10.23. Lefelé az Alaptáborba - 1.rész

Tegnap, miután leértünk a csúcsmászásból már nem kaptunk, csak egy literes termoszban forró vizet éjszakára. A fiúk is elfáradtak, akárcsak mi. Úgy gondoltuk, hogy elegendő lesz ennyi víz éjszakára, hiszen már jóval lejjebb alszunk, mint tegnap éjjel. Viszont túl fáradtak voltunk mindketten ahhoz, hogy mindet megigyuk, így inkább bevackoltuk magunkat alváshoz.

Még mielőtt elaludtam volna, végignéztem a csúcson készült fotókat és videókat … Próbáltam végiggondolni, hogy mi történt velünk a hegyen. A mászás során többször is éreztem fáradtságot, légszomjat, de egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy visszaforduljak, hogy feladjam. A hegy, a „Hölgy” engedte, akarta, hogy mi felmenjünk az Ő gyönyörűséges, csodálatos csúcsára. Hálásan köszönöm, hogy megtörténhetett … Végtelen boldogság, hogy életem első 7000 méter feletti csúcsmászása ilyen fantasztikusra sikeredett.

Egész éjjel dermesztően hideg szél fújt a hegyen, így reggelre a sátorban minden tiszta fagy lett … az este levetett kabátok, a hátizsákok,felszerelések … még a hálózsákokat is jég borította …

Kinyitottam a szemem … éreztem, hogy valami nincs rendben. Az éjjel alig ittam valamit, ami nagy hiba volt. Az arcom, a kezem és a lábam a folyadékhiány miatt felödémásodott, a fejemben pedig ezer majom tombolt … Angi se nézett sokkal ki jobban … Hogy enyhítsünk az ödémán, az este termoszba kapott forró vízből gyorsan inni próbáltunk. Szerencsére a víz nem hűlt el nagyon, így még sikerült meleg teát csinálnunk. Tudtam, hogy most hiába veszek be fájdalomcsillapítót, ha nem iszok eleget, nem fog semmit sem érni… Percek alatt elfogyott a liternyi tea…

Ngima hallotta, hogy felébredtünk és hamarosan érkezett is a szerény reggelink – corn flakes – egy-egy bögre forró tea kíséretében. Lassan felöltöztünk. Most hiába világított hétágra a nap, a levegő nem akart felmelegedni. Most először éreztem azt, hogy rettentően fázok …Talán a fáradtság, az oxigénhiány, az átélt élmény hatása volt, de szinte az összes ruhát magamra vettem …

Lebontásra került a sátrunk, közben minden felszerelésünket elcsomagoltuk. Lassan elindultunk lefelé az 1-es táborba. Most nem zavart különösebben, hogy gleccseren vagyunk, nyugodtan fotóztam a szebbnél szebb jégképződményeket, stabilan össze volt fagyva minden…

Elértünk a gleccser széléhez, ahonnan már sziklán haladtunk tovább. A hágóvasak felkerültek a hátizsákok tetejére. Elcsomagoltam a nagy pehelykabátot is, mert időközben végre szélmentes részre értünk és itt már sokkal melegebb volt, mint feljebb.

Félve tettem meg az első lépéseket a morzsalékos, omladékos sziklán lefelé, ahol pár nappal ezelőtt még felfelé küzdöttük magunkat. Rábiztosítottam magam a kifeszített kötélre és óvatos léptekkel megindultam lefelé … Szerencsére baj nélkül leértünk mindannyian a sziklafal aljába, ahonnan már köves ösvény vezetett az alsóbb tábor felé. Ez az út már gyerekjáték volt J felszabadultan ugráltam egyik kőröl a másikra. Hamarosan újra az 1-es táborban ücsörögtünk a köveken,  gyönyörködhettünk a környező hegyek látványában. Hirtelen ötlettől vezérelve feljebb mentem, a telefonom kitámasztottam két kővel és elindítottam a videófelvevőt … ugyanis a szemközt lévő hegyek közötti hágónál hol be-, hol pedig kikúsztak a felhők … ki kellett próbálnom a telefon timelapse-videó üzemmódját …

Míg a telefonom csendesen dolgozott, addig mi érdeklődve tekingettünk a távolabbi sátrak irányába, ahová egy tizenegy főből álló német csapat érkezett lassacskán.  Mivel a hegyen örül az ember, hogy találkozik másokkal, szóba elegyedtünk az érkezőkkel, akik láthatóan boldogok voltak, hogy velünk találkoztak. Illedelmesen bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy magyarok vagyunk …  És ekkor kitört az üdvrivalgás … Nem értettük, hogy miért…

Egyik német mászó selfie-t készített Velünk, másikuk a kezünket szorongatta … Összenéztünk … Ezeknek mi bajuk van? Mire végre kinyögték, amiről mi nem tudtunk… Tegnap délelőtt Ngima lerádiózott az Alaptáborba, hogy már csak félórányira vagyunk a csúcstól. Phumba, a szakácsunk vette az adást és körbeordította a tábort, hogy a magyar lányok, mindjárt a csúcson vannak… A rádiót az egyik étkezősátorba az asztalra tette és a tábor lakói körbeülve azt, drukkoltak Nekünk … Amikor pedig elértük a csúcsot, az egész tábor ünnepelt …

Amikor ezt meghallottuk, zokogásban törtünk ki. Édes Istenem, mennyien szurkoltak nekünk, hogy sikerüljön! És most itt vannak Velünk, és ölelgetnek, gratulálnak, mosolyognak … Atyaég! Most jutott el a tudatunkig … Tényleg megcsináltuk!!! Bárcsak nekik is sikerülne!

Szerencsére a szenzáció amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, mindenki ment a dolgára, pakolászni a sátrakba. Mire felocsúdtunk, Ngima egy-egy tálka levest nyomott a kezünkbe, majd érkezett a currys, fűszeres rizs tofuval… Minden itthagyott zacskós ételt elkészítettünk és megettünk, hogy ne kelljen lecipelni az Alaptáborba még azokat is.

Ebéd után Ngima megkérdezte, hogy mit szeretnénk? Itt aludni még egy éjszakát pihenni vagy inkább menjünk le az Alaptáborba, ami még hosszú út … Mi nem gondolkoztunk egy percig sem … Menjünk le!