10.17. Első napunk az Alaptáborban (4950m) - 1.rész

Reggel hat órára állítottam be az ébresztőt, azonban a mennyezeti fóliában lakó egérke hamarabb ébresztett. Visszaaludni már nem tudtam, így csak türelmesen vártam, hogy végre megszólaljon a telefon. Megnyugodtam a reggeli véroxigén-szintet látva: 93/94 volt …

A minden reggeli törlőkendős mosakodás után gyorsabban sikerült mindent bepakolni a málhába, mintha azzal is hamarabb indulhatnánk az Alaptáborba. Szokás szerint hét órakor reggeliztünk, ugyanúgy, mint tegnap:  chapati, főtt tojás és egy kis hazai kolbász volt a tányéromon. A megmaradt „big pot” (nagy termosz)  teát szétöntöttük a Nalgenekbe és már indulásra készen is álltunk.  

Megvártuk, hogy az Alaptáborból leérkezett porterünk is megreggelizzen, és Ngima vezetésével elindultunk a faluból kifelé vezető ösvényen a folyó irányába. Átérve a folyó felett ívelő függőhidak egyikén, Ngima sietősebbre vette a tempót, amit míg lefelé haladtunk, tudtunk is követni. Hamarosan azonban meredeken felfelé, nagyobb köveken átbukdácsolva haladtunk és bizony lépteink is lassabbá váltak.

Pulzusom pillanatok alatt az egekbe szállt, testem minden sejtje az éltető oxigénért sikoltozott. Szerencsére utolértük a mindig szélesen mosolygó Phurbát, a porterfiút, aki éppen pihent, míg málháink a földön hevertek. Mi is ledobáltuk hátizsákjainkat egy kőre, hogy néhány percre megálljunk fújni egyet. Egymásra néztünk, mindkettőnk homlokán izzadtság-gyöngyök gördültek le … Nem bántuk, mert végre már szemünk előtt volt „A” csúcs … Lekerült a vastagabb polár, a hosszú ujjú gyapjú aláöltözet és már rövidujjú pólóban vártuk, hogy Ngima indulást intsen.

Előrenézve az ösvény meredeken felfelé tartó kanyargóin, már alig vártam, hogy nekilóduljunk, még 700 méter szint állt előttünk… Pihenéskor megpihent izmaim nehezen engedelmeskedtek, a hátizsákot minél magasabbra értünk, egyre nehezebbnek éreztem …

Újabb egyórányi menetelés után egy rövidke pihenőnél előkerült a hátizsákból egy kis hazai csokoládé. Innen már nem volt meredek az ösvény, az Alaptáborig száraz fűfoltokkal tarkított, lágyan, de folyamatosan emelkedő fennsíkon vezetett az út.  A Himlung korán megmutatta magát, csúcsa a napfényben hófehéren ragyogott a kék égbolttal a háta mögött, mintegy hívogatva minket. Folyamatosan előttünk tornyosult, ahogy haladtunk az Alaptáborba.

Már három és fél órája gyalogoltunk, amikor megpillantottuk a távolban az aprócska sárga sátrak csoportját, az Alaptábort.  Egy éppen itt pihenő nepálival Ngima szóba elegyedett, így mi is megálltunk inni. Phurba is beért minket a nagy narancssárga „hernyóval” és néhány fotó, videó elkészítése után együtt tettük meg a még hátralévő alig kilóméternyi távot.

Mire mi ideértünk, addigra Tenji vezetésével Phemba és Phurba felépítették a konyha-, és étkezősátrakat, felállítottak nekünk kettő külön sátrat. Mi úgy döntöttünk, az egyikbe a felszereléseket tesszük be, a másikat pedig kineveztük „háló”sátornak. Ide a mindennapos személyes holmijaink kerültek be.

Ledobáltuk hátizsákjainkat a korábban öszvérekkel felhozott expedíciós felszerelések mellé. A konyhasátorban Phemba már sürgölődött, készült az ebédünk. Annyi időt sem adtak a fiúk, hogy a sátrakba beköltözzünk, máris az étkezősátor felé tereltek kettőnket.

Amikor beléptünk az étkezősátorba, szó szerint még a szánk is tátva maradt … A sátorba belépve a beterített piros szőnyegen egy asztalt láttunk két székkel. Az asztalon szép, mintás terítő, telehalmozva mindenféle finomságokkal: lekvárral, nutellával, mézzel, karamell-, kakaó-, és tejporral, egy kannában forró vízzel, mellette teafű, apróra darabolt citrom és egy fémtartóban cukor …

Bent a sátor oldalán és tetején színes girlandokat varrtak fel a fiúk, hogy minél szebb és otthonosabb legyen az étkezőnk… Könny szökött mindkettőnk szemébe … A beterített piros szőnyegre cipővel rá sem mertem lépni, nehogy tönkretegyem a munkájukat. Olyan szépen feldíszítették ezt a sátrat a fiúk, érezhető volt, hogy mindezt törődéssel és szeretettel tették, sosem fogjuk tudni meghálálni Nekik mindezt …

Leültünk, teát töltöttünk és könnyes szemmel, némán csak néztünk egymásra …