10.12. Végre elindulunk!

A reggel 7 órai indulás késett egy kicsit, mert nem készült el időben a reggelink. Gyorsan befaltuk a két szelet pirítóst a jó kiszárított omlettel és már kaptuk is magunkra hátizsákjainkat.

Kathmandu már rég felébredt, a motorok, autók felverték az éjszaka leült port ... Csak másfél óráig tartott mire kiszabadultunk végre a város koszos, poros, szmogos levegőjéből kisbuszunkkal, amivel csapatunk  - Ngima és Tenji a két mászósherpa, Pemba, a szakács, Phurba, a hordár, két nepáli hivatalnok és mi - elindult a Phokarába vezető úton.

Szerencsére a fiatal fiú, aki a kisbuszt vezette, nagyon rutinosan mozgott az itthon szokatlan közlekedési káoszban. Néha még a szemem is eltakartam, amikor úgy előztünk a keskeny, néhol egysávosra szűkülő, tehén méretű kátyúkkal tarkított "főúton", hogy szembe épp egy utasokkal megrakott busz, vagy kővel telepakolt teherautó jött ... Nem tudom, hogy mennyi időt kell még eltöltenem, hogy itt magam is volán mögé merjek ülni és vezessek - pedig már több, mint 25 éve vezetek autót (is) otthon...

Szerencsére baj nélkül jutottunk el Besi Saharba, ahonnan már nem vezet tovább betonozott út ... Ebben a "városban" szálltunk volna meg először, ha Bodha nem felejt el szállást foglalni nekünk ... Mindez akkor derült ki, amikor a kisbuszból minden expedíciós felszerelés kikerült a "szálloda" előtti járdára ... Hosszú, várakozással teli percek következtek, mire úgy döntöttek a fiúk, hogy ne maradjunk itt, hanem menjünk tovább a következő faluba dzsippel.

Míg Ngima és Tenji elindultak a továbbhaladáshoz megfelelő járművet keresni, mi is nyakunkba vettük a várost és nagyon lassú léptekkel haladva kb tíz perc alatt kisétáltunk a szélére :-) Mire visszaértünk már sikerült egy gépszörnyet előkeríteni, amivel a köves, sziklás úton tudunk tovább haladni.

Míg a felszerelést elkezdték felpakolni a platóra a fiúk, addig Ngima finoman beterelt kettőnket a gépszörny belsejébe. Eddig azt gondoltam, hogy egy dzsip belülről tágas ... de tévedtem. Ketten épphogy elfértünk a keskeny hátsó ülésen, lábainknál a hátizsákjainkkal. És még ide kényszerült mellénk Tenji is, az első üléseken pedig a sofőr, a minden autóhoz kötelező kellék :-) autószerelő és Ngima szorongott.

Izgatottan vártam az út folytatását :-) és már rögtön a faluból kiérve rá kellett jönnöm arra, hogy ez bizony nem lesz egy leányálom ... a köveken, sziklákon a járgány ide-oda billegett, jobbra-balra dőltem, hol Anginak, hol Tenjinek ütközve ...

Próbáltam a figyelmemet inkább az autón kívülre, a természetre terelni ... szerencsére volt min ámulni ... Az országnak ezen a részén a trópusi időjárásnak köszönhetően teraszosan termelnek rizst. A növény a zöld milliónyi árnyalatából változott a sárgáéba, annak megfelelően, hogy éppen a  fejlődés melyik fázisában tartott éppen ... közben a hegyek felhőbe burkolózva, szégyenlősen eltakarták magukat és a lehulló esőcseppeken átvilágító napfény szivárványt rajzolt az itt-ott kilátszódó haragoszöld erdők elé ... 

Ezt a csodaszép látványt mindenképpen meg akartam örökíteni, ezért keservesen, de előkotortam a zsebemből a telefonomat, hogy fotót készíthessek ... és ekkor történt meg a baj ...

Vagány sofőrünk, aki mindenáron szerette volna megmutatni nekünk :-) hogy milyen egy igazi nepáli sofőr és autóját nem kímélve "száguldozott" a köves terepen, egy rossz mozdulatának hála a dzsip alja egy nagyobb sziklán megcsúszott és felütődött. Sofőrünk túl sokat nem foglalkozott ezzel, így egészen a nemzeti park első ellenőrző pontjáig robogott velünk.

Itt mindenképpen megállásra kényszerültünk, és míg Ngima a papírmunkát intézte a rendőrökkel, addig a sofőr és a szerelő egy olajemelőt kerítettek elő az üléseink alól ... Addigra már a láttam, hogy a továbbhaladással gond lesz... a törött differenciálműből csöpögött az olaj ... csendben hálát adtam a Jóistennek ezért, mert már úgy éreztem, hogy leszakad a derekam az ide-oda verődéstől...

