10.22. A csúcsmászás - 2.rész

A sátortól néhány tizenméterre, ahol tegnap a hasadékot felfedeztem már, egy 150 m magas lejegesedett hófal várt ránk türelmesen … Rajta a gyenge szél meglebegtette a lazán hagyott fix-kötelet. Tenji ment elől, rászerelte a fix-kötélre a mászógépét és lassú mozdulatokkal elindult előttem felfelé… Egy húzás, egy lépés ... A fejlámpám fényénél követtem Őt, azonban a mászógépem felszereléséhez le kellett vennem a nagy pehelykesztyűmet … még nem tudtam benne szerelni … Alig néhány méterre mögöttem jött Angi, őt pedig Ngima követte …

Mozdulataink lassúak, megfontoltak voltak … most nem hibázhattunk. A fix kötél mentén ha megcsúsznék, a kötélbe belemaró aprócska fogakkal megfog a mászógép. Ha szerencsém van, nem szakítom ki a kötelet a hóból a beásott hószöggel együtt és nem zuhanunk mindannyian a mélybe … Óvatosan haladtunk mindannyian felfelé … Ez utóbbi opció is csak egy tovaszálló gondolat erejéig merült fel … Tudtam, éreztem, hogy velünk ez most, nem fog megtörténni.

Eljött a falon az első átcsatolási pont, ahol az első száz méternyi kötél elfogyott és egy másik kötél volt kifeszítve … Szerencsére a második kötél már nem fityegett erőtlenül, a felső pont is fix volt. Rövid pihenő után folytattuk a mászást felfelé…. míg fel nem értünk a gerincre. A magasságmérős órát már nem a csuklómon viseltem, hanem rácsatoltam a pehelykabátomon kívülre, hogy ne takarja el a szenzorokat sem a kabát ujja, sem a kesztyű …  A gerincen 6420 métert mutatott … Innen már „csak” 700 méternyi szintet kell leküzdenünk a csúcsig …

A gerincen fújtunk egy kicsit, és Tenji a gerinc túlsó oldala felé mutatva mondta, hogy a régi útvonalon hol volt a kettes tábor … A sötétben semmit nem láttam, de elhittem neki, hiszen már évek óta jár a Himlungra kliensekkel mászni. Említette, hogy a régi útvonal nehezebb volt, a gerincen kellett haladni korábban, és a táborok sem abban a völgyben voltak, ahol mi most sátoroztunk. 

Továbbhaladva a gerincen a csúcs irányába, egy meredek platóhoz jutottunk … Szerencsére ide is kerültek fix-kötelek, amik megkönnyítették a felfelé haladást … Hat alkalommal csatoltunk át egyik kötélről a másikra, úgy nagyjából 100 méterenként. Minden átcsatolásnál pihentünk, de ahogyan haladtunk egyre feljebb, sűrűbben kellett megállni szusszanni … Még mindig jól éreztem magam, annak ellenére, hogy az oxigén kevesebb volt a levegőben és a szél is lassan élénkülni kezdett.  Angival sűrűn kérdezgettük egymástól, hogy „Jól vagy?” És mindig vigyorogtunk a válasznál: „Jól!” Mondjuk sokat nem láttunk egymás arcából, mert eltakarta a maszk …

Amikor mozogtam nem fáztam, a pihenőknél viszont éreztem, hogy nincs melege a lábamnak  a bakancsban …hogy ne dermedjem meg túlságosan, toporogtam és mozgatni próbáltam a lábujjaimat … Nem szerettem volna megfagyasztani őket úgy, mint tavaly a Merán … Akkor és ott, nagyon hideg szél fújt, rettentően fáztak a lábaim a bakancsban, hiába volt rajtam kettő pár zokni. Aztán eltelt néhány óra, már nem éreztem, hogy fáznának a lábujjaim. Addigra már megtörtént a baj ...

Reggel hat óra körül észrevétlenül felkelt a nap … Mire feleszméltem, már világosodott és éppen sikerült elcsípnem a látványt egy-két jó fotó erejéig, ahogyan a fény megvilágítja az égbolt alját és a környező csúcsokat … Bármennyire is szerettem volna csodaszép napfelkeltés fotót csinálni, a lehetetlennel volt egyenlő … mivel a Himlung csúcsa teljesen kitakarta a napot … Nagyon jól haladtunk felfelé, napfelkeltére már a csúcs felé vezető út kétharmadán túl voltunk …

A meredek platón feljutva,  végre megláttuk a csúcsot, ami innen már alig 150 méter szintre volt. Emlékeim szerint az amerikai mászónő kb innen fordult vissza… Ekkor már biztos voltam benne, hogy a csúcsot még ma el fogjuk érni, csak ki kell tartanunk …. Elfogytak a fix kötelek is, egy picit lankásabbá vált a terep is. De, hogy azért ne legyen túl könnyű a feljutás, a Jóisten tartogatott nekünk még néhány meglepetést … Az eddig kemény, jeges terep helyett térdig süppedő havat kínált nekünk…

Tenji kötélparty-ba kötött minket, hogy ha itt valamelyikőnk megcsúszna, a többi három megtudja Őt tartani.  Ez a megoldás a biztonságot szolgálta elsősorban és sajnos nem a gyorsabb haladást … A kötél túl rövid volt, a hó pedig túl csúszós. Szinte minden lépés felfelé 30 centinyi csúszást okozott lefelé. Úgy, hogy a kötél következő szakaszán lévő mászó is hasonló cipőben járt, Ő is csúszott … Néha az ő csúszása egybeesett az én lépésemmel, ami az én csúszásomat generálta magával… Mérgelődtem magamban, mert nagyon fárasztó volt így felfelé haladni, olykor kilátástalannak is tűnt a haladás… Egyikőnk sem tehetett erről, mégis voltak pillanataim, amikor végtelenül dühös voltam. És aki ismer, az tudja, hogy ilyenkor még nagyobb erővel megyek előre…. Szegény mászótársam néha rántottam magammal felfelé, pont akkor, amikor Ő meg pihenni szeretett volna … Szerencsém van, hogy végtelenül türelmes 🙂

Az utolsó tizenmétereket a csúcs előtt szó szerint szenvedve tettem meg … majd egyszercsak Tenji eltűnt a szemem elől … Annyira el voltam foglalva a lépés-csúszás-lépéssel, hogy fel sem tűnt, függőleges szakasz jön. Hátranéztem Angira, aki adta az ukázt: „ Kalapáljad felfelé magad!!”  Az eddig csak támaszkodásra használt jégcsákány meglendült a kezemben és beleharapott a fejem mellett a jeges hóba … Lépésről lépésre, fogásról fogásra haladtam felfelé. Hágóvasammal rúgtam a lépést, a fogást jobb kezemmel a jégcsákány biztosította, míg a másikkal pedig tartottam magam …