10.22. A csúcsmászás - 1.rész

Éjjel 11 óra van … Végre eljött az idő, amit már órák óta hol türelmesen, hol már türelmetlenül vártam. Mozdulni sem tudunk, csak egyszerre a sátorban … Ngima, aki az a sátor kijárat felőle részén aludt, kinyitotta a sátorajtót és hozzáfogott a délután előkészített vizek újraforralásához. Angit és engem maradásra bíztatott … tartsuk magunkat melegen a hálózsákokban, amíg elkészül a tea és mielőtt öltözködni kezdenénk, igyunk …

Miközben kortyolgattuk a „forró” teát, már készült is a következő menetben a reggelink, ami hagyományos nepáli étel, a champa porridge volt. Emlékszem tavaly, amikor a Mera-t másztuk, csak úgy voltam képes lenyelni ezt a nyúlós ételt, hogy egy falat után rögtön innom kellett egy korty teát, hogy le bírjam nyelni … Akkor   megfogadtam, hogy soha többet … És most újra itt van előttem, gőzölög a kis macskaetető tálban és arra vár, hogy megegyem …

Angival egymásra néztünk … Az első falat majdnem visszafordult…Erőt vettem magamon és kanalazni kezdtem, közben arra gondolva, hogy ha ezt most nem eszem meg, nem fogok tudni felmászni a csúcsig, nem lesz erőm … Élénken élt még bennem a kudarc érzése, ami tavaly az Island Peak mászásakor sokkolóan hatott rám. Nem ettem eleget éjfélkor és szinte éhesen indultam a csúcs felé … Nem is sikerült eljutnom, csak 5800 méterig, onnan pedig csak 400 m szint hiányzott a sikerhez …

Most nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne legyen erőm végigcsinálni, így  megettem az utolsó falatig mindent, amit Ngima a tálamba rakott … Mire az utolsó falatig eljutottam, éreztem, hogy a gyomrom teljesen megtelt ezzel a fűrészporral dúsított zabkása-zutyával … leginkább az itthoni tejbegrízhez tudnám hasonlítani, de se nem tejjel, se nem búzadarával, hanem vízzel és zabörleménnyel készülő ételt … Ngima nagyanyjától örökölte a receptet és esküt tett nekem arra, hogy nem leszek ezen a napon éhes … Hittem is, nem is, de végül igaza lett …

Miután mindannyian ettünk, és ittunk eleget a „konyha bezárt”, Ngima összepakolta a főzőfelszereléseket és Tenjivel együtt kimásztak a sátorból, hogy kint folytassák az öltözködést.

Még lefekvéskor kikészítettem a vastag mászóruhámat, amit úgy gondoltam, hogy a csúcsmászáshoz szükséges lesz. A hálózsákba már a vastag aláöltözetben bújtam be, hogy most ne kelljen vele bajlódnom, így már „csak” néhány ruhadarab, alulra konkrétan egy polárnadrág és egy héjnadrág került fel, míg felülre a vastag aláöltözet tetejére a vastag pehelykabát került fel. Mire mindent magamra aggattam, már szakadt rólam a víz … Végül, mielőtt kiléptem volna a sátorból, az egy réteg vastag zoknira felkerült a bakancsom belső cipője … Szinte már minden készen állt az induláshoz …

Kilépve a hideg, csillagfényes éjszakába, jött a következő megmérettetés … így dundira beöltözve nem kis kihívás volt beleszuszakolni magam a beülőbe, amit korábban „feldíszítettem”  karabínerekkel, pruszikzsinórokkal, mászógéppel, lapkával és még egy-két hevederrel. Kalandként éltem meg  belenyomni a lábaimat a jéghideg bakancsba, majd arra rászerelni a hágóvasakat … Mert, hát igaz, hogy melegem volt a „sok”, vastag holmiban, de azért a kinti hőmérséklet sem volt túl langyos  ahhoz, hogy kesztyű nélkül matassak sokáig … Szerencsére a hágóvas kötözője nem fagyott túlságosan össze, így viszonylag könnyű volt meghúzni azokat, hogy rendesen rászoruljon a vas a bakancsra …

Ez a korai készülődés, bármennyire is hihetetlen, de bizony eltartott úgy hajnali 1 óráig … Mire mindent összepakoltunk magunk után – csak úgy nagyjából – és a hátizsákjainkba belekerültek a csere-, és pótruhák (kesztyűk, sapkák, zoknik, pulóver) úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettük, hogy más fél kettő felé járunk … Fejlámpáink fényénél viccesen néztünk ki, ahogyan mindannyian szuszogunk, mint a gőzmozdony, a mozdulataink pedig mintha lassított filmfelvételt néznénk …

Majd eljött a pillanat … készen álltunk, felfegyverkezve jégcsákánnyal, kötelekkel, reménnyel …