Szerencsére sherpáink nem estek emiatt kétségbe, egy éppen arra jövő, a felsőbb hegyi falvakba tartó terepbuszt leintettek és miután a viteldíjban sikerült megállapodni, a teljes cuccunkat átpakoltuk a buszra. Végre kényelmesen, nem szorongva utazhattunk tovább :-) úgyis szerettem volna kipróbálni, hogy milyen egy helyi "tömegközlekedési" eszköz ... Fellépve a buszra már tudtam, hogy az elkövetkezendő öt hétben csodálatos időutazásban lesz részünk ...

Az út minősége semmit nem változott, csak egyetlen egyszer, amikor a Marsyangdi Nadi nevű folyón épített vízerőmű közelébe értünk. Ez az erőmű látja el a teljes Sagarmatha Nemzeti Park területét árammal, és bizony jó munkát végeztek az építőmunkások. Közel 2 kilóméteren keresztül simára betonozott úton haladtunk tovább, sőt még egy hegybe vésett alagutat is sikerült betonburkolattal ellátniuk ... 

Már sötétedett, mire a busz begördült Ngadi-ba, ahol az első éjszakánkat töltöttük. Egy aprócska hotelben, a MIRA-ban szálltunk meg, ahol koszt és kvártély mellett még meleg vizes fürdési lehetőség is várt minket. Felcipeltük cuccainkat az emeleti kis szobába, ahol kettő, tiszta ágy várt minket. Az energiatakarékos izzó fénye alig-alig világította be a picinyke szobát, de így is láttuk, hogy az ablakon a szúnyoghálón kívül nincs üveg ...csak egy vékonyka, színes sötétítő függöny lengedezett. Túlzottan nem zavart az ablaküveg hiánya, hiszen nagyon párás, meleg volt a szobában. 

Gyors tusolás után a nyitott étkezőben fogyasztottuk el vacsoránkat, ami paradicsomleves és zöldséges sült tészta volt. Utóbbi tetejére apróra darabolt omlett került. Kísérőink - helyi szokásnak megfelelően, amit sosem sikerült megértenem, hogy miért - tőlünk távolabb, egy másik helyiségben ültek neki a vacsorának...

Amikor végeztünk az evéssel, Ngima odajött hozzánk beszélgetni, ismerkedni, elvégre mégiscsak az elkövetkezendő néhány hetet együtt fogjuk eltölteni. Mászósherpáink közül Ő volt az idősebb, a fiatalabb Tenji jóval zárkózottabb volt még ekkor. Beszélgetésünkből kiderült, hogy a velünk egyidős sherpa húszonéves kora óta mássza Nepál kőóriásait és büszkén árulta el, hogy kilenc alkalommal állt már a Föld legmagasabb, 8848 m magas Mont Everest/Csomolungma/Sagarmāthā tetején és ez csak egy hegy a repertoárjából... megállt a kiskanál a kezemben, ahogy kevergettem a forró teámat...

Mindig is csodálattal és tisztelettel tekintettem az ebben az országban élő, nehéz sorsú emberekre ... akik mindent megtesznek azért, hogy a hozzám hasonló "turisták" jól érezzék magukat az országukban és visszatérjenek ide. 

És most itt ül előttem egy végtelenül szerény ember, aki ekkora teljesítményt tett már le ... egy picit elszégyeltem magam, hogy itt vagyunk mi, akik jövünk egy Nepálhoz képest gazdag országból és a pénzünkért megveszünk egy lehetőséget ... és a lehetőséghez kapunk kettő olyan embert, aki hozzánk képest minden tekintetben hegymászóklasszis ... itthon az ilyen teljesítményért minimum kitüntetés jár ... ott meg ...?

Gondolataimba merülve ballagtam fel a fejlámpám fényével megvilágított lépcsősoron ... Nehezen tudtam álomba vergődni magam, mert egyfolytában azon járt az agyam, hogy ha eddig kétségeink lettek volna küldetésünkkel kapcsolatban, mostanra mind elpárologtak ...biztosak lehetünk mindketten abban, hogy semmi baj nem történhet velünk a hegyen ... biztonságban vagyunk ... Ki-be takargattam magam a -42 fokra tervezett hálózsákommal, mire végre elnyomott a dzsungelből érkező kabócák hangja, ami a melletünk elsuhanó folyó morajlásával keveredett ...