10.23. Lefelé az Alaptáborba - 2.rész

Lassacskán összeszedelőzködtünk és elbúcsúzva a németektől, további siket kívánva Nekik, magunk mögött hagytuk az 1-es tábort is…  Elindultunk lefelé, hazafelé …

A lefelé úton túl sokat nem beszéltünk, volt időm elgondolkozni azon, hogy mi is történt az elmúlt napokban, hónapokban. Hatalmas szerencsénk volt, az időjárás tökéletessége, Ngima és Tenji előrelátása, gondoskodása … Otthon az irodánál a  sok-sok megtett lépcső a 20 kg-os súlymellénnyel, a lakók értetlen tekintete emiatt. A rengeteg kora reggeli és késő esti tekerések a bicajjal. Sokszor vért izzadtam az edzőteremben, míg az edzőm „kínzott” …  Ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Himlung tetején állhassak …Most mégis olyan nehéz felfogni, hogy eljutottam 7000 méter fölé … És most, hogy vége, hogyan tovább? Az nem lehet, hogy 5 nap után vége … pedig vége … Mi lesz még két és fél hétig?

Míg kattogott az agyam, elértük a gleccser oldalmorénáját, ami most még szebb volt a délutáni lemenő nap fényében, mint amikor először jártunk erre. Lassan a hegyek felhőbe takarták magukat, így búcsúzva el Tőlünk. A nap sugarai néha áttörtek a felhők között, apró fényfoltokat rajzolva a hófehér kövekre … nem siettünk, így meg-megállhattam fotózni…

Már sötétedett, amikor beléptünk az Alaptáborba… Első dolgom egy magammal hozott kő elhelyezése volt a pudzsa-szentélynél, ahol megköszöntem még egyszer a hegynek, hogy felengedett. Amióta elhagytuk ezt a helyet, látszott, hogy több szertartást is tartottak a következő expedícióknak, mert az egész tábort imazászlók lengték be … Meseszép látvány volt, ahogy a sok színes zászlót lengette a kora este mindig megerősödő szél. Hátizsákomat ledobtam a sátrunk elé, és gyors léptekkel a konyhasátor felé indultam. Alig vártam, hogy végre hazatelefonáljak a műholdas telefonnal, hogy halljam az otthoniak hangját.

Phemba beütötte az első hívószámot … Kicsengett … A lányom, Timi hangját meghallva elérzékenyültem … Alig tudtam a zokogástól elmondani, hogy jól vagyok, minden rendben és megmásztuk! Sikerült! Anyukám hangját meghallva, még nagyobb zokogásban törtem ki … Édes Istenem! Olyan hülye vagyok! Miért bőgők, amikor nevetnem kellene …  Hat percig tartott, mire végre ki tudtam nyögni értelmesen, hogy mi történt. Szerencsére a lányomnak több esze volt, és higgadtan, nyugodtan beszélt velem. Így én is megnyugodtam… Annyi minden történt fent a hegyen és annyira el akartam mondani mindent, de egyszerűen képtelen voltam rá… Az a hat perc nagyon rövid idő volt, de legalább tudattam az otthoniakkal, hogy jól vagyok.

Átadtam Anginak a telefont, hogy ő is haza tudjon szólni, addig bedobáltam a hátizsákokat a sátorba, és megágyaztam magamnak. Még ágyazás közben azon morfondíroztam, hogy Fecivel is beszélni kellene, de hát, ha ilyen bőgős vagyok, akkor ez megint könnyesre fog sikerülni. Aztán erőt vettem magamon, és újra elkértem a műholdast. Tárcsáztam és meghallottam a párom mindig nevetve csengő hangját: „Szervusz Mazsolám! Leértetek?” Láttam magam előtt az arcát, ahogyan mosolyogva vette fel a már ismerős külföldi hívószámot. „Szívem! Megmásztuk!” – válaszoltam boldogan… A válasz hitetlenkedve érkezett: „Na, ne szórakozzál!” … Elnevettem magam J Nem hitte el, hogy sikerült ennyire rövid idő alatt, ugyanúgy, mint ahogy mi is kételkedtünk eleinte a sikerünkben 🙂