy velünk minden rendben van, jól haladunk és hamarosan az Alaptáborban leszünk …

Innen már lassan, szinte araszolva haladtunk tovább – nekem legalábbis úgy tűnt -, a gondolataim otthon jártak. Remélni tudtam csak, hogy az otthoniakkal minden rendben van, hiszen csak néhány perc jutott, amibe nem fért sok beszélgetés …

Ngima-nak igaza volt. 4 óra alatt felértünk az Alaptáborba, ami mire odaértünk, felhőkbe takarózott. Fázósan húztuk össze magunkon az izzadtságtól átnedvesedett ruháinkat. Még negyedórába tellett, mire megtaláltuk a sok expedíció között a saját sátrainkat. Fáradtan, mégis boldogan dobáltuk le hátizsákjainkat a sátrunk elé. Már nyoma sem volt a reggeli izgalomnak 🙂

Ismerős arcok köszöntek ránk a konyhasátor felől: Tenji Sherpa és Furba Tamang. Tenji Sherpa-val már tavaly együtt másztunk a Himlungon, Ő volt az én mászósherpám, míg Angi Ngima Sherpa-val mászott. Furba Tamang pedig, ez a bohókás, mindig csupa mosoly fiú tavaly a konyhafiú volt az expedíciónkon, majd porterként végigjárta velünk az Annapurna Kört … Boldogan öleltük át egymást 🙂

Rögtön forró teával kínáltak és betereltek minket az étkezősátorba. Kevés pihenés után beköltöztünk a sárga sátrainkba. Kettő sátrat kaptunk, az egyiket kineveztük raktárnak – úgy, mint tavaly -, a másikba pedig beterítettük a hálózsákjainkat és kikészítettük a személyes holmijainkat…

Míg a sátrak mellett beszélgettünk a sherpákkal a családjaikról, a hegy kíváncsian kikukucskált Ránk a felhők közül, csak a csúcsot lehetett látni egy pillanatra, majd szégyenlősen újra elbújt a szemünk elől…

Ngima visszaballagott a faluba, holnap vagy holnapután fog csak visszatérni a BC-be. Arra kért bennünket, hogy amíg a pudzsa szertartás nincs megtartva, ne menjünk fel az 1-es táborba (C1), csak itt nézelődjünk vagy legfeljebb a gleccserig menjünk el …

A vacsoránál már 7-en voltunk az étkezősátorban: 3 spanyol hegymászó: Julian, Alberto és Quan, 1 francia mászó:Carl, José és mi ketten … Az expedíció elkezdődött 🙂