Nov. 23, 2017

10.15. Phoo 4080m - 1.rész

Szokás szerint most is reggel hatkor ébredtünk volna … ha nem felejtem el ébresztőre állítani a telefonomat. Ennek ellenére nem aludtunk el nagyon, és hét órakor már a reggelizőasztalnál ücsörögtünk a hidegben.

A reggelire kért almáspalacsinta ezen a szálláson majdnem feleakkorára sikeredett, mint a tegnapi helyen, ráadásul egy picit dohos volt az íze L. Nehezen magamba gyűrtem, de nem sokkal az indulás után már el is égette a szervezetem.

Ma a cél Phoo (4080m) lett, amit az eredeti menetrend szerint holnap kellett volna elérnünk. Olyan jól sikerült kilépnünk, hogy ma fél 5-re ide is értünk … na, de haladjunk csak szépen, sorjában 🙂

Fél tizenegykor beértünk egy 6 házból álló faluba, ahol az egyetlen normális lodge-t már „elözönlötték” az előttünk járó trekkingelők… mire mi itt ebédet készítenek nekünk, már  a nap is lemegy …  Úgy gondoltuk, hogy túl korán van még az ebédhez és egyébként is sokan voltak, kértük Ngimatól, hogy menjünk tovább…

Ngima megtudakolta, hogy milyen messzire van a követező falu, ahol tudunk enni… a válasz: 1 óra tíz percre… Ez volt a következő talány: honnan a fenéből tudják, hogy mi mennyi idő alatt fogunk odaérni? Mert, hogy pontosan ennyi óra és perc kellett ahhoz, hogy beérjünk a következő néptelen faluba, ahol egyetlen! házaspár élt a legalább húsz üres ház egyikében …

Ngima intézkedett, szinte azonnal hozta is a forró teát termoszban. Amíg elkészült az ebédünk – hajában főtt krumpli – addig szétnéztem egy picit az üres faluban … csak ámultam az üres házak láttán … Ngima elmagyarázta, hogy télen benépesül a falu, Phoo-ból lehajtják az állatokat az emberek és leköltöznek a védettebb helyen lévő faluba… Hamarosan megérkezett a két nepáli  hivatalnok is. Reggelre mindketten jobban lettek és meggondolták magukat 🙂 ,  továbbjöttek utánunk.

Megebédeltünk és lassan szedelőzködtünk az induláshoz, amikor Yagya váratlanul közölte, hogy mégsem folytatják az utat … hazamennek, mert a családdal egy, a nepáli-indiai határ melletti faluban hindu fesztiválra kell mennie… hittük is, nem is az indokot. Ha a munkájuk nem olyan fontos, akkor vélhetőleg megoldható, hogy ne jöjjenek velünk az Alaptáborba. Így ők Meta, mi pedig Phoo felé vettük az irányt. Közben megérkeztek az öszvérek is Pembával, így sherpáink megnyugodtak, hogy a felszerelés is úton van.

Az otthon lefotózott térkép szerint még 3 órányi út állt előttünk. Az ösvény a faluból lefelé vezetett a hegyoldalba vájva a folyó partjához, majd kanyarogva a folyó mentén egy kanyonba jutottunk. A magas sziklafalak között bandukolva eleinte olyan érzésem volt, mintha a Grand Canyon falai között járnék … A sok fel és lemenet közben a gondolataimba mélyedtem és otthon jártam …  csak bambultam a lábam elé, annyit érzékelve egy idő után a világból, hogy egyik lábam tettem a másik után … közben egyetlen dal ment folyamatosan a fejemben … Andrea Bocelli „Time to say good bye” dala … régi, szép emlékek tolultak fel bennem …

A felszerelésünket hozó öszvéreket is beértük. Merengésemből  egy öszvér nyakába akasztott csengő zökkentett ki.  A kanyon végéhez értünk, és az öszvérek által szélesebbre taposott út hirtelen eltűnt, „egysávosra” beszűkülve meredeken vezetett felfelé … az öszvér pedig a csengővel a nyakában szorosan a hátam mögött küzdötte felfelé magát, nem hagyva nekem se, hogy megálljak szuszogni, akár egy pillanatra is. A kis mocsok szó szerint felhajtott a hegyre 🙂

Lihegve álltam meg a tetőn levő városkapunál… Megpaskoltam az öszvér hátát, megköszönve neki a „hajcsárkodást” 🙂

Míg a kapunál megpihentünk, ledobáltam magamról az izzadt pólót és száraz ruhát vettem fel helyette.  A kanyonban lent, már erősödött a szél, itt feljebb pedig kifejezetten kellemetlen volt az egyre hidegebb és erősebb légmozgás. Innen már egy picit lankásabb út vezetett tovább és egy kanyar után mintha házakat láttam volna … valóban csak volna, mert azok romok voltak 

Holnap folytatás következik ...