10.26. Újra Meta-ban

Utolsó reggelink az Alaptáborban. Korán, 6-kor ébredtünk. Mire elkészült a reggeli, összerendeztük a holmijainkat, ami az öszvérekkel elindul Kathmanduba. Mégegyszer, utoljára ellenőriztük a nálunk maradó ruhákat, felszereléseket, mi az, amire biztosan szükségünk lesz és mi, amit feleslegesen cipelnénk csak… Így még került ki a hátizsákomból egy-két feleslegesnek ítélt kabát, ruha …meg egy nagy marék zokni…

Mire végre elindultunk a táborból, kisütött a nap, de a tél előhírnökeként a szél már reggel is csípős, hideg leheletében kísért minket Phoo felé. Fázósan húztam magamon össze fekete héjkabátomat és elbizonytalanodtam – talán több meleg ruhát kellett volna a hátizsákba gyömöszölni. Szerencsére mire Phoo-ba értünk, egy, a széltől védett völgybe kerültünk… itt bizony már lekerült a héjkabát, a polárpulóver és csak egy vékony póló maradt rajtam 🙂

10 körül léptük be a phoo-i szállás fekete, lapos kövekkel borított udvarára, ahol a tulajdonos szívélyesen fogadott minket és forró teával kínált. Míg Phurba, a hordár beért minket, mint a gyíkok, sütkéreztünk a naptól felmelegedett köveken elnyúlva.

Némi várakozás után Meta felé indultunk visszafelé a kanyonon, folyamatosan hol le-, hol felfelé haladva a gleccserfolyó mentén. Kiang-ban megálltunk egy kis tésztalevest ebédelni és pihenni egy rövidkét, mert ma hosszú út állt még előttünk … Ahogyan telt az idő, a szél egyre hidegebben és erősebben fújt … Lassan visszakerültek a melegebb ruhák és a sapka is a hátizsák mélyéről. Arcomat, sebes orromat próbáltam védeni a poros széllökésektől és a köhögés is egyre jobban kínzott.

Mire Meta-ba értünk, a nap elbújt a hegyek mögé és mi fáradtan dobtuk be zsákjainkat a kapott szoba padlójára… Úgy néztünk ki,mint két kivert kutya … leégett, megfagyott arccal, koszosan, porosan. Ma még biztosan nem lesz olyan szerencsénk, hogy fürödjünk, így előkerültek a nedves törlőkendők … A jéghideg szobában ledobáltuk poros nadrágjainkat, és az izzadságtól átnedvesedett pólókat kiterítettük a teraszra kifeszített kötélre… hátha megszárad, mire végzünk a vacsorával. Betakargattam magam az összes kabátommal és vacogva szentségeltem: elegem volt a fagyoskodásból, a porból … haza akartam menni … Szerencsére Angi elengedte füle mellett a hisztimet és csak mosolygott végtelen nyugalommal.

40 percnyi várakozás után végre megérkezett a nagymálha a ruháinkkal, száraz ruhára cserélhettük a napközben hordottakat és leszaladtunk az étkezőbe, hogy megrendeljük a vacsorát. Az étkezőben olyan hideg volt, hogy látszott a leheletünk és a másik asztalhoz érkező csapat tagjai sem ismerték az ajtót – valahogy mindig sikerült nyitva hagyniuk…

A konyhában már sürgölődtek az asszonyok, melegedett a kezdetleges sparhelton a teához a víz. Az aprócska helyiségben már bent üldögélt Ngima és Fhurba is, kezükben egy-egy teásbögrét szorongattak. Ngima, amikor meglátott minket, felpattant a tűz mellől és széles mosollyal az arcán, étlappal, papírral és ceruzával a kezében asztalunkhoz lépett. Gyorsan leadtuk a rendelést, mindketten forró levest és zöldséges sült tésztát kértünk…

Úgy döntöttünk, hogy nem didergünk tovább az étkezőben, inkább bebújunk a hálózsákba a szobában és ott várjuk meg , hogy elkészüljön a vacsi. Szerencsére nem kellett sokáig várni, alig félóra múlva már újra az étkezőben találtuk magunkat a gőzölgő leves fölött 🙂

Fura egy társaság verődött össze ma estére Metába. Mi voltunk a csodabogarak, akik megjárták a nagy hegyet. Sherpánk büszkén mesélte el minden helyinek és turistának, hogy milyen rövid idő alatt másztuk meg a hegyet és közben úgy néztek ránk a többiek, mintha ufók lennénk … A többi csapat egy része szobákban, a másik része pedig sátrakban aludt… egy dolog volt közös bennük: mindannyian trekkingelni jöttek, eszük ágában sem volt felmerészkedni a hegyre, talán csak az alaptáborig.

Most nem volt kedvem beszélgetni senkivel, fáradt és álmos voltam és a torkom is rendetlenkedett. Gyorsan behúzódtam egy forró vizes palack társaságában a hálózsákba és nem törődve a külvilággal azonnal mély álomba zuhantam.