10.16. Phoo, akklimatizációs pihenőnap - 1.rész

Szerencsére az éjszaka elfogyasztott liternyi tea és még egy kevéske víz a vizes palackból meghozta áldásos hatását. Azon kívül, hogy vagy háromszor kényszerített ki a jó meleg hálózsákomból a folyadék túlzott fogyasztása, reggelre a véroxigén szintünk is jócskán magasabb, a pulzusunk pedig alacsonyabbá vált (91/96)

A reggelire kért főtt tojást kiegészítettem egy kis hazai kolbásszal. A tojáshoz chapatit kértem, ami itt a kenyér. Víz és liszt keverékéből készítik egy kis víz és só hozzáadásával. Az asztalon az elmaradhatatlan citromos tea már gőzölgött. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor jön el az a pillanat – a korábbi évek tapasztalata alapján -, amikor már ránézni sem tudok a teára …

Reggeli után kiültünk egy picit a már melegen sütő napra és néztük, ahogyan egy másik expedíció segítői hogyan pakolják a felszereléseket az öszvérekre… Ráértünk, mert a mai napunkat itt töltjük akklimatizációnak. Még ebéd előtt felsétálunk a közeli „domb” tetejére épített buddhista kolostorhoz.

Míg üldögéltünk és csendben figyeltük a többiek ténykedését, az udvar sarkában lévő aprócska virágoskertre tévedt a tekintetem.  A kertecskében sarkantyú virág tekergőzött felfelé a melléje szúrt botra és a tövénél mintha menta bokrosodna … Néhány levelet letéptem és a teámba csempésztem.

Tíz óra is elmúlt már, amikor elindultunk a kolostorba. A várost megkerülő folyón több függőhíd is ívelt a túloldalra, de mi inkább egy régi fahídon keltünk át. Innen egy meredeken emelkedő, poros ösvény vezetett felfelé arra a „dombra”, ahová a kolostor épült. Felérve a kapuhoz Ngima meg sem állva, folyamatosan balra tartott felfelé, buddhista szokás szerint balról megkerülve minden építményt. Azt gondoltam, hogy egyenesen magához a kolostorhoz megyünk, de tévedtem. Először felvezetett minket a „domb” tetején álló póznához, amelyre szép, színes imazászlók voltak kifeszítve.

Erről a helyről tökéletesen rá lehetett látni célunkra, a Himlungra. Míg ott álltunk és készítettünk pár fotót a hegyről, meg az alattunk fekvő sziklavárosról, Ngima néhány érdekes dogot mesélt nekünk erről a helyről…

Konkrétan ez a hely Phoo város lakóinak a temetkezési helye … nem nagyon értettem, hiszen itt sem fejfák, sem sírok nem voltak.  A városlakók ide hozzák fel a halottaikat. Nepál ezen részén buddhista temetkezési szertartás, a tibeti égbe temetés vált szokássá. Ez azt jelenti, hogy míg a szerzetesek felolvasnak a szent könyveikből, addig egyikük feldarabolja a testet, amit a hegyekről, sziklákról alászálló sasok elfogyasztanak. A sasok által meghagyott csontvázat összeaprítják és liszttel keverve odaadják a kisebb testű varjaknak és héjáknak, amelyek a sasok távozására vártak. A buddhisták hisznek az újjászületésben, és úgy tartják, hogy minél előbb „tűnik el” a kiüresedett porhüvely, annál hamarabb tud újjászületni az, aki a testből eltávozott. Ezen a vidéken nincs fa, így a testet nem tudják elhamvasztani, a kövek közé pedig nagyon nehéz, szinte lehetetlen temetni.

Még álldogáltunk néhány percig itt, nézve a Himlung felé … mindkettőnk gondolatai a Himlung körül forogtak… Próbáltunk „beszélni” hozzá, bemutatkozni, megmutatni magunkat, hogy itt vagyunk, készen arra, hogy amennyiben Ő is megengedi, a csúcsára tegyük a lábunkat … azonban ez még távolinak tűnt …

A temetkezési helyről  - betartva a balra elhaladást – elindultunk lejjebb, a kolostorhoz. Útközben Ngimat kérdeztük, hogy a mellettünk levő kőhalmok mit jelentenek. Rámutatott az „Om Ma Ni Pe Me Hung” szankszrít írásjelekkel: ॐ मणि पद्मे हूँ feliratú nagyobb kövekre …. rájuk kisebb, lapos kövek voltak sorban elhelyezve, különböző feliratokkal.  A feliratokon az elhunyt emberek voltak rávésve. Odébb nagyobb kövek tetejére kisebb sárgára festett kövek voltak helyezve. Ezeken az egykor ebben a kolostorban szolgált lámák nevei és haláluk dátuma szerepeltek.

Még mindig a szertartáson tűnődve ballagtam lefelé a kolostor felé … amikor elértünk a kicsi kolostor bejáratához, amit lakat zárt el a külvilág és a kíváncsi szemek elől… Néhány perc múlva megjelent egy idős, bordó ruhát viselő szerzetesnő, akit mindannyian „Namaste!”-val üdvözöltünk. Ngima megtudta Tőle, hogy a Láma most Kathmanduban, a „kisláma” pedig Tibetben tartózkodik még 3 napig. Míg beszélgettek, előkerült a nő kötényéből a kulcs és feltárult a zárt ajtó mögött a kolostor belső udvara